Tűz ütött ki a közeli utcában, a szerencsésebbek megfulladtak a füsttől, a kevésbé szerencsések viszont elevenen elégtek. Milyen fájdalmas halál is lehet ez! Egy másik nap pedig a nyílt utcán, fényes nappal megkéseltek valakit. Most képzeld csak el: sétálsz hazafelé békésen, és egyszer csak valaki a semmiből egy kést szúr a tüdődbe. Mekkora szerencse, hogy itt van nekünk a Papa, aki megvéd minket minden külső veszélytől. Akinek annyi pénze van, hogy magánellátásban gyógyíttatja minden nyűgjét-baját, mert akinek nincs pénze orvosra, az ugyebár nem is érdemli meg az egészséget. A Papa olyan gazdag, hogy nemcsak egy egész lakótömb az övé, de minden négyzetméter is az utcában, a legbiztonságosabb pedig éppen ezért az, ha a saját veje könyvel neki - persze az elveszett milliókat még így sem könnyű megtalálni. Ám ami a legfontosabb: A PAPÁT MINDENKI SZERETI. Ismerős? Sajnos jobban is, mint kellene.
Lovas Rozi Ritája cipő bolti eladó, na nem az az Al Bundy-féle, inkább amolyan 'bocs, hogy élek'-típus, amikor pedig lehúzza a rolót az áruház, ahol dolgozik, mintha csak egy újabb apró bizonyítékot kapnánk, hogy szegény Rita élete lassan kifut valahová a peremre. Bár gyakorlatilag már a legelejétől érezzük, hogy főszereplőnkre rossz dolgok várnak, amikor egy rejtélyesen kiégett autó látványa teljesen kizökkenti őt a valóságból - vele együtt pedig minket is -, bizonyossá válik, hogy innen már nincs visszaút.
Félelmünk hamar beigazolódik, a következő pillanatban ugyanis már egy nyomasztó, szűk kis szobában találjuk magunkat, Rita összekötözve, leragasztott szájjal pánikol, Molnár Áron fehéringes, nyakkendős Marcija pedig groteszkkül mosolyog rá. Kiderül, hogy Rita valójában Árpád Szilvia, aki elcsatangolt a családtól, de szerencsére sikerült megtalálniuk, és visszahozni a családi fészekbe. Persze ahhoz, hogy Szilvi újra a família szerves része lehessen, emlékeznie kell, ehhez pedig nem árt kicsit megkínozni: egy sötét szobában, étlen-szomjan ugyanis rögtön jobban visszatérnek az ember emlékei.
Bár nem tudni pontosan, hány nap is telik el, ebben a furcsa miliőben mintha megállt volna az idő, Rita egy ponton a homlokára csap, és belátja, hogy milyen buta is volt, hiszen már emlékszik, ő tényleg Árpád Szilvi, és nagyon szeretne újra a család teljes értékű tagja lenni. Marci pedig, aki papíron a testvére, elérkezettnek látja az időt, hogy az eltévelyedett bárányka visszatérjen a nyájhoz.
Szilvi szép fokozatosan, sok-sok közös és kellemetlen étkezést követően integrálódik vissza a családba, az asztalnál pedig ott ül az egész Árpád-família: Szilvi bátyja, Miklós (Simon Kornél), a felesége, Juli (Gryllus Dorka), a fiuk, Istvánka (Simon Soma), az örökké piaszagú Rudi bácsi (Znamenák István), valamint a legkisebb testvér, Anna (Józsa Bettina) is. Az asztalfőn pedig természetesen a Papa (Szervét Tibor) foglal helyet, aki kedvesen mosolyog és gondoskodik mindenkiről, ha teszik, amit kell, de ha nem...
Ami jó:
- Ha egy film tud hangulatot teremteni az már fél siker, Holtai Gábor pszichothrillere pedig nagyon profi ebben. Bár a külvilág napjainkat idézi, a nagypolgári budapesti lakás, ahol a cselekmény jó része játszódik, mintha visszautazott volna az időben egy pár évtizedet. Egyszerre ismerős és mégis roppant nyomasztó, amit látunk: mintha fogták volna a gyerekkori emlékeinket, és egy rémálomszerű, Yorgos Lanthimos-féle verziót csináltak volna belőle.
- A bőröd alá kúszó világért persze a körítés is roppant felelős: a sárgás, lelketlen és megfakult színtónus; a bezárt, klausztrofób környezet és a kellemetlen hanghatások… mind-mind azt az érzetet erősítik, hogy ebben a lakásban bármelyik sarokban ott leselkedhet a kufár halál.
- De nehogy azt hidd, hogy az Itt érzem magam otthon csupán egy jól összerakott látványfilm, bőven szolgál gondolkodnivalóval, ráadásul ritkán teszi ezt túl direkt, szájbarágós módon. Holtai érezhetően szerette volna, ha a néző töri kicsit a buksiját: mégis mit üzen rólunk, magyarokról ez a fiktív, groteszk család?
- Veres Attila úgy írta meg a forgatókönyvet, hogy egy jó darabig nemcsak Rita van vakon a sötét szobában, de mi is, mivel gyakorlatilag fogalmunk sincs arról, hogy mibe is keveredett a cipő bolti eladó. Egy, a szocializmusból hátramaradt szekta rabolta el? Vagy Rita tényleg egy amnéziás Árpád Szilvi lenne? Esetleg egy előre megírt családtörténetet látunk, ahol a Papa egy személyben a rendező, a forgatókönyvíró és a producer is?
- Az erős atmoszféra tehát adott, az érdekes alapkoncepció úgyszintén, a rossz színészi játék azonban alááshatná mindezt, a jó hír viszont az, hogy semmi ilyentől nem kell tartani, épp ellenkezőleg. A pszichológiai terrorért elsősorban Molnár Áron túlzó, bizarr arckifejezései felelnek, Szervét Tibor pedig olyan Papa, akit nagyon nem szeretnénk, ha a hideg, számító szemével ránk mosolyogna.
- A sztori hősnője (antihősnője?) persze egyértelműen Lovas Rozi, aki karrierje eddigi legjobb alakítását hozza, és bár egyszer-kétszer akadnak gyengébb, amolyan „magyar színészkedős" pillanatai, a rá következő jelenetekben már olyan zavarba ejtően jól játszik a 39 éves színésznő, hogy rögtön el is feledteti velünk az esetleges megbotlásait.
- Bár könnyű alkotásnak nem mondanánk, az Itt érzem magam otthon nem egy kínzáspornó akar lenni, Rita kezdeti megpróbáltatásai inkább kényelmetlenek, semmint nézhetetlenek. Valójában a végső lezárás az, ami kegyetlen, sőt bizonyos szempontból talán indokolatlanul kegyetlen is.
- A hangulatot ugyancsak lazítja a legváratlanabb pillanatokban előkerülő akasztófahumor, ami az esetek túlnyomó többségében jó időzítéssel érkezik.
Ami nem jó:
- Egy szörnyeteg rendszer szörnyeteg embereket szül, Rita átalakulása azonban nem minden esetben illeszkedik organikusan a történetbe. Például amikor Marci rájön, hogy olyan embert akarnak beleírni a történetbe, akit nem szabadna, Szilvit nagyjából annyira rendíti meg a férfi péppé verése, mintha Marci egy fokhagymát zúzott volna szét a bolognai spagettihez.
- De nemcsak Rita túlzottan is direkt pálfordulásába lehet belekötni, akad egy-két olyan, külső helyszínen játszódó jelenet is, ami szintén kiránthat az egyébként jól felépített hangulatból. Amikor Rita kijut végre a lakásból, és rájön, hogy az utca gyakorlatilag ugyanolyan börtön számára, mint a ház volt, mert kint is minden az Árpádoké, az kifejezetten hatásos, szemben azokkal a részekkel, amikor például Marcival beszélget a tetőn vagy amikor épp elrabolni készülnek az újdonsült férjet. Ezek a jelenetek nem történeti szempontból, hanem elsősorban hangulatilag, látványvilágilag nem illeszkednek zökkenőmentesen a filmbe.
Végítélet
Amikor Marci halál komolyan közli Ritával / Szilviával, hogy akinek nincs pénze magánellátásban gyógyíttatni magát, az nem is érdemli meg, hogy egészséges legyen, már szinte várod, hogy leomoljon a harmadik fal, Molnár Áron a kamerába nézzen, és kikacsintson egyet a nézők felé. Ezt leszámítva azonban az Itt érzem magam otthon messze nem a direkt utalásokról szól, a teljes, 125 perces játékidő alatt jóval árnyaltabb easter eggeket kapunk, persze azért pontosan tudjuk, sőt nemcsak tudjuk, de a saját bőrünkön is érezzük, miről is van szó. Mert mit is üzen a mindössze két hónappal a választások előtt érkezett, patriarchális család története?
Tartozhatsz valahova, de nem akarhatsz többet annál, mint amit a rendszer előre kiszabott rád. Megvédenek a külső veszedelemtől, amit ők maguk kreálnak, de cserébe teljesen kiszolgáltatnak a belső szabályoknak, amiket egy szűk, kiváltságos csoport ír. Ez a szűk réteg pedig gazdag, nagyon is, neked pedig épp annyit adnak, hogy éhen ugyan nem halsz, de túl sokat azért ne is képzelj magadról. A film legerősebb és talán legpesszimistább mondandója azonban azok reakciója, akik mindezt eltűrik: tudják, hogy ez nincs rendben, mégis ülnek tovább az asztalnál, eszik a krumplipürét és a rántott húst, és hagyják, hogy a Papa szépen a fejükre nőjön. Aztán a Papa elcsatangol, és jön egy másik Papa, a család pedig fellélegzik: újra rend van, mert van, aki megmondja, mit kell gondolni, mitől kell félni, kit kell szeretni.
