Böjti Horrorkamrája – Let Sleeping Corpses Lie

Rengeteg klasszikus mozi felötlik az emberben, ha szóba kerülnek az agyatlanul csoszogó, az élők húsát majszoló zombik, amik szinte elpusztíthatatlanok – a legtöbb esetben csak a fejlövés vagy az elégetés lehet ellenszer a kórral szemben, de a celluloid világában elmondhatjuk, hogy ezek a szörnyetegek egyszerűen beették magukat a gyöngyházfényű vászonra, onnan még a temetőőr sem tudja őket kirugdosni. Ugye az 1932-es Fehér zombi és az 1943-as I Walked with a Zombie még leginkább a vudura épített, míg az 1966-os, a Hammer stúdió által készített The Plague of the Zombies egyfajta átmenetnek bizonyult, hogy a ’68-as Az élőhalottak éjszakája teljesen megváltoztassa a zsánert. Maga Romero sem gondolta volna, hogy részben a társadalom elidegenedését is pellengérre állító kisköltségvetésű produkció hosszú évtizedekre meghatározza majd a horror egyik legnagyobb jelentőségű mellékágát, pedig így lett.

Miközben ugyanis ’77-ben a Shock Waves, ’78-ban pedig a Holtak hajnala (avagy Romero „direkt folytatása”) rémisztgette az államok közönségét, ’79-től Olaszországban is elindult valami, miután Lucio Fulci a spagettiwesternről és a giallókról a vérbő és belsőségekkel teli italohorrorra váltott. Sokan tévesen az innentől számító időszakot mondják az európai zombifilmes érának, pedig Spanyolország ebben a tekintetben élen járt kontinensünkön, hiszen Amando de Ossorio 1972-ben már felélesztett egy csapat templomos lovagot, hogy azok az évtized közepéig brancsba verődve riogassák a nagyérdeműt, sőt a régebben leginkább rövid dokumentumfilmekkel foglalkozó Jorge Grau is megteremtette a maga kis kultfilmjét. Ez lett a ’74-es Let Sleeping Corpses Lie, avagy a The Living Dead at Manchester Morgue, ami egy olasz ügynök megkeresésének hála készült el, mint az európai Az élőhalottak éjszakája – de nem remake-ként, hanem egyfajta követőként válva halhatatlanná a zsáner legjelentősebb alkotásai között.

Az agrár zombik támadása

Tipikus, a hetvenes éveket érzékeltető manchesteri életképekkel és nagyszerű főcímdallal indít a mozi, hogy a főhőssel, George Meaninggel (Ray Lovelock) együtt motorozzunk a nagyváros bűzéből a vidék nyugodt világa felé. Ám egy benzinkútnál kisebb baleset éri a fiatalembert, így kénytelen az utazását nehezítő dögös vöröshöz, Edna Simmondshoz (Cristina Galbó) társulni, ha már egyszer a lány tönkretette George motorját. Mivel Edna igen fontos ügyben érkezne egy közeli kisvárosba (testvére drogfüggőséggel küzd), a páros először arra veszi az irányt, ám a nézőkkel együtt megrökönyödve veszik észre, hogy már a vidéki élet sem a régi. A termelőföldeket és dombokat kísérleti jelleggel épített mezőgazdasági géppel járják a helyiek, hogy kiirtsák a terméseket pusztító rovarokat és parazitákat, méghozzá egy, még sosem alkalmazott ultrahang segítségével, ami egyből az idegrendszert célozza meg, így életképtelenné téve az áldozatot.

Ahogyan az sejthető, a kísérletek nem várt eredménnyel járnak – a környéken élő újszülöttek szokatlanul agresszívvá válnak, de ez még a kisebbik gond. Edna ugyanis megesküszik, hogy egy magányos pillanatában fura, rémisztő alak támadt rá, aki a leírás szerint valóban egy helyi lakos, csak éppen már meghalt, miután öngyilkos lett. Bármi is álljon a háttérben, ijesztő gyilkosságok sorozata veszi kezdetét, a helyi rendőrfelügyelő (Arthur Kennedy) pedig a frissen érkezett fiatalokat gyanúsítja meg, már csak George „hippiszerű” kinézete miatt is, amikor pedig a páros előáll a „hullák életre kelnek” teóriával, az ügyön dolgozó szervek még sátánistáknak is kikiáltják őket. Persze az élőhalottakat ritkán érdeklik ideológiák és tévhitek, így esetünkben sem akadnak fenn a fantazmagóriákon, inkább csak teszik, amihez leginkább értenek, avagy az élőket terrorizálják.

Kultikus vérengzés

Mielőtt belelendülnék mindenféle ódába, hadd jegyezzem meg, hogy a Let Sleeping Corpses Lie (vagy Zombi 3, vagy Don’t Open the Window, vagy Invasion der Zombies – a torrentezéssel együtt kapott Agrár zombik támadását felejtsük is el) messze nem tökéletes. Szabad szemmel látható hibák is vannak benne (bár nem sok), időnként logikátlan a szereplők viselkedése, ráadásul maga a „kórság” és annak „terjedése” is megkérdőjelezhető, megmosolyogtató. Mégis, amellett, hogy Grau nem kifejezetten a zsánerre szakosodott rendező, egy minden ízében vérfagyasztó horrort sikerült összehoznia – bár lehet, pont ez a minimális tapasztalatlanság volt az oka a végeredmény hatásos mivoltának. Minimális, hiszen a direktor ’73-ban már leforgatott egy horrort, méghozzá teljesen saját kútfőből, és ez a Blood Ceremony (Ceremonia sangrienta) vezetett a manchesteri zombik megszületéséhez. Elvégre Jorge még csak házalt a forgatókönyvével, mikor egy olasz ügynök már felajánlotta egy saját zombifilm elkészítését Az élőhalottak éjszakája sikereinek hála – ám az a Ceremony teljes átalakítását igényelte volna, amit az író/rendező természetesen elutasított. És bizony évekkel később a kérdés újra felhangzott: „Még mindig szereted Romero filmjét?” – a direktor ekkor állt kötélnek, a többi pedig már történelem.

Persze voltak bukkanók, például a kis költségvetés, ami miatt csínján kellett bánni a színészekkel és helyszínekkel, a speciális effektekkel. Így alakult, hogy bár Jorge a természet védelmére vonatkozó felhívását Glasgow iparosodott képeivel tette volna hangsúlyosabbá, a városhoz túl sokat kellett volna utazni, így került a képbe Manchester, ami szintén megfelelt a célnak. És bár a szereplőkkel nem volt sok probléma (sőt… de erről később), csak becsúszott az olasz-spanyol stábnak hála némi gikszer, avagy hiába készült a film egyből angolul, ha sokan csak törték az italinglist.

De mindezen túl már csak az elismerés maradt. A Let Sleeping Corpses Lie a mai napig erős zombifilm és horror, alkalmazva minden olyan fontos elemet, ami az elrettentéshez szükséges. Onnantól kezdve ugyanis, hogy a karakterszínész Fernando Hilbeck feltűnik a képernyőn, egész egyszerűen nincs megállás. Hórihorgas alakja, sajátos mozgása, fenyegető ábrázata örök helyet szorított neki a legismertebb „főzombik” csarnokában, és az összképen már csak igazán kicsit dobott vörös-fekete szeme, amitől gyermekként a hideg kirázott. És bár Giuliano Sorgini főtémája nagyon kellemes, fülbemászó dallamokkal bír, a mozi egynegyedétől úgyis mindenki a zajokra, zörejekre, monoton hangokra és a rendre felhangzó hörgésre figyel, ami a rendező ötlete volt – és valóban igaza lett, egész egyszerűen felkavarja a nézőt az OST, nem hagy egy pillanatnyi nyugtot sem, ha megszólal. Nem utolsó sorban, ott van még a sminkekért és vizuális effektekért felelős, igazi filmes családból származó (ősei már az első filmeknél letették névjegyüket) Giannetto De Rossi, aki szintén megdolgozott a pénzéért. Bár ahogyan említettem, a költségvetés meglehetősen visszafogottnak számított, azért a mesterember csak megoldott olyan problémákat, mint az egyik ápolónő mellének letépése. A megoldás logikus: a direktorral már eleve egy kisebb mellű színésznőt állítottak be a szerepre, így egyszerűen meg lehetett oldani a műmell elhelyezését, hogy utána már csak vér és hús maradjon a nyomán. Láthatóak még belsőségek, nagy lakomázások, néhány erősebb kivégzés, de összességében nem egy gore trancsírozás a Let Sleeping Corpses Lie, ezt a vonalat Gianetto később, Fulci mellett élvezhette ki, maszkjainak hatásai pedig azóta is kifejtik hatásukat a modern zombifilmekre.

Megkerülhetetlen klasszikus

Hogy az eredetileg Weekend for the Dead munkacímű filmet a rendező inkább The Valley of the Deadre keresztelte, amiből további rengeteg átnevezés született, nos, mára ez már csak érdekesség, ahogy sok minden más is. Például, hogy bár a kis kórház, ahol a mozi egy része forgott, valóban létezett, de pont emiatt, avagy a betegek nyugalma érdekében nem lehetett a belső tereken forgatni, ezért a stáb inkább utólag, Madridban vette fel az idevágó jeleneteket. Vagy az, hogy a közismert temetőben, ahol Robin Hood barátja, Little John nyugszik, a látogatók nem vették jó néven a forgatást, ezért a csapat 24 órát kapott a teljes felvételre. Mindez apróság, ahogy a környezetvédelmi háttér is. Mert bár nem szeretem a belemagyarázást, mikor mindenbe belelátnak, sőt beleerőszakolnak valamit a filmesztéták (Y giallóban piros volt a vér, a gyilkos arca fehér, a rúzsa pedig zöld, tehát ez a hármas számot bizonyítja, avagy Half-Life 3 confirmed, és magyar lesz!), mintha nem a szórakoztatás lenne a fő cél, ebben az esetben egyértelmű az üzenet. Pont úgy, mint a legtöbb zombifilmnél, ami nem a társadalmi elidegenedést és elkorcsosulást mutatja be… általában ugyanis a sugárzástól, a vegyszerektől, az űrutazástól, az ismeretlentől való félelem tükröződik a hullák feléledésében, így most is. Ez a tartalom pedig ma is éppen úgy működik, mint régen, még ha meg is mosolyogjuk az idegrendszer megbirizgálásától feltámadott, csak elsődleges funkciók képében működőképes halottakat – bár talán pont ettől sokkolóak, hogy miközben megtartják személyiségüket és minimális intelligenciájukat, láthatóan halottak, és már csak az agresszió vezérli őket.

Szóval ha zombifilm, főként pedig, ha európai zombifilm, Jorge Grau mesterműve ma is az élvonalba tartozik, még most, 2017-ben is a zsáner legjobbjai között tartják számon. Nem véletlen. A karakterszínész Arthur Kennedy a már-már fasisztoid rendőrfőnök képében remekel, ahogy Ray Lovelock is kiélvezi a főhősnek járó reflektorfényt, talán csak a szépséges Cristina Galbó tűnik szomorúbbnak és visszafogottabbnak az átlagnál, bár színésztársa szerint pont valami személyes traumán volt túl, ez látszódhatott meg rajta.

Hogy milyen módon lehet megnézni a filmet? Nos, DVD-n több verzióban is beszerezhető (még thaiföldi változata is akad), ellenben a Blu-ray csak a Blue Underground gondozásában kapható – szép képpel, angol felirattal az angol 7.1-es hang mellett, interjúkkal, trailerekkel és képgalériával. Kifejezetten ajánlott vétel, pláne, hogy a lemez régiófüggetlen.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a Let Sleeping Corpses Lie megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadást is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, kicsit lentebb egy szavazással (és persze hozzászólásokkal) jelezhetitek, mit szeretnétek legközelebb. Április 9-én vasárnap estig adjátok le a voksotokat, hamarosan pedig ismét találkozunk. Addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok!