Clint Eastwood azon kevesek közé tartozik, akiknek a filmtörténet több időszakában is sikerült feljutniuk a csúcsra. A legendás amerikai idol a hatvanas-hetvenes évek western- és rendőrfilmjei után a kilencvenes-kétezres években tért vissza az első vonalba. Igaz, az elmúlt évtizedekben már inkább rendezőként alkot. Hiszen Clint Eastwood azon kevesek közé tartozik, akiknek színészként és rendezőként is sikerült a legszűkebb elitbe kerülniük. De ami igazán nagy dolog: Clint Eastwood azon kevesek közé tartozik, akiknek legnemesebb és legnépszerűbb művei idősebb korukban születtek, születnek. Az idős jelzővel persze érdemes vigyázni esetében. Sem életvitelét, sem gondolkodásmódját tekintve nem tartozik a maradiak közé. Teherbírása is lenyűgöző. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy új filmjében hosszú évek után tér vissza a kamerák elé, sőt újra főszerepet vállal.
Ismerve elmúlt évtizedekben elért sikereit (elég csak az Oscar-jelölt és díjazott alkotások között böngészni vagy az IMDb legnépszerűbb filmjeinek listájára tekinteni), nem meglepő, hogy A csempész már az álomhatárnak számító 100 millió dolláros bevétel fölött jár. De nem véletlen ez a népszerűség, Eastwood ismét kiváló filmet hozott össze. A megtörtént események alapján készült történet főhőse egy kilencven éves virágtenyésztő-, kereskedő, aki korábbi rangos tenyészversenyeken elért sikereit követően kénytelen bezárni a boltot, ugyanis nem tudja felvenni a versenyt a digitális lefedettségű vállalkozásokkal. Kétarcú figuráról beszélünk, aki egész életében annyira elhanyagolta családját, hogy még saját lánya esküvőjére se ment el, mégis ő a közösségi élet középpontja, minden társaság kedvence. Mintha a jó modorú, kellemes humorral megáldott gentleman és a felelőtlen, mogorva, érzéketlen vénember egy testbe költözött volna. A változás akkor kezdődik, amikor hősünk bevétel híján kénytelen drogcsempésznek szegődni.
Megnyerő jelleme, mozgékony alkata, laza attitűdje különösen alkalmassá teszi erre a kifejezetten kockázatos munkára. Bár könnyelműsége miatt többször az életével játszik, alternatív módszerei segítik a nyomozók átverésében. Példa nélküli akciói megbízói figyelmét is felkeltik, így hamar bekerül a maffia vérkeringésébe, egyenesen a „család” magjáig vezet az útja. Ugyanakkor egyre kevésbé érdekli az előrejutás lehetősége. Hiába nő minden akciójával a tét, hirtelen a munka, ami korábban a mindenét jelentette, mellékessé válik. Egy elhibázott életút bölcsességéből meríti az erőt, hogy újra felvegye a kapcsolatot korábban elhanyagolt családjával. Bár a veszélyes bizniszen sokat nyer és sokat bukik, a lényeg mégsem ez. Az évtizedek során először teszi félre munkáját (amivel egyébként közvetlenül életét kockáztatja), hogy helyette megtalálja a legfontosabbat, családját. Hogy A csempész mennyire tekinthető Clint Eastwood önvallomásának, nem tudni (a filmben egyébként saját lánya, Alison Eastwood alakítja fiktív lányát). A család témaköre, a szétszakadás, az újraegyesülés, a valódi család megtalálásának kérdései mindenesetre a színész-rendező legtöbb művében visszatérnek.
Fontos kitérni az öregség kérdésére, ami – érthető módon – már jó ideje foglalkoztatja Eastwoodot. Úgy személyes síkon, mint a régi Amerika túlélőinek társadalmi attitűdjét tekintve. Talán nem nehéz egy öregurat ennyi idősen eljátszani, egy valamit azért érdemes – a színészi alakítás fizikai vonatkozásai mellett – kiemelni: amikor a veterán főhősre fegyvert fognak, viselkedéséből árad a higgadtság. Érezhető az a háborús tapasztalat és életkor adta fedezet, ami miatt nem rémül meg egy egyszerű pisztolytól. Apróságnak tűnik, de fontos szerepet játszanak a XX. és a XXI. századi Amerika találkozását rögzítő jelenetek. Eastwood társadalomkritikus vénája közismert. Régi szerzői eszköze, hogy konzervatív karaktereinek útját élesen keresztezi a jelen valóságával. A csempészben például számtalanszor veti a nála fiatalabbak szemére, hogy telefon nélkül semmit nem tudnak a gyakorlatban megoldani. Jóllehet, és ez adja a film esszenciáját, ezek nem elvakult, sokkal inkább saját generációjával szemben gyakorolt kritikus megjegyzések. A főszereplő Earl végül kénytelen felismerni az internet és a mobil jelentőségét. Az afroamerikai családdal és a leszbikus motoros bandával való kalandja pedig azt jelképezi, hogy igenis létezik híd a modernitás és a konzervatív Amerika között.
Szót kell ejteni a mellékszerepekben és epizodistaként feltűnő gengszter-, illetve rendőrkarakterekről is. Több tipikus gengszterfilmes séma előkerül, például az elkényelmesedő főnöké, akit a sokkal primitívebb és nála jóval puritánabb feltörekvő alkutya letaszít a trónról. Látunk azonban néhány szokatlan figurát is, akikkel kevés filmben találkozhattunk eddig. Kiemelt figyelmet kap egy szikár, de szerethető gengszter, aki végtelen hűséggel viseltet felettese, tulajdonképpeni apja iránt, miután az az utcáról vette szárnyai alá. Feltűnik egy nagyzoló, ám a hivalkodó álarc mögött valójában pitiáner, kispályás bűnözőként tevékenykedő alak is. Sajátos ízt ad a filmnek, hogy valamelyest, csak amennyit egy gyorsan felívelő karrierű outsider láthat belőle, bepillantást enged a mexikói-amerikai maffia hétköznapjaiba: életvitelük általános jellemzőjeként mutatja be a dorbézolást, a szenvedélyes partikat. A körítésnek hála többé-kevésbé megismerjük a maffia hideg, hierarchikus világát és egyes bandatagok egyéni motivációit is. Velük szemben tételeződik az FBI élcsapata, jóllehet nyomozóik karakterének kidolgozottsága hagy némi kívánnivalót maga után. Ha valamit hiányolhatunk a filmből, az nem a gengsztervilág, hanem a bűnüldözők személyes hátterének feltárása. Suta karakterrajzot kapunk csupán róluk, inkább csak a dramaturgiai feszültség fokozásának hatékony eszközeként vannak jelen a cselekményben.
Biztosan nem ez minden idők legjobb Eastwood-mozija, de az ikonikus művész nívós pályáját figyelve lassan olyan érzése támadhat a nézőknek, hogy ez az ember egyszerűen nem tud hibázni. Egy interjújában mesélte, hogy ma már nem agyal annyit egy-egy részleten, mint fiatalabb korában. Talán ez az egyszerűség és az évek során felhalmozott tapasztalat (negyven filmet jegyez eddig direktorként) a titka. Mindig jó alapanyagot választ és a rendezés is rendre hibátlan. A szív, az ész és a tapasztalat találkozik. Ha belegondolunk, az elmúlt évtizedekben a nyugati világ és az Egyesült Államok legfontosabb kulturális gócpontjai körüli kérdéseket (pl. halálbüntetés, eutanázia, politikai korrektség, terrorizmus, vitatott amerikai történelmi események), valamint személyes történeteket (pl. párkapcsolati nehézségek, családi történetek, az öregség problémái) egyaránt vászonra vitt. Hogy meddig folytatja? Állítása szerint, ameddig élvezi. Így érdemes nyolcvannyolc évesen élni és alkotni.
