Változnak az idők, változnak az országokra jellemző szokások is. Többek közt ilyen szokás a cenzúra túlzott mértékű használata, amit hosszú éveken át összekötöttek a gyűjtők a német film- és videojáték kiadásokkal. Szerencsére ennek az időszaknak vége, a kisebb kiadóknak köszönhetően pedig kedvenc alkotásainkból sem minden esetben hiányoznak a fontosabb, véresebb jelenetek, sőt a digitális technológiának hála immáron csak a borító és esetlegesen a menü az, ami ismeretlen nyelven szól a nézőhöz (már ha nem tanultunk németet), az angol hang (és esetleg felirat) is része a lemezeknek. Nem beszélve arról, hogy míg a világ legtöbb táján a digipakkos és fémdobozos változatokat szeretik speciális megjelenésként, valamilyen oknál fogva Németországban és Ausztriában az úgynevezett Mediabookok jelentik a gyűjtők legnagyobb álmát. Értsd szó szerint, hiszen sok esetben erősen limitált kiadásokról van szó, 111, 333, 500, 666, 777 példányban, ezzel egyből meghozva a rajongók kedvét az extra, igényes kialakításhoz, amit 20-30 euróért cserébe szólíthatunk magunkhoz (plusz postaköltség, természetesen – bár a német Amazon például egy ideje ingyen szállít hozzánk is, ha elértük a kívánt összeghatárt).

Szóval, hála a ’98-ban újjáalakult, a digitális adathordozókra és a rétegfilmekre szakosodott cégnek, érkezett egy kisebb szeretetcsomag, aminek kicsomagolását hétfő óta nézhettétek meg YouTube csatornánkon. Ebben a pakkban volt régi horror, scifi-horror, akciófilm és modern folytatás egyaránt, limitált verzióban – a filmekről most és egy soron következő extra cikkben olvashatsz majd, méghozzá egy kétrészes interjúval együtt. Ezúttal a Christmas Evil, a Biohazard és a Hollywood Chainsaw Hookers kerül terítékre.

horrorkamra-tamogato.jpg

Christmas Evil (1980)

Karácsony éjjele. A tejjel és sütivel várt mikulás az ajándékok elhelyezése után nemcsak az ételt és italt, hanem az anyukát is kiélvezi, aminek sajnos szemtanúja a fiatal testvérpár egyik tagja. Miután pedig a fiúcska rájött, hogy mekkora átverés áldozata, dühében eltör egy hógömböt, majd az összeomlás szélén állva a saját kezét vágja meg – hogy utána ugorjunk az időben, és így találkozzunk a felnőtté vált fiúkkal. Míg Philip boldog családi életet él, Harry esetében látszódik, hogy nincs minden rendben. A gyermekkori trauma megtette hatását, a rögeszmés férfi vaskos könyvekben vezeti, hogyan viselkednek a környékbeli gyermekek (külön van a rosszaknak és a jóknak), míg játékgyárban betöltött szerepét mániákus megszállottsággal éli ki. Az egyértelmű, hogy valami nem teljesen stimmel a csendes, magának való főhőssel, aki mindenáron próbálja megteremteni a karácsony szellemét, ahogyan az a nagykönyvben vagyon megírva, amikor azonban mérhetetlen cinizmussal és rosszindulattal találkozik, Harryből kitör az őrület, hogy brutális mészárlásba kezdjen.

Lewis Jackson nem volt egy nagy rendező (életműve három címből áll, amik közül az első kettő még csak nem is lett értékelve az IMDb-n), de történetével valahogy sikerült belenyúlnia a tutiba. Hat évvel az eredeti Black Christmas, és két évvel a Halloween után egy működőképes és érdekes dráma-horror a direktor érdeme. Ekkor a Silent Night, Deadly Night és a Don’t Open Till Christmas még a kanyarban sem volt (Jack Frost meg pláne), Jacksonnak egyedül Bob Clark klasszikusával kellett megbirkóznia, de a kijelentés több szempontból is képletes, hiszen teljesen más műfajban szállt ringbe a két versenyző. Míg ugye a Fekete karácsony egy nagyon erős slasher, vérfagyasztó horror, ami ma is képes a kőkemény borzongatásra (sőt még a 2006-os remake is korrekt feldolgozás), addig ez a ’80-as mozi csak félig horror, félig pedig kimondottan drámai a tragikus sorsú főszereplővel. Magát a traumát lehetne vitatni, de mivel nem vagyok pszichiáter és a gyermeki lélek törékenységét sem látom át teljes egészében, maradjunk annyiban, hogy különbözőek vagyunk, így lehet, hogy Harry tényleg ennyire kiborult a látottaktól. Innentől kezdve pedig inkább sajnáljuk szegény embert, aki igazából egy jó szellemiséghez próbál ragaszkodni, de teszi ezt kimondottan rossz úton haladva, aminél közbenjárnak a valóban rosszindulatú és gonosz emberek tettei.

Aztán az egész történet átalakul egyfajta Frankenstein-sztorivá (egy kis Taxisofőr kikacsintással), amiben nincs kimondottan doktori szerepkör – Frankenstein szörnyetege bár él és jár, ő maga a gyermekkor traumatikus következménye, és a társadalomé, amely egész egyszerűen kinevette és kifigurázta. Ilyen mentális bántalmazást láttunk már eleget, újságban is olvashattunk hasonlóról, emiatt a You Better Watch Out címen is ismert mozi kimondottan hihető. Ajándékozós jelenetei még meghatóak is, ezért mikor a feldühödött polgárok Harryt megtámadják, majd égő fáklyákkal veszik üldözőbe, kifejezetten megsajnáljuk szegény főhőst. Mindazonáltal a kevéske vérben úszkáló, visszafogottnak mondható horrorjelenetek inkább a thriller irányába terelik a filmet, ami a végén még egy kevéske WTF-momentumot is tartalmaz (a lezárást jelentő jelenet persze csak metaforikus), megerősítve a feltételezést, hogy Lewis Jackson nem csak az alapötletet köszönheti a fű hatásának – az író/rendező még a hetvenes években találta ki a sztorit egy bódultabb pillanatában, mikor egy késes télapót képzelt be. A Christmas Evil amúgy a Halloween sikerének köszönheti létezését, pedig nem meglepő módon maga a direktor sem tartja slashernek. A dráma-horror pozitív fogadtatása mindenesetre a Harry szerepében remekelő Brandon Maggartnak is köszönhető, sőt a testvérét alakító Jeffrey DeMunnt se felejtsük el, hiszen az idén áprilisban hetven esztendős színészt a mai napig láthattuk itt-ott, többek között a Halálsoronban, A ködben, vagy nem is olyan régen Dale-ként a The Walking Deadben.

christmas-evil2.jpg

Biohazard (1985)

Bár már mindannyian jól tudjuk, hogy más dimenziókba ajtót nyitni, a Pokol erőforrásait kihasználni, idegen létformákat begyűjteni a legtöbbször nem jó móka, valahogy a filmesek mindig figyelmen kívül hagyják a veszélyforrásokat. Persze erre szükség is van egy jó horrorfilm esetében, ahogy a gagyibbaknál is, lásd mondjuk a remegő kameraképpel nyitó Biohazard esetét. Az 1985-ös alkotás központi szerepében a különleges képességekkel rendelkező Lisa Martyn áll, aki egy, a katonaság számára prezentált kísérlet során egy idegen eredetű konténert jelenít meg, amiből hamarosan egy alacsony, ám kimondottan halálos fenyegetést jelentő organizmus tör elő, hogy sorban végezzen ki mindenkit, aki keresztezi a gyermekméretű lény útját.

Fred Olen Ray bár mondhatni, kultuszfilmet teremtett az 1983-as Skalpokkal, igazából az sem volt jobb annál, mint amit a rendező a teljes életútja során képes volt maximális erőbedobás mellett megteremteni. Igen, Fred igazi B-filmesként lett elkönyvelve, de nem a kultikus, Cormanhez hasonló formában (lásd előző heti összeállításomat). Persze az ’54-es születésű úriember nem is Ed Wood és Harold P. Warren (Manos) trónjára pályázott a legrosszabb filmek rendezője képében, de már-már közel került hozzá, főleg az utóbbi 10-20 évben, mikor CG-szörnyekkel és CG-vérrel teli olcsó horrorokkal és igénytelen erotikus komédiákkal látta el a piacot, mintha ezekből nem született volna éppen elég. Viszont érdekes módon a nyolcvanas évek bája a mai napig működik a Biohazard esetében. A dialógusok gyengék, a kamerakezelésben is találhatunk hibákat, sőt még a befejezés is fura, bár meglepően komikus, miközben szeretne félelmetessé válni. A jobb napokat is megélt Aldo Ray az alkoholizmussal küzdött, a Star Trekben és pornóban „tehetségét” egyaránt megcsillogtató Lisa Martynt alakító Angelique Pettyjohnt úgy kellett kirángatni egy éjszakai klubból, a szörnyeteget pedig Fred fia, az ötéves Christopher alakította.

Mondhatnám tehát, hogy igazi celluloidhulladék a Biohazard, de minden hibája ellenére mégsem az. Most, 2017-ben is vannak szórakoztató jelenetei, egy-két kellemesebb vérengzést is láthatunk benne, és bár Angelique átalakított, kimondottan természetellenesnek tűnő mellei ijesztőbbek a tényleges szörnyetegnél, azért a kevesebb, mint másfél óra tartogat néhány jobb pillanatot a cicimutogatáson túl. Vicces az E.T.-re összpontosító kikacsintás a dühödt idegennel, miközben az arctámadószerű lények bevetése, illetve a kisebb tartályból előtörő, miniatürizált csirke-kutya is kifejezetten komikus. A lezárás után ráadásul bakiparádé várja a kitartó nézőket, és személy szerint azt mondom, hogy inkább ez, mint egy Asylum-film, egy Ghost Shark, Sharktopus, Mega Shark (ezt amúgy Christopher, az azóta felnőtt kisfiú rendezte… micsoda meglepetés). Pláne, ha egy baráti társaság szórakoztatása a cél.

biohazard2.jpg

Hollywood Chainsaw Hookers (1988)

Aztán három évvel később Fred Olen Ray más irányba ment. A horror-vígjátékként bekategorizált Hollywood Chainsaw Hookers az angyalok városában, noiros elemekkel indít, konkrétan a néző irányába hangosan elmélkedő (igazából gépel, de ez már lényegtelen), folyton dohányzó Jack Chandler kerül a középpontba, aki egy otthonról elszökött lány felkutatásán ügyködik. Mindeközben egy eldugott csehóban könnyűvérű nőszemélyek darabolják fel Elvis zenéjére kuncsaftjaikat, így a láncfűrészek igen fontos szerepet kapnak a történetben – már a rengeteg cickón, a repkedő testrészeken és a töméntelen mennyiségű véren kívül. Aztán a két szál összeér, kiderül, hogy a háttérben egy ősi, egyiptomi kultusz áll, amely így tisztítja meg a tisztátalan testeket a gonosztól. Érthető, nem?

Bár a kevesebb, mint egy hét alatt leforgatott mozit a Maxim magazin minden idők legjobb B-filmjei között a negyediknek választotta meg, azért némileg vitába szállok ezzel a helyezéssel. A Hookers nem rossz, de semmi kiemelkedő nincs benne azon túl, hogy Fred itt már mindenféle, a meztelenkedésre hajlamos leányt összetrombitált (a maradék meg szimplán valódi prostituált volt), ezzel megalapozva az erotikusabb vonalon mozgó karrierjét, illetve ott volt még Gunnar Hansen, avagy az eredeti Bőrpofa is a szekta vezetőjének szerepében. Egyébként meg? Újrahasznált elemek az 1987-es House II (a klasszikus, ’85-ös horror folytatása) és az 1986-os Vámpír sztripperek (Vamp) forgatásáról, félmeztelen csajok, sok esetben láncfűrésszel a kezükben, sőt az eltűnt lányt az a Linnea Quigley alakítja, akinek szexi táncán egy egész generáció nőtt fel (Az élőhalottak visszatérnek temetői jelenete 1985-ből). Szóval tipikus, olcsó húzásokkal élő B-kategóriás horror-vígjátékról van szó, ami messze nem egy Hullajó, bár ezt nem is várja el tőle az ember, de nem is kifejezetten szórakoztató. Persze a gyűjtőknek így is csemegéje, de ez már inkább régi megjelenése, és minimálisan kultikus státusza miatt van, nem azért, mert igazán megérdemli.

A Christmas Evil a legkönnyebben beszerezhető alkotás, DVD-n és Blu-ray formátumban egyaránt rendelhető. Míg a cmv-Laservision számozott (hozzánk a 491. ért el a 666 példányból), DVD-t és BD-t is tartalmazó kiadása igényes, füzetet – a rendező angol nyelvű levelével és a főszereplő német interjújával – és rengeteg extrát tartalmaz (trailerek, rendezői kommentár, kivágott jelenetek, felvétel a beválogatásról, képgalériák…), addig az angol Arrow szintén füzetes verziója „csak” normál változatban látott napvilágot. Amerikából elérhető még a Vinegar Syndrome kétlemezes (BD+DVD) normál verziója, ami kiváló hang- és képminőség mellett kínálja a filmet. Ha a gyűjtői kiadásokra mentek, mindenképpen a cmv a nyerő. A Biohazard esetében nagyon nincs választás, nehezen elérhető, drága verzióban ott az Amazon exkluzív, aláírt példánya, van a német sima kiadás (Centurio), valamint a limitált cmv mediabook (261. a 666-ból), ami a megszokott minőséget, füzetet, extrákat (megemlékező dokumentumfilm az alkotóval, kommentár, képgaléria stb.) kínálja a DVD+BD kombón túl. A Hollywood Chainsaw Hookers esetében megint több a variáció. A legolcsóbb a 88 Films verziója (füzet, kommentár, így készült), ezt követően pedig az Amazon kiadása (hasonló extrák) és a cmv mediabookja versenyez az első helyezettnek járó pozícióért – amit már csak kialakítása miatt is a német kiadás kap meg (272. az 500-ból) az extráival (visszaemlékezős dokumentumfilm, kommentár, werkfilm, képgaléria stb.). Ha valakit nem taszít kifejezetten a német nyelv, és az angol hang elegendő számára a sztori megértéséhez, akkor a kiadó mediabookjaival nem lőhet mellé, amíg még kaphatóak a sorszámozott darabok.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam valamelyik film megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok!

EXTRA interjú

Interjúalanyunk Andreas Strassmann, a cmv-Laservision alapítója.

PCG: Kérlek, mutatkozz be az olvasóinknak, mit tudhatnak rólad?
Andreas: Üdvözletem, a nevem Andreas Strassmann, 44 éves vagyok, és egyben a cmv-Laservision tulajdonosa. A cég egy független, jelenleg a DVD és Blu-ray formátumokkal foglalkozó német kiadó.

PCG: Amennyiben jól tudom, a cmv eredetileg egy VHS-gyártó volt, amit 1998-ban vásároltál meg. Mi a lényegi különbség a két cég között az eltérő formátumokon túl? Gondolok itt a VHS és lézerlemez-DVD-BD ellentétre.

Andreas: Igen, a cmv eredetileg egy másik cég volt még a hetvenes évek végén, ami a VHS formátumot célozta meg, majd a nyolcvanas évek közepén ment tönkre, viszont éppen emiatt nem magát a vállalatot vásároltam meg. Annyi történt, hogy 1998-ban sikerült megszerezni a névjogot és a logót, az Audiovision elnevezést pedig Laservisionre cseréltem.

PCG: Hogy jött az ötlet, hogy a cég múltját kiaknázva új vállalkozásba kezdj? Mi volt a terv?

Andreas: Igazából már annakidején is nagy rajongója voltam az Audiovision rendkívül egyedi dizájnjának, és ezt szerettem volna továbbvinni a kilencvenes években a ’70-es és ’80-as esztendők kult és klasszikus filmjeinek kiadásával.

PCG: Korábban is rajongója voltál a horror- és B-filmeknek? Ha igen, mik a kedvenceid?

Andreas: Igen, természetesen, ez abszolút így van. Csak néhány a legnagyobb kedvencek közül: The Evil Dead (Gonosz halott), Maniac (Elmebeteg), The Iron Man (Sûpâ robotto Maha Baronu), Class of 1984, The Incredible Melting Man, Dawn of the Mummy, The Omen (Ómen), és persze Romero Dead-trilógiája.

PCG: Három eltérő formátummal is dolgoztál már (lézerlemez, DVD, Blu-ray). Meglátásod szerint melyik lett a legsikeresebb, melyik filmkiadásod fogyott leginkább?

Andreas: A legnagyobb siker egyértelműen a DVD volt, még úgy is, hogy személy szerint a lézerlemezeket jobban szerettem a nagyobb méret, és így a dizájn terén is több lehetőség és szabad hely miatt. Legnagyobb filmsikereink pedig nem műfaji darabok, hanem például egy dokumentumfilm 9/11 kapcsán (24 Hours at Ground Zero) és mondjuk a Prayers for Bobby (Imák Bobbyért), ami egy dráma Sigourney Weaverrel.

Az interjú legközelebbi cmv-ajánlónkkal folytatódik…