Közbeszerzünk és vacsizunk A pokol élővilágában

Hartung Attila új filmje egy Nat Geo műsor is lehetne a címe alapján, és majdnem az is: csak itt a gazdagok a csúcsragadozók, a kisember pedig a préda.

Az Itt érzem magam otthon (kritika ITT) februárban debütált a mozikban, és hát az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb - szinte pontosan két hónappal a választások előtt érkezett. Ebben a felfokozott hangulatban pedig egyszerűen nem lehetett nem imádni egy olyan filmet, ami elég nyilvánvalóan a rendszer bűneire reflektált, ráadásul a kreatív felütés gyakorlatilag elvitte a hátán az egész filmet. Hartung Attila második nagyjátékfilmje, A pokol élővilága ugyancsak egy rendszerkritikus alkotás - legalábbis annak is felfogható -, és a játékidő nagy részében szintén vacsorázunk benne. 

Kedves újságírók! A filmen éveken át dolgoztunk, hogy független forrásokból megvalósulhasson, és külön öröm számunkra, hogy az elsők között láthatjátok Magyarországon. Szeretnénk, ha a történet meglepetéseit a mozinézők is ugyanúgy átélhetnék, ahogy ti most, ezért arra kérünk benneteket, hogy a megjelenő kritikákban lehetőség szerint ne áruljátok el, és ne is utaljatok a cselekmény legfontosabb fordulataira.

Ritkán fogad ilyen kedves szöveg (vagy úgy egyáltalán bármilyen szöveg) a sajtóvetítések előtt, az alkotók kérése pedig teljességgel érthető, különösen annak fényében, hogy én is úgy ültem be erre a kereken másfél órás filmre, hogy lényegében alig tudtam róla valamit. Persze ezt-azt azért csepegettek nekünk. Mint hogy a fiatal és sármos Henrik (Nagy Márk alakításában) egy építőipari oligarchacsalád, a Szentiványiék vacsorájára érkezik a legfiatalabb lány (Mészöly Anna) jóvoltából, ám a szándékai jóval túlmutatnak azon, hogy megismerje az anyóst és az apóst. Henrik ugyanis egy újságíró, aki a család ügyében nyomoz, a família pedig finoman szólva sem szimpatikus. Gyakorlatilag egytől egyig szörnyű emberek, de az unszimpátia versenyt egyértelműen az apa (Alföldi Róbert) és a nagypapa (Cserhalmi György) nyeri. A vacsoraasztalnál ül még az idősebb Szentiványi-lány (Hay Anna) és stróman férje (Lengyel Tamás), valamint az apa harmadik felesége (Tenki Réka) is, aki pontosan annyi idős, mint a férje idősebbik lánya, ami ritkán szokott szerencsés felállás lenni egy családban. 

Ami jó: 

  • A pokol élővilágának ambíciója dicséretes, a rendező Hartung Attila és a társíró Veress Attila - aki az Itt érzem magam otthon szkriptjét is írta - ugyanis nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy egy pokoli családi portrén keresztül mutassa be, hogy a kisember kénytelen mindent „lenyelni”, csak hogy a gazdagok jóllakhassanak. 
  • Apropó lenyelés. A filmben többször is megjelenik Francisco Goya híres festménye, a Szaturnusz felfalja a fiát, és hát ez sem a véletlen műve. A római mitológiában Szaturnusz (a görög Kronosz) ugyebár azért eszi meg a gyermekeit, mert fél attól, hogy valamelyikük majd jól megfosztja a hatalmától, és valami hasonlót láthatunk itt is, még ha átvitt értelemben is. A filmben az idősebbik generáció gyakorlatilag felemészti a fiatalabbat, és még ha látszólag mindent alájuk is tolnak, valójában semmi mást nem várnak tőlük, mint hogy továbbvigyék azt a bűnös rendszert, ami csúcsragadozókká tette őket.
  • A film a szélesebb társadalmi kérdések mellett szűkebb dilemmákat is felvet, mint például azt, hogy örökölhető-e a bűn egy családon belül? Bár nem feltétlenül ugyanazokat a bűnöket követik el a fiatalok, mint az elődeik, de ugyanúgy haszonélvezői maradnak annak a rendszernek, amelyet azok hoztak létre. Vagyis a család nemcsak egyszerűen egy bűnös emberek gyűjteménye, de egy önmagát újratermelő rendszer is Hartung filmjében. 
  • Arról se feledkezzünk meg, hogy bitang jó színészekkel pakolták tele a filmet, és bár a nagypapát játszó Cserhalmi karaktere talán az abszolút gonosz benne, mégis furcsamód az ő alakítása lett a legvalóságszagúbb. 
  • M. Deák Kristóf operatőri munkájába nehéz belekötni, ahogy a sötét, elegáns képi világba is. A közelről vett ételképek pedig A menü című gasztrohorrort juttatták az eszembe, csak itt Ralph Fiennes helyett Alföldi Róbert kínálja az ételeket, fine dining helyett pedig halászlé és birkapörkölt kerül az asztalra. 
Fotó: Mozinet 
Fotó: Mozinet 

Ami nem jó: 

  • Ugyan A pokol élővilágának ambíciója valóban dicséretes, az már gond, hogy többet markol annál, mint amennyit meg tud fogni, és sok esetben szimbólumokkal igyekszik palástolni azt, hogy a mondanivalója jóval kevésbé kidolgozott, mint amennyire annak szeretne látszani. Bár egyszer-kétszer még megbocsátja az ember, hogy egy véres festménnyel vagy egy újabb osztott képernyővel próbál hatni, ezt örökké nem lehet eljátszani. 
  • Nem állítom, hogy Hartung Attila második nagyjátékfilmje (az első a FOMO - Megosztod, és uralkodsz volt) üres lenne, mert nem az, de egyértelműen nem eléggé kiforrott sem a sztori, sem pedig a mondandó szempontjából ahhoz, hogy az ember igazán tartalmasnak érezhesse. 
  • Az sem segít a helyzeten, hogy szinte mindenki egydimenziós karikatúra benne, és bár a színészek kvalitásait nem vonom kétségbe, a túljátszás nem mindenkinek állt jól ebben a történetben, még egy félig-meddig politikai szatíra esetében sem. Alföldi ugyan karizmatikus, de a mesterkélt alakítása miatt nehéz igazán komolyan venni. 
Fotó: Mozinet
Fotó: Mozinet

Végítélet 

Nem az a probléma A pokol élővilágával, hogy sok benne a festmény - egy művészettörténész biztosan örömét leli majd ezekben -, hanem az, hogy szinte csak az van benne. Hartung Attila új filmje éppen ezért nemcsak egy nehezen befogadható alkotás lesz, de olyan is, amelyben jóval több tartalom is elfért volna. Pedig a film alapötlete jó, a színészgárda jó, a látvány jó, a felvetett társadalmi, családi, valamint generációs kérdések azonban jóval többet érdemeltek volna annál, mint hogy néhány látványos bibliai vagy éppen az állatvilágból vett metaforával elüssék őket. Pedig pokoli egy halászlé és birkapörkölt lehetett volna ez, de sajnos csak a szimbólumokból lakatott jól.   

Pontszám: 6/10