A Beenox, többek közt a Tony Hawk játékok cége, most pókruhába bújt, és nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem, hogy (a számomra legkedveltebb) Pókember képregény-sorozatot, az Ultimate szériát vette alapul. Ennek gyönyörű megvalósítását már a 2005-ös E3-on megcsodálhattuk, de még mindig ámulunk-bámulunk a program külsején.

Gépregény

Ahogy mondtam, a grafika gyönyörű, és eddig soha nem látott egyediségét még megspékeli, hogy valódi képregényben érezhetjük magunkat az átvezető videók jóvoltából. A történet a kezdetektől indul, így könnyen megérthetik azok is, akik eddig esetleg nem követték számon pókica vagy az Ultimate-sorozat szálait. Ez persze a szokásos pókcsípéses dologtól kezdődik. Az lehet, hogy a képregény minden szálát nem fűzték bele a szoftverbe, és emiatt kicsit rövidnek tűnhet a dolog, de valljuk be őszintén, ez egy jó vastag sorozat, ahogy az extrákban megtalálható képregényborítók is mutatják. Hazánkban még fut a kiadás és nem is tudom, hányadik kötetnél tartanak úgy, hogy vastagított kiadványban nyomtatják. Ez annyit tesz, hogy egy füzetbe három képregényt bújtatnak, ami így 72 oldal (legalábbis mikor én utoljára, a 2007 hatodik havi számot megvettem, akkor így volt).

A játék főként a Venom-epizódokra fókuszál. Eddie Brock (akiből később az előbb említett lény lesz) Peter Parker régi barátja. Hosszas idő után újra találkoznak, és Eddie elmondja a fiúnak, hogy atyáik egy rák elleni anyagon dolgoztak, ami megnöveli a páciens testi és lelki energiáját. Eddie ennek az anyagnak hatására alakul át a fekete kolosszussá, aki rendelkezésünkre áll a játékban is. A lénnyel menni külön élvezet, ugyanis nem csak, hogy a pókbarát képességeit birtokolja, de a ruha karbantartása nagy életenergiát vesz igénybe, így a küldetések közben néha-néha meg is kell állnunk falatozni, amire a legideálisabb dolog néhány finom emberke. Gonoszkodni jó, meg kell hagyni, és ez a dolog még nagyot is lendít a játék megkedvelhetőségén.

Hangyaszorgalom… vagy inkább pók?

Nem is lenne Marvel-játék, ha nem volna telezsúfolva extra tartalmakkal. Abból viszont soha sem elég. Már az előbb említett képregényborítókon kívül tájképeket, képregény alaprajzokat és még sok más érdekességeket találhatunk, és ha ez mind unalmassá válik, ott vannak a feloldható bónuszruhák, mint például a fekete pókgönc, vagy a zöld, nem tudom milyen „tücsök” szerkó.

Ahogy szól a mondás, jó tett helyében jót várj! A pókember világára ez maximálisan igaz: ha felcsendül a pókösztön, vagy inkább megjelenik térképünkön a piros folt, gyorsan lengjünk oda és mentsük meg a bajba jutott járókelőt, vagy akármilyen nehezünkre is esik, segítsünk a zsaruknak , de megakadályozhatjuk a többszörös elnáspángolás után is visszatérő Sokkolót, vagy később az úgy nevezett Bumerángot a bankrablás közepette. Ha már ennyi jótettet hajtunk végre a városnak (bár ennek ellenére a sajtó mégis gyűlöli a képünket), nem távozunk üres kézzel. A dicsőítésen kívül City Goalt, tulajdonképpen elismertség pontot kaphatunk. Ha mondjuk lusta pókok voltunk, s nem húztuk ki a népet a slamasztikából, akkor sajnos el is lehet veszíteni ezeket. A játékban tehát mindenképp értelmet adnak a készítők a szabadságnak, nem csak kóvályoghatunk a városokban, hanem valami értelmeset és hasznosat is hajthatunk végre.

Háló-meló

Kedves nyolclábú barátunknak az „unalmas” hétköznapi jó tündérkedésen kívül néha nagyobb melók is akadnak. A történet egyszerűségét már elemeztem, de magáról a karriermódról még nem esett bővebben szó. Tulajdonképpen a császkáláson kívül ez adja ki a játék nem kevesebb, mint 75%-át, ahhoz képest, hogy a játék e része meglehetősen rövidre sikeredett. Ezzel azt akarom mondani, hogy a játék őszintén szólva elég rövidke. Maga a karrier mód körülbelül fél napot, a bónusz tartalmak kézre kerítése pedig a nap másik felét veheti igénybe. Na persze a nap huszonnégy óráját nyilvánvalóan nem csak a számítógépnél és nem csak ezzel a játékkal töltöd, de akkor is egy e játékstílust kedvelő felhasználó, még ha lustácska is, de maximum három nap alatt lepörgeti pókfazon kalandját. Ez az idő nagyrészt viszont jó szórakozással telik el, elsősorban akkor, ha a játékos kedveli a Pókembert, a képregényeket , vagy akármilyen ehhez kapcsolódó dolgot.

Azt mondjuk nem lehet tagadni, hogy van, amikor a játék elég önismétlő, s a gyors portolással járó idegesítő bugok is rontják az összképet. Ez utóbbit, valljuk be, mellőzni lehetett volna, ha egy kis idővel többet szánnak Spideyra. Az önismétlés alatt annyit értek, hogy sok pálya már kísértetiesen ugyanazt produkálja, maximum az egyiken a Zöld Manót, másikon pedig Rhinót kell kergetni, majd elgyengíteni, s aztán végleg eltakarítani a képből. Ez főleg a bossharcoknál van így. Apropó bossok: szerencsére karakterekben, ellenfelekben bővelkedik a program, e felől nem kell tartani, de milyen is lenne már, ha egy szuperhősös szoftver ilyen téren nem szerepelne jól! Máris sokkal rosszabban tennénk rá a voksunkat.

Port Royale, avagy a platformbetegség visszatért!

Már az előbbiekben is utaltam a nem egészen tökéletes átírásra és a platformjátékok alapvető hibapontjaira, de konkrétan erre a témára még nem hangolódtam rá. Azt hiszem, a játék eddig kapott hideget, meleget, de végül jöjjön a portolás elemzése és egyben a végszó. A platformbacilusok gyakori megjelenése a hirtelen akadozás. Erre most Dr. Matthawk azt ajánlja, hogy vegyünk jógaórát, hogy megnyugtassuk magunkat, mikor a vért izzasztó bossharcok közepette hirtelen szaggatni kezd a program. Dr. Matthawk tudja milyen érzés, ezt bizonyítja a néhány hajcsomó a szemetesében, amit a saját fejéből tépett ki. Na jó, komolyra fordítva a szót, ez tényleg szörnyen idegesítő tud lenni, de hát ezzel még a legnagyobb vasak birtokosai is így vannak. A billentyűzetre és egérre való átírás nem okozna különleges gondot, ugyanis a program ezt elég jól viseli, de az sem árt, ha bedugunk egy gamepadot és azzal próbálkozunk. Egy bő mondattal bekerítve: az Ultimate Spider-Man egy viszonylag átlagos platformjáték, néhány ötlettel tarkítva. A többi már csak hab a tortán...