Bő fél évvel a zöld legelőkre kalauzoló 28 évvel később után elrajtolt a mozikban az új trilógia második darabja, a 28 évvel később: A csonttemplom is, ami pontosan ugyanott veszi fel a fonalat, ahol a Danny Boyle-féle első rész letette. Spike, a rokonszenves és bátor kisfiú Alfie Williams alakításában tehát visszatér, de már nincs egyedül: ott vannak vele a furcsa, melegítős fazonok, akiknek a felbukkanása már az első rész végén is sokaknál kiverte a biztosítékot. Azok számára, akik nem kedvelték a hirtelen stílusváltást, van egy rossz, mindenki más számára pedig egy nagyon jó hírünk: ez a rész a rikító melegítős fazonokról szól.
Spike akarata ellenére a különös társaság tagja lesz, és tulajdonképpen már az első pár percben kiderül, hogy egy kőkemény gyilkos szektáról van szó. Az elborult banda Stanley Kubrick Mechanikus narancsát idézi, és természetesen ezúttal is van egy bandavezérünk, csak most nem Alex DeLarge-nak, hanem Jimmynek hívják. Egészen pontosan Jimmy Chrystalnak. Ami Jimmyt illeti... nos, őszintén szólva, komplett őrült. Mindennek tetejébe pedig még sátánista is, ráadásul a rosszabbik fajtából, mégis megvan a magához való esze: remekül manipulálja például a környezetét, és gyűjt magához olyan labilis lelki világú, hiszékeny embereket, akiknek a megtévesztésével felépítheti saját kultuszát. Ezeket az embereket nemcsak mentálisan hálózza be, de külsőleg is a saját képére formálja őket. A tagoknak szőke parókát kell viselniük, ócska melegítőruhát hordaniuk, fel kell venniük a Jimmy nevet, ha pedig a vezér azt mondja, „királyság", ők is kórusban vágják rá, hogy „királyság" - nagyjából úgy, ahogy az imádságok végén az áment szokás. És ami talán a legfontosabb, hogy elhiszik a mesét, amit a karizmatikus Jack O'Connell figurája beadott nekik: Jimmy Chrystal a Sátán fia, a Rage vírus elszabadulása pedig Isten trónfosztása, az Ördög eljövetelének biztos jele. Bár a gonoszság önmagában is épp elég gond, a fanatizmus talán még nagyobb, Jimmy pedig kettő az egyben: magát tényleg a Sátán fiának képzeli, az ezzel járó „előnyöket" pedig szégyentelenül ki is használja.
Az egyik oldalon tehát ott van Sir Jimmy és a pszicho csipet-csapat a megrettent Spike-kal kiegészülve, akik karitászokat hajtanak végre Jimmy parancsára. Ez az ő vonatkozásukban azt jelenti, hogy ultrabrutális módon végeznek ártatlan emberekkel, mert abban hisznek, hogy a szenvedésükkel a patás ördög kedvére tehetnek (a karitász a valóságban a katolikus segítségnyújtásra utal). A másik oldalon pedig ott van az ateista Kelson doktor Ralph Fiennes alakításában, akiről már az első részből megtudtuk, hogy a híre ellenére nem bolond, épp ellenkezőleg: a maga sajátos, de nagyon is emberi módján igyekszik feldolgozni, hogy a korábban biztonságos, keretek között működő világ már nincs többé, nem mellesleg pedig azt is, hogy a dühöngő zombik bármikor cafatokra téphetik. A bohókás, jódozott bőrű orvos pici bunkeréből gyönyörködik az általa épített csontemlékműben, közben Duran Duran-lemezt hallgat, és egy alfa fertőzöttet tanulmányoz, akinek még nevet is ad: Sámsonnak kereszteli el az Ószövetségből. Sámson pedig visszajáró vendég lesz Kelsonnál, de nem a kedves szóért járul a doki elé, hanem a morfiuminjekciókért, amelyek pillanatnyi békét adnak vírustól elborult elméjének. A doktor számára pedig egy idő után világossá válik, hogy a gerinceket kitépő fertőzöttben talán még maradt valami emberi. Talán több is, mint sok emberben.
Ami jó benne:
- Jack O’ Connnellt az Isten (vagy inkább az Ördög?) is arra teremtette, hogy rosszfiúkat játszon, ám míg a Bűnösökben amolyan karizmatikus, sármos gonosz az ír vámpírfőnök, Remmick szerepében, addig A csonttemplomban az a fajta, akit SZÍVBŐL GYŰLÖLSZ. De tényleg.
- Sir Jimmy szórakoztatóan elborult karakter, akit legszívesebben már az első pár percben felnégyelnél, a karaktere pedig fontos üzenettel bír: a pszichopata szörnyűségei elsősorban látványosságok, az a fajta gonosz ő, aki közönség nélkül nem működik.
- De nemcsak a fő Jimmy jó, jók a Jimmyk is, még ha mélyrehatóbban nem is ismerjük meg őket, leszámítva talán a szektavezér hatalmát egyedüliként megkérdőjelező Jimmyt, Erin Kellyman karakterét. A Jimmyk jelenléte elsősorban a film horrorfaktoráért felel, a sátánista fiatalok pedig remekül végzik a munkájukat.
- A karitászok, azaz a kivégzések ultrabrutálisak még úgy is, hogy telibe viszonylag kevés kegyetlenkedést mutatnak, ugyanakkor nem érződnek teljesen öncélúnak, és az elviselhetetlen kategóriába sem sorolnánk őket.
- Ralph Fiennes alakítása Kelson doktorként, az egyetlen civilizált legényként, aki talpon van ezen a posztapokaliptikus vidéken, megható és emberi.
- A színész ördögi tombolása Öreg Nicként az Iron Maiden The Number of the Beast című számára extrém, nihilista és őrülten szórakoztató; megkockáztatjuk, hogy karrierje egyik legkülönösebb és legemlékezetesebb jelenetét nyújtotta benne a 63 éves Ralph Fiennes.
- ZENE, ZENE, ZENE.
- A film sötét, groteszk humora perverz módon felszabadítóan tud hatni. Vaskampónak így például még sosem örültünk.
Ami nem jó benne:
-
A
csonttemplom egyszerűbb, hagyományosabb történetvezetésű, ami önmagában még nem lenne gond, de a 28 évvel később különlegesebb megoldásainak fényében inkább negatívumként érződik.
- Az alfa-fertőzött Sámson szála ugyan ígéretes, és a mondandót is érteni mögötte, de végül alulírt és érzelmileg kiaknázatlan történetszálat kapunk, ami némi hiányérzetet hagy maga után.
Királyság? Királyság!
Míg a 28 évvel később kifinomultabban nyúl a témákhoz, és szinte észrevétlenül szorítja össze a gyomrod, addig A csonttemplom sok szempontból harsányabb, provokatívabb és könyörtelenebb eszközökkel dolgozik. Rögtön az első jelenetben kapunk például egy artériás elvérzést fröcskölő művérrel, de indulatot és félelmet kiváltó a kultuszvezér és brigádjának gúnyos, könnyed hozzáállása a kínzásokhoz is, mert annyi számukra egy ártatlan élet kioltása, mint megmosni egy paradicsomot. Aztán ott a színes-szagos főgonosz a rothadó fogú, plüss melegítős Jimmy Chrystal személyében, akinek minden esélye megvan rá, hogy idővel a kultikus jelzőt is a neve elé bigyesszék, és akit a több száz gyereket molesztáló BBC-s műsorvezetőről, Jimmy Savile-ről mintáztak az alkotók. Míg az első rész csendesen kúszott a bőröd alá, és könnyeket csalt a szemedbe, addig A csonttemplom inkább indulatot vált ki és felvillanyoz - ez azonban nem jelenti azt, hogy ne húzódna mögötte mondandó.
Dr. Kelson belső jósága például önmagában is erős üzenet; a legnagyobb szörnyűségek közepette is ember maradó, ateista orvos nem Istenben vagy a Sátánban hisz, hanem az emberben: „Memento mori, memento amoris”, azaz „Emlékezz a halálra, de a szeretetre is". A film legfontosabb kérdése pedig mindenekelőtt talán az, hogy mi marad az emberből, amikor már nincs kapaszkodó: szerepet veszünk fel, hogy imádjanak; vakon követünk, hogy valahová tartozhassunk; vagy megértjük, hogy civilizált embernek maradni az egyetlen érték, ami megmarad nekünk, amikor már minden más, a társadalom, a hit és a rend is összeomlott.
Megjegyzés: A mozikban már elcsíphető a 28 évvel később: A csonttemplom, ám aki a hazai vetítésre fizet be, annak tudnia kell, hogy a filmet az első részhez hasonlóan ismét cenzúrázva vetítik. Legjobb tudomásunk szerint az eredeti produkcióban a fertőzöttek nemi szervei jól láthatók, Sámsoné is, az alfát alakító Chi Lewis-Parry a forgatás után még emlékbe is magával vitte az óriási pénisz-protézist, amit a forgatáskon hordott. Ezzel szemben az InterCom által forgalmazott, magyar változatban a fertőzöttek nemi szervei nem jól kivehetők, feltehetően el vannak homályosítva, illetve Sámsont sem láthatjuk benne meztelenül - végig egy kisgatya van rajta.
Borítókép forrása: Sony Pictures
