Adam Sandlert lehet szeretni vagy utálni, rossz színésznek nevezni azonban nem, mert igenis volt jó filmje, elég csak a Don Cheadle-lel közösen jegyzett Üres város című drámára gondolni, vagy épp a maga primitív módján igenis bájos 50 első randira. Ezek sorába próbálja beszuszakolni magát a Cipőbűvölő is, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Maga a történet egy New York-i cipészről, Maxről szól (Sandler), aki az apjától örökölt családi vállalkozás minden terhét magára vállalva szimplán csak utálja az életét. Egy nap azonban rámosolyog a szerencse: kiderül, hogy apja ősrégi varrógépe megbűvöli a kuncsaftok cipőit, és amikor Max magára ölti azokat, felveszi a tulajdonosuk alakját. A szerepcserés formula ősrégi koktélja persze megannyi bonyodalmat szül, ám szerencsére az alkotók megpróbálták elkerülni a legtöbb klisét, és egy alvilági történetbe keverték bele az egyébként tipikus „kis ember” karakter Maxet.
A New York-i maffia nem túl vidám világa természetesen az egész filmre kihatással van, csakúgy, mint a szegénynegyedben tengődő Max, valamint a vele élő, súlyosan demens, idős anyukája – egy szóval ne tessék hangos felnevetésekre számítani, a moziban alig akadt olyan sajtós kolléga, aki lelkesen hahotázott egy-egy poénon. Ez persze nem baj, egy komédia is lehet sötét, főleg, ha olyan komoly témákkal foglalkozik, mint az útkeresés, a szegénység, a kisebbségi érzés, vagy a manapság kihalófélben lévő szakmák meg nem becsült volta. Az viszont már nem biztos, hogy jól áll egy darkosabb vígjátéknak, ha a karakterek néha ellentmondásosan viselkednek, papírforma közhelyeket puffogtatnak el, a sztori pedig annyira összezavarodik a végére, hogy Eredet-rajongó legyen a talpán, aki minden egyes apró jelet képes feldolgozni a katarzis alatt.
És ezzel el is jutottunk a Cipőbűvölő legnagyobb hibájához: az unalmas, egyéniség nélküli karakterekhez, akik közül talán Max az egyetlen, akivel minimálisan együtt tudunk érezni. Persze vele is csak addig, amíg fel nem ölti egy gyönyörű fiatal nő barátjának a cipőjét, hogy mint valami perverz állat, meglesse a hölgyet zuhanyzás közben. Sőt, akár szeretkezne is vele, ha nem jutna eszébe, hogy a cipőt levenni ugyebár nem lehet következmények nélkül…
A természetfeletti szál egészen a film végéig magyarázat nélkül marad, és csak afféle metaforaként van jelen. Az utolsó tíz percben azonban egyszer csak özönleni kezdenek a felmerült kérdések válaszai, kiépítve egy korrekt univerzumot, amit látva azt kívánjuk, hogy bár a játékidő felénél történt volna mindez, mert akkor a sztori nagyobb része még előttünk állna, és a tétek sem volnának olyan alacsonyak, mint amilyenek. Így viszont a Cipőbűvölő azonnal folytatásért, mi több, franchise-ért kiált, ami hatalmas kitolás a nézőkkel, hisz bár végül Max révbe ér, mégsem érezzük úgy, hogy erre vártunk másfél órán át. Hiába, a forgatókönyvön lett volna még mit csiszolni.
Furcsamód azonban több negatívumot nem igazán tudok felróni a filmnek, pedig Sandler utóbbi években nyújtott teljesítménye alapján egy fingós-hányós vígjátékra számítottam, amiben Dustin Hoffman és Steve Buscemi is csak azért jelenik meg, hogy legyen valakiket megalázni a vásznon (á la Al Pacino). Ez azonban nem így van. A Cipőbűvölő nem bunkó, nem alantas, nem gusztustalan, nem offenzív, sőt, néha kellemes, hangulatos és érdekes – épp ezért szomorú, hogy a forgatókönyv hiányosságai miatt csak közepes filmélményként értékelhető.
5/10 - közepes
