Sok film készült már arról, milyen kegyetlen tud lenni a természet, A visszatérő azonban minderre még rá is tesz egy lapáttal, története ugyanis nem a modern korban, hanem 1823-ban játszódik. Tudjátok, azokban az időkben, amikor egy mezei megfázás véget vethetett az ember földi karrierjének, lábtörést szenvedni az erdőben pedig egyenlő volt egy halálos ítélettel.
Ehhez tegyétek még hozzá a zord észak-amerikai telet, a vérszomjas indiánokat, valamint egy bocsait védelmező anyamedvét, és máris megértitek, miért van nagy pácban a Leonardo DiCaprio által megformált Glass, amikor utóbbi fenevad rátámad, és össze-vissza marja a kegyetlen fagyban. A férfi túléli az összecsapást, prémvadász csapata azonban hátrahagyja őt, sőt alapos okot adnak neki a gyors felépülésre – és a bosszúra.
A történetről többet nem árulnék el, mert eleve kiszámítható, és nagyon-nagyon kerek – talán egyszer ha ért meglepetés a vetítés során. Ráadásul a szereplők is viszonylag egyszerű figurák: ennek oka többek között, hogy a vadonban nem épp az etikettel lehet érvényesülni, sokkal inkább keménységgel, önzéssel és erőszakkal.
De még mennyi erőszakkal! A visszatérő talán a legerőszakosabb film, amit láttam az elmúlt egy évben. Nem a hullák száma magasabb a kelleténél, de még csak a jelenetekben látott vér sem forgatja meg a horrorfilmeken edzett néző gyomrát. Egyszerűen a valósághűség az, ami miatt sokkol – amikor Glass vérző sebeit próbálják bekötözni, vagy épp megerőszakolnak egy fiatal őslakos lányt, szinte lefolyik a realizmus a vászonról. Még úgy is, hogy tudjuk: a valóságban kevesebbe is belehalhatna a főszereplő.
Egyébként ha már Glassnél tartunk, DiCaprio ismét remek munkát végez, ezen meglepődni is kár már. A bosszúszomjas családapa karaktere jól áll a negyvenes éveibe lépett színésznek, aki alig kapott szöveget, szinte mindent az arcával játszik el. Látjuk az érzelmi hullámzásait, elidegenedését, haragját, szeretetét. Vele szöges ellentétben áll a Tom Hardy által megformált Fitzgerald: Glass nemeziseként amolyan teljes antitézis, sokat beszél, tekintete rideg, fagyos, mégis élő, valós személy látszatát kelti. Kicsit talán jobb is nézni, mint a szenvedő DiCapriót, bár ez jobbára a szerepek, és nem a színészi kvalitások eredménye. Ebből a szempontból tehát minden a lehető legnagyobb rendben van a filmmel, a legnagyobb pozitívum pedig csak most jön: a vizualitás.
A visszatérő gyönyörű. Pont. Nem tudom, hogyan ragozhatnám a vadon natúr szépségét, amely egyszerre ejt ámulatba és rémít meg. Hiszen a látvány lenyűgöző, de ugyanakkor gyilkos is: a csodaszép hó fagyhalált, a zöldellő fenyvesek veszedelmes ragadozókat, a fenséges hegyek lavinákat rejtenek. Még a civilizáció utolsó mentsvárának látszó táborozók is csak veszedelmet jelentenek, pusztulást hozva mindenkire, aki megközelíti őket. Mert ez egy ilyen világ: csak az erős maradhat életben.
A vizualitáshoz nem csak a helyszínek járulnak hozzá, hanem a döbbenetes kameramunka is. A jelenetekben alig van vágás, cserébe jó hosszú felvételeket látunk, stabil nézetben, szó sincs idegesítően ugráló képről. Emiatt csak még életszerűbbnek tűnnek a nyaktörő kaszkadőrmutatványokkal teli jelenetek, amiket egyébként szinte teljes egészében a színészek csináltak. Még az előzetesben látható medvetámadást sem kaszkadőrrel végeztettek. Helyette DiCapriót rángatták a fagyos, zuzmós talajon egy géppel, arra vetítették rá az Industrial Light & Magic (a Star Wars filmek vizuális effektusaiért felelős stúdió) munkatársai a virtuális vadállatot. Remek munkát végeztek, ennyire életszerűen még talán sosem sikerült lemodellezni semmilyen bundás élőlényt. De a filmkészítők még nem álltak meg itt: valódi medvetámadások felvételei alapján tervezték meg a koreográfiát, így az a lehető legéletszerűbb lett.
Ezek után nem meglepő, hogy A visszatérőt erősen ajánlott filmnek gondolom, amely méltó vetélytársa a Tarantino-féle Aljas nyolcasnak (kritikánkat itt olvashatjátok). Egyedül a már említett, kiszámítható történet az, ami kissé beleköp a levesbe, elvégre a legfeszültségteljesebb jelenetek alatt is előre látható a végkifejlet. Más kérdés, hogy ezt a filmet biztosan nem a forgatókönyve miatt fogják szeretni a nézők. Sokkal fontosabb a hangulata, valamint az általa hordozott üzenet: az ember csak egy apró pont az univerzumban, semmi több.
Ajánlott
