Nincs könnyű dolga a legújabb Pókemberes játéknak, hiszen egyszerre több előítéletet is le kell dolgoznia. Egyrészt megkerülhetetlenül felmerül vele kapcsolatban a „mozifilm-adaptáció” besorolás, ami a játékok világában nem jelent túl sok jót az elmúlt egy évtized silány feldolgozásainak köszönhetően. Másrészt adott egy fejlesztőcsapat, a Beenox, akik az előző Pókemberes fejlesztésükkel igencsak felsültek, hiszen az Edge of Time alcímmel ellátott program a játékkritikákat összesítő Metacritic oldalon mindössze 57%-ot kapart össze, és mi is csak 58%-ra értékeltük a PC Guru 2012/02-es számában. Ráadásul az említett játék tavaly októberben jelent meg, ami alapján az ember joggal feltételezheti, hogy az aktuális játékukra nem nagyon jutott több fejlesztési idő, mint egy év – ami még egy vérprofi csapatnak is kevéske, és minden rosszindulat nélkül mondhatjuk, hogy a Beenox nem tartozik ebbe az elit rétegbe.

A The Amazing Spider-Man tehát nem született túl szerencsés csillagzat alatt, de mi ennek ellenére is bíztunk benne, hogy ismét kapunk egy élvezhető Pókemberes programot. A végigjátszást követően aztán meglehetősen vegyes érzésekkel álltunk fel a játék mellől, hiszen tagadhatatlanul egy szórakoztatóbb kalandot kaptunk, mint amilyen az Edge of Time volt, viszont tartalmilag a program helyenként visszafejlődött az elmúlt évek hálószövős játékaihoz képest, és hiába kaptuk meg újra a szabadon bejárható New Yorkot, sajnos a fejlesztők nem tudtak mit kezdeni a rájuk szakadt hatalmas lehetőséggel.

Feldolgozás, vagy nem...?

Mielőtt azonban belevágnánk a játék kivesézésébe, először lássuk, hogy miképp is viszonyul a The Amazing Spider-Man a hasonló címmel mozikba került „nagytestvéréhez”. A játék ugyan tényleg a filmhez készült, azonban nem konkrét adaptáció, ugyanis a program nem újrajátszatja velünk a mozgóképes változat eseményeit, hanem folytatja azokat. Hetekkel (hónapokkal?) járunk a mozi eseményei után, a város már kiheverte a Gyík okozta traumát, Dr. Curt Connors egy intézetben „pihen”, Peter Manhattanben lakik és igyekszik ápolni a kapcsolatát Gwen Stacyvel, aki még mindig az OsCorp vállalatnál dolgozik. Hősünk egy nap meg is látogatja barátnőjét a munkahelyén, pont akkor, mikor a cég (természetesen szigorúan titkos körülmények között létrehozott) keresztezett fajú lényei kitörnek a fogságból. Rinó, Vermin, Skorpió és Iguana rászabadulnak New York városára, és hősünknek nemcsak velük kell majd összeakasztania a bajszát, de meggyűlik a baja a robotmániás Alistair Smythe-tal, a bankot rabló Fekete Macskával és persze idővel a Gyíkkal is.

Az mindenképpen a játék javára írható, hogy ügyesen használja fel a mozifilmben megismert OsCorp vállalatot arra, hogy a képregényekből ismert klasszikus karaktereket beleillessze a rajzolt kalandoknál jóval realistább világba, azonban az írók kreativitása itt nagyjából el is fogyott. A kitörés pillanatától ugyanis a játék sztorija annyi, hogy ki kell menteni Gwent az OsCorpot elszigetelő karanténból, le kell gyűrni az elszabadult szörnyeket, és meg kell mentenünk a várost a kiszivárgó, mutációt okozó fertőzéstől. És lesznek még nagy robotok is, akik ránk vadásznak, hiszen lényegében a főhősünk sem más, mint egy keresztezett lény, egy ember és egy pók „kombinációja”.

New York, az unalom városa

Az OsCorpban bekövetkező incidens után kezdődik maga a játék, aminek a szabadon bejárható Manhattan ad otthont. A program természetesen a sztoriküldetésekkel játszható végig, de hogy a két kötelező kör között (amiket akkor kezdünk el, mikor kedvünk tartja) mit csinálunk, az csakis rajtunk múlik. Elméletben a város tele van élettel, hiszen ha csak felsorolás szinten nézzük, rengeteg miniküldetés vár ránk a felhőkarcolók között. Rablásokat kell meghiúsítanunk, komoly tűzharcokba avatkozhatunk be, autós üldözések végére tehetünk pontot, titkos OsCorp telepekre törhetünk be, fertőzött civileket, majd szökevény intézetlakókat szállíthatunk a megfelelő helyekre, sőt, még arra is lehetőségünk lesz, hogy fotókat készítsünk egy riporter számára, és ahogy azt a sandbox műfaj megköveteli, találkozhatunk különböző időre menő feladatokkal is, amiket egy, a város felett köröző léghajóból osztanak ránk.

Ez így mind szép és jó, leírva tényleg érdekesnek és változatosnak tűnik a felhozatal, a gond az, hogy ezek a feladatok csak elsőre, másodjára, maximum harmadjára érdekesek, az ötödik alkalommal már rutinszerűen ugrunk nekik, tizedjére pedig egyszerűen unalmassá válnak. A rablások, a tűzharcok és az autós üldözések ugyanis teljesen egyformák (csak az elkövetők száma nő), a fényképezgetésben semmi kihívás nincs (adott ponton előre meghatározott „témákat” fotózol), a városlakók és a szökevények furikázása pedig szimplán fárasztó a sokadik alkalom után. Néha ugyan felbukkan majd egy-egy robot, ami le akar vadászni, de ügyes reflexekkel őket is pillanatok alatt lehet hatástalanítani, és mehet is tovább a hálóhintázás.

Ez utóbbi viszont legalább élvezetesre sikeredett, a viszonylag egyszerű és kézre álló irányításnak, illetve a zökkenőmentes közlekedést elősegítő web rush „képességnek” köszönhetően öröm száguldani a házak között, azonban a céltalan „városnézés” hosszú távon nem túl érdekes, és a valóban motiváló és változatos mellékküldetések hiányában nem marad más lehetőségünk, mint végigmenni a sztorin, ami a nyitott világ lehetőségeihez hasonlóan szintén nem sikerült valami elképesztően kreatívra.

A cikk még nem ért véget, kattints a lapozáshoz!

1 2