A tudományos-fantasztikum, az űr, az ismeretlen régóta izgatja az emberiség fantáziáját. Ennek megfelelően, amíg nem jutott el a technika fejlettsége a megfelelő szintre, legfeljebb írók és korai filmesek elégíthették ki az emberek kíváncsiságát. A legelső sci-fi filmalkotás már 1902-ben megjelent (Utazás a Holdra), míg könyvben olyan halhatatlan remekművek születtek, mint a Marsbéli krónikák (Ray Bradbury), a Majmok bolygója (Pierre Boulle), a Csillagközi Invázió (Robert Heinlein), vagy a Dűne (Frank Herbert). A 20. század közepén, a hidegháborús űrverseny startjával minden megváltozott. Az elméleti és gyakorlati alapok lefektetésével, majd a Szputnyik-1 fellövésével a Szovjetunió magához ragadta az elsőséget, de az Egyesült Államok nem késlekedett sokáig a válasszal. Az amerikaiak 1958-ban létrehozták a NASA néven (National Aeronautics and Space Administration) ismert szervezetet, Eisenhower elnök elnöksége alatt. Rögtön bejelentették a nagy tervet: a Mercury programot, aminek a célja az volt, hogy az USA embert juttasson az űrbe…
Polgári célok
A NASA a floridai Merrit Island területén lett felhúzva, a több, mint 580 km2-en álló körülbelül 700 épületet pedig elválasztották Cape Canavereltől, ami a hadsereg fennhatósága alatt áll. Az űr meghódítása pedig elkezdődött: a Mercury mellett elindult a Gemini és az Apollo program, amelynek csúcspontjaként az egész világ azt nézte áhítattal, ahogy 1969. július 21-én Neil Armstrong a Hold felszínére lép. A történelmi jelentőségű lépés óta sok évtized eltelt, az űrhajós program helyett a NASA a bolygókutatásra, a mélyűr megfigyelésre, a galaxisok születésének tanulmányozására fordította figyelmét. Az űrközpont fenntartása érdekében a NASA már 1967-ben megnyitotta kapuit a látogatók számára: a Visitor Complex Center napjainkban évente több millió látogatót fogad, hogy bemutassa a NASA tevékenységét, múltbeli és jövőbeli programjait, és hogy egy felejthetetlen élményt adjon azoknak, akik kifizetik a belépőjegy igen magas árát. A területre egyébként nem nagyon lehet besurrani, egy egyszerű, de zseniális módszert találtak ki, hogy biztosítsák a központot: a védvonal egy természetes csatornahálózat, aminek a vizébe több ezer aligátort telepítettek. Ilyen ragadozót többet is lehetett látni. Végül is Floridában ennél olcsóbb biztonsági őrséget hol lehetne találni?
Látnivaló pedig van bőven, aki mindent meg akar tekinteni, mindent ki akar próbálni, meg akar tapasztalni, annak jó két-három teljes napot rá kell szánnia a látogatásra, mert egyébként csak rohanás és kapkodás lesz a vége. Persze az alap jegyárban is sok mindent meg lehet tekinteni, de a teljes élményért, amiben többek között még egy ebéd is benne van egy űrhajóssal, már több, mint 150 dollárt kell kifizetni. Szerencsére van támogató program is, ez 100 dollárba kerül, de utána egy évig ingyenesen be lehet lépni a Központba, csak az extrákért kell kifizetni a felárakat. És hogy milyen NASA? Kifejezetten érdekes! A buszos túrán körbevezetik az embert a legfontosabb látnivalókon: ezek azok a helyszínek, amiket mindenki ismer, legalábbis a filmekből. Melyek ezek? A hatalmas épület, ami látható a Tom Hanks főszereplésével készült Apollo 13 című moziban, a visszaszámláló-óra, a kőfolyosó, amin az űrhajók szállító-járműve végigmegy a kilövési pontig, az indítóközpont, és így tovább. Amit viszont nem lehet látni, az a SpaceX saját központja és kilövőállomása, ami szintén a KSC területén van, csakúgy, mint az Atlantis, vagy a Saturn V kiállítás.
Utóbbiak mellől egyébként a fellövések is megtekinthetők, feltéve, ha ezek időpontja beleesik a Központ normál nyitvatartási idejébe. Összesen négy helyről lehet megnézni az indításokat, de ha azokat a hadsereg szervezi, természetesen a biztonsági ellenőrzés jóval nagyobb, mint normál belépéskor. De haladjunk sorjában!
A Heroes & Legends és a Rocket Garden viszonylag friss kiállításnak számít, előbbi nevének megfelelően azokról szól, akik a történelmet alakították az űrprogram korai szakaszában, utóbbi pedig a Mercury, Gemini és Apollo rakétáit takarja, egyben tiszteleg azok előtt, akik zseniális mérnöki teljesítménnyel megépítették ezeket a repülő eszközöket. Ezek közül a legfontosabb a Saturn V, vagy egyszerűen csak holdrakéta, ami hat éven keresztül vitte az embereket az űrbe. A Saturn V-ből több, mint egy tucat készült, de csak 13 repült, egy rakétát pedig darabokra szedve állítottak ki a Központ területén, miután köréje építettek egy hatalmas bemutatócsarnokot. Ebben meg lehet tekinteni többek között azt a kisbuszt, ami az asztronautákat szállította a kilövőállomáshoz, meg lehet érinteni egy holdkőzetet, és itt van kiállítva annak a leszállóegységnek a mása is, amiben a pilóták leszálltak a holdra, csakúgy, mint a holdkomp, utóbbiak még mindig ott pihennek, ahol az űrhajósok hagyták ezeket. Visszatérve a Saturn V-re, 363 lábas magasságával máig a legerősebb, legnagyobb, emberek által tervezett olyan jármű, ami képes volt úgy a levegőbe emelkedni, hogy a három komponense együttesen közel 3 millió kilogramm súlyú volt. Ennek a három komponensnek, vagy szakszóval rakétafokozatnak a célja a tolóerő biztosítása volt: ahogy az elsőből elfogyott az üzemanyag, levált, majd működésbe lépett a második és a harmadik, aminek végén viszont parancsnoki és szerviz modul pihent – ebben jöttek vissza az Apolló program asztronautái a Földre.
Szintén a Saturn V központban van az Apollo 11 kilövőterme, ahol az egyik legnagyobb élményt lehet megszerezni: végigélni egy indítást, szimulált körülmények között. Képzeljétek el, ahogy ott vagytok a teremben, elindul a visszaszámláló óra (T mínusz...), a pultok egymás után villanak fel, ahogy az ellenőrzési listán végigmennek az irányítók, miközben a hatalmas kivetítőkön az űrhajó képe látszik, ahogy a startot várja. Induláskor pedig az egész épület elkezd rázkódni, a rakéta indításának hatalmas hangereje elönti a termet, az ablakok rezegnek, miközben a falak narancssárgára színeződnek a lángcsóvától... Hihetetlen, izgalmas, egyedülálló tapasztalat, még úgy is, hogy 48 év eltelt a valódi indítás óta.
Ahhoz, hogy a Saturn V rakétákat és az űrsiklókat biztonságosan tárolhassák, épült meg a Vehicle Assembly Building, röviden VAB, ami 525 lábas magasságával a legnagyobb garázsnak számít a világon, az ember az aljában állva csak bele tud szédülni ebbe a ténybe. Persze, az Empire State Building jóval magasabb ennél az épületnél (a Burj Kalifáról nem is beszélve), de a több, mint 3,6 millió négyzetméteres alapterületével még mindig a legnagyobb épületek között tartják számon a világon.
Az űrsiklóprogramnak az Atlantis kiállítás állít emléket. A 33 misszióban repült sikló itt tölti nyugdíjas napjait, hogy a látogatók rajta keresztül ismerhessék meg a Richard Nixon elnöksége alatt elindult fejlesztéseket, politikai csatározásokat, és fájdalmat, amit az 1986-os Challanger katasztrófa jelentett, és amelyben hét űrhajós lelte halálát. A Hivatal azonban nem adta fel az álmát: két év kihagyással, 1988-ban a magasba emelkedett a Discovery, hogy még 23 éven keresztül tartson a program, hogy a 135. küldetéssel, ami az Atlantis utolsó repülése volt, véget érjen. Ezen a kiállításon nemcsak magát az űrhajót lehet közelről megtekinteni, de azt is meg lehet tapasztalni, hogy az asztronautáknak milyen helyeken kell közlekedniük a Nemzetközi Űrállomáson, be lehet ülni az Atlantis tökéletesen lemodellezett pilótafülkéjébe, hogy szimulátorban a látogatók kipróbálhassák az irányítását, illetve azt, hogy milyen állva aludni, ahogy azt az ISS lakói teszik…
Annak, hogy a NASA beszüntette a Holdutazásokat és az Űrsiklóprogramot, nagyon egyszerű oka van. A pénz. Az űrprogram fenntartása rengeteg pénzt vitt el, egy-egy Saturn V rakéta elindítása a hatvanas években több, mint 100 millió dollárba került (ez ma már egymilliárd dollár lenne), a szövetségi kormányzat pedig rendesen visszavágta a támogatásokat: most minden 100 adódollárból az űrközpont csak 25 centet (!) kap meg. Ezért társult a NASA olyan cégekkel, mint a SpaceX, hogy olcsóbbá váljon az űrutazás, nemcsak a tudományos célból indítottak, de a kereskedelmiek is.
A Központ és a program fenntartásához járul hozzá az ajándékbolt is, ahol a néhány dolláros apróságoktól kezdve a többe ezer dolláros relikviákig mindent meg lehet vásárolni, bármit, ami a témához kapcsolódik. Az Apollo program összes kitűzője a szíved vágya? Megveheted egyenként hat dollárért! Bekeretezett holdkőzetet akarsz az Apollo 17 küldetés asztronautáinak fényképeivel, aláírásával, jelvényeivel? Ötezer dollárért a tied lehet, ahogy egy űrhajós ruha, egy dszeki, vagy akár egy bögre is a NASA logójával. Dollár tízezreket el lehet itt költeni, az erősen limitált szériás tárgyaktól kezdve a hűtőmágneseken keresztül a könyvekig.
Irány a Mars!
A NASA az űrutazás hatalmas költségeinek ellenére nem adta fel a célját, hogy emberek idegen bolygóra léphessenek. Ez természetesen a MARS missziót takarja, aminek csúcspontjaként a jelenleg tervezett dátum szerint 2033 után a Vörös Bolygón landolna az első misszió legénysége. A tervek már megvannak, papíron kidolgozták a részleteket, csak a megvalósítás várat magára. Egy ilyen expedíciónál azonban nemcsak a technikai kivitelezés létfontosságú, hanem az emberi tényező is. A Nemzetközi Űrállomáson most mindösszesen pár hónapot töltenek el egyhuzamban az asztronauták, akik pontosan meghatározott program szerint végzik a dolgukat (így például minden nap több órát kell tornázniuk: futniuk, súlyt emelniük, hogy erősek, egészségesek maradjanak).
Olyan kérdések merülnek fel, hogy milyen hatást gyakorolna egy több, mint egyéves űrutazás az emberre? Nemcsak fizikai, de pszichológiai szempontból is. Képes-e valaki elviselni a teljes izolációt, elzárva attól, amit ismer, elzárva szeretteitől, barátaitól? El tudja-e viselni annak súlyát, hogy lehetséges, hogy ez egy egyirányú út lesz, aminek a végén nem lesz visszatérés? Hogyan oldanák meg a élelem, víz és levegőellátást? Hogyan oldanák meg az űrhajósok egészségének megőrzését? Nemcsak az út alatt, de a bolygón is. A tervek szerint a Mars első felfedezői hat hónapot töltenének el a bolygó felszínén, hogy onnan hazatérjenek, de egyelőre több a kérdés, mint a válasz... Stephen Hawking, a zseniális asztrofizikus éppen a napokban nyilatkozta, hogy az emberiségnek körülbelül 100 éve van arra, hogy kolonizáljon egy idegen bolygót. Tény és való, hogy az elmúlt évszázadban csúcsra járattuk a környezetkárosítást, a fosszilis energiahordozók évtizedeken belül kimerülnek, és a túlnépesedés is valós veszély.
Az biztos, hogy lépni kell. De hogy ez a lépés mekkora lesz, és a jövő alakítása emberileg helyes lesz-e, az csak tőlünk függ. Mindannyiunktól.
