Most képzeld el szépen, hogy egy űrhajón ébredsz (Jézus-frizurával), nem tudod, hogyan kerültél oda, de még azt sem, hogy te magad ki vagy. Nem ugrik be, hogy hívnak, vagy hogy kik azok az emberek a fedélzeten, akiknek már minden mindegy, merthogy mindketten halottak. A tipikus flashback-részek pedig csak nem akarnak jönni, ezért nincs mit tenni, kicsivel később immár bájosan kócos frizurával nekiállsz egy táblára rendszerezni a kusza gondolataidat. A lista legtetején pedig a legeslegfontosabb kérdés áll: KI VAGYOK ÉN? Az már biztos, hogy nincs bajod a zacskós rámennel. És a zacskós vodkával sem.
Aztán szép lassan, aprócska nyomok mentén kezd összeállni a kép: Dr. Ryland Grace-nek hívnak, jóképű középiskolai tanár vagy, nem mellesleg pedig zseniális molekuláris biológus. Jobban mondva csak voltál, merthogy a radikális nézeted miatt, miszerint a víz nem kulcsfontosságú az élethez, kizártak a tudományos életből. Ja, és per pillanat meg kéne mentened a Földet.
Talán már ebből a pár sorból (és annak hangvételéből) is kitűnik, hogy témája ellenére sem egy megrázó emberiség-végi történettel állunk szemben, aki pedig tudja, hogy a háttérben egy Andy Weir-regény bújik meg, az még inkább sejtheti Phil Lord és Christopher Miller közös munkájának stílusát. Az amerikai science-fiction szerző egyszer már bizonyított Hollywoodban, A marsi regényt adaptáló Mentőexpedíció a bájosan ügyetlen botanikus Matt Damonnal igazi közönségkedvenc lett (nem mellesleg hét Oscar-díjra is jelölték), és valami hasonlót jósolnak Ryan Gosling tanár bácsijának is, aki hivatalosan majd csak jövő héten érkezik a mozikba. Na de vissza a sztorihoz!
Bár a történet bohókás, az alapszituáció azért nem túl vidám, merthogy haldoklik a Föld. A nagy koponyák szerint durván 30 éve lehet hátra a kék bolygónak, miután egy ismeretlen mikroorganizmus jóízűen fogyasztja a Napot. Márpedig ha a Nap fogy, akkor a Föld percei is meg vannak számlálva.
A feladat tehát megmenteni a Napot, ami nem kis falat egyetlen ember számára, de szerencsére nem vagy tök egyedül. A film durván felénél megismerkedsz egy jópofa pókszerű ufóval (arachnofóbiások hátrányban), akit Rockynak nevezel el, nem a bokszoló Rocky Balboa után, hanem a kőszerű kinézete miatt. Rocky szülőbolygója, akárcsak a tiéd, veszélyben van, így csak egyet tehettek: te és a furcsa idegen megállapodást köttök, hogy kölcsönösen segítitek egymást a közös cél érdekében, a nyelvi akadályokat pedig viszonylag gyorsan megoldjátok egy laptop segítségével – szemben Amy Adams egyébként briliáns sci-fijével, az Érkezéssel, ahol egy egész sztorit húztak fel a csápos idegenekkel való kommunikáció nehézségeire.
Lényegében egy kétszereplős kamaradrámát kapunk, és csupán a visszatekintésekben ismerjük meg a történet egyetlen jelentősebb mellékszereplőjét, a Hail Mary-projekt kőkemény figuráját, Eva Strattot a fantasztikus Linda Hüller alakításában, aki seperc alatt hoz meg morálisan kétes döntéseket is, ha a bolygó érdeke úgy kívánja. Bár a német színésznő viszonylag kevés képernyőidőt kap, azért megsúgjuk, hogy a merev és pragmatikus Strattnak lesz egy nagy karaoke pillanata.
A Hail Mary-küldetés egyébként egy meglepően hardcore sci-fi, akad benne tudományosság bőven, ezért aki nem figyel, könnyen lemaradhat, és csak nézhet értetlenül, amikor olyan szavak röpködnek majd, mint az asztrofág, a Petrova-vonal vagy épp a Tau Ceti, az immunis csillag. Érdekes adalék, hogy Andy Weir annak idején direkt úgy írta meg a regényét, hogy a legtöbb tudományos dolog elméletileg működőképes legyen, még ha az asztrofág maga teljesen fikció is. Azt is mondhatnánk, hogy egy tudományos játszótéren járunk, ahol van molekuláris biológia, asztrofizika, relativitáselmélet, termodinamika és még hosszan sorolhatnánk.
A játszótér pedig azért is helytálló kifejezés, mert ez az űreposz legalább annyira vígjáték, mint dráma. Hivatalosan véve persze egyik sem - ami a műfaji besorolást illeti, maradjunk annyiban, hogy sci-fi -, a lényeg viszont, hogy meglepően ügyesen matekozik az érzelmes és a könnyed pillanatok között. Mert miközben végigkuncogod Grace és a csodapók cuki zsörtölődéseit, a másik pillanatban, bumm, jön egy érzelmes rész, és hirtelen azon kapod magad, hogy a zsebkendőd után kotorászol.
Ami a főhősünket illeti, Grace rendkívül okos, amolyan csodabogár típus, és hál' istennek nem az a tipikus világmegmentő figura, akiből Dunát lehet rekeszteni Hollywoodban. Cinikus, jó a humora, meglepően gyáva és bevallottan inkább a mikroszkóp felett szeret görnyedni, mint világokat megmenteni. A 45 éves Gosling pedig láthatóan nagyon élte ezt a nerd szerepet: grimaszol, pánikol, hadonászik a táblánál, és olyan lelkesedéssel magyaráz, hogy komolyan megjön a kedvünk egy-két fizikaórát venni tőle. Egyszerűen lubickol ebben a szerepben, bár ezt mondhatni muszáj is neki. Merthogy egy olyan sci-firől beszélünk, ahol a cselekmény egy igen jelentős része egy űrhajó belsejében játszódik, ahol az amnéziás főhős egy jó darabig csak magában beszélget, és amolyan Jason Bourne-módra igyekszik visszafejteni a múltját.
Aztán persze bejön a képbe Rocky is, aki egy golden retriever lelkesedésével robog végig Grace űrhajóján, és aki a maga különleges, nem emberi módján képes megszerettetni magát egy olyan férfival, aki a Földön látszólag nem volt túl ügyes abban, hogy kötődéseket alakítson ki. Rocky figurája James Ortiz tolmácsolásában egyébként rendkívül ravaszan van összerakva: pont annyira tűnik idegennek, hogy a film sci-fi élét ne csorbítsa, de legalább annyira emberi is, hogy a néző tudjon hozzá érzelmileg kötődni. És bár furcsán hangozhat, hogy Grace és Rocky között remek a kémia, de hát nagyon úgy tűnik, hogy Goslingnak még egy többkarú kőtömbbel is tud kémiája lenni.
A Hail Mary-küldetés valami olyasmit tesz, ami viszonylag ritkán történik meg egy többszázmilliós blockbusterben: a tudományt teszi menővé. Nincs annyira epikus, mint a Csillagok között, de nem is annyira elvont, mint a Sam Rockwell-féle Hold, inkább egy lelkes és okos világmegmentős sztori, ami kicsit talán bő lére van eresztbe, de még így is bőven érdekes és izgalmas is. Pont mint az amerikai fociban a Hail Mary: az a hosszú és kockázatos passz, amit az utolsó pillanatban indítanak el, és aminek szinte semmi esélye célba érni.
