Míg tavaly leginkább azzal kapcsolatban lehetett mélyreható fejtegetéseket olvasni, hogy mi Sydney Sweeney titka, és mégis mit mond az Hollywoodról, hogy újfent egy nagy mellű, szőke bombázót emeltek piedesztálra, addig ma már inkább olyan címekbe botlani az interneten, mint hogy „Sydney Sweeney egy kretén” vagy „Sydney Sweeney mint a kulturális háború elindítója”.
Merthogy mostanra jogosan mondhatjuk, hogy Sydney Sweeney megosztó figura lett. A történet talán azzal vette kezdetét, hogy egyre több pletyka kezdett el terjedni azzal kapcsolatban, hogy Sweeney családja és a közeg, ahonnan jön, erőteljesen trumpista, sőt nagy valószínűséggel ő maga is az. Még egy fotó is készült, amin az anyukája születésnapi partiján több résztvevő is olyan sapkát viselt, amin a MAGA felirat látható. Sweeney azonban később ezt tisztázta: ezek a sapkák nem MAGA-sapkák, hanem „Make Sixty Great Again” sapkák, azaz az anyukája 60. születésnapját ünnepelték vele.
Bár a fejfedőket sikerült kimagyaráznia, augusztusban a The Guardian egy nyilvánosan elérhető nyilvántartásra hivatkozva arról írt, hogy a színésznő republikánus szavazóként regisztrálta magát. Sweeney egészen konkrétan 2024. június 14-én regisztrált választópolgárként Floridában, a pártállását tekintve pedig republikánusként jelölte meg magát. Erre később maga Donald Trump figyelmét is felhívta egy újságíró, aki örvendezett egy sort, majd kapott az alkalmon, hogy arról beszéljen, meglepődnénk, hogy a valóságban hányan republikánusok. Mindeközben pedig piacra került egy szappan is, ami állítólag tartalmazott egy cseppet abból a fürdővízből, amelyben a színésznő is megmártózott, júliusban pedig bejöttek a képbe Sweeney nagyon jó farmerjai is. Berobbant az American Eagle farmerkampánya, ami egy szójátékkal operált a farmerek és a gének kapcsán, és egy kicsit mindenki megőrült ettől: volt, aki egyből eugenetikát és fehér felsőbbrendűséget kiáltott, JD Vance megvédte Sweeneyt, Trump pedig a saját közösségi oldalán, a Truth Socialon dicsérte a reklámot, nem sokkal azután, hogy megtudta, a színésznő republikánus. Júniusban ott volt minden idők legrongyrázósabb lagziján, Jeff Bezos velencei esküvőjén is, aminek becsült költsége meghaladta a 25 millió dollárt, közben pedig nagyon nagy valószínűséggel összejött Scooter Braunnal, akit egy kíméletlenül hatékony, megosztó üzletemberként tart számon a zenei szcéna.
Az egymást követő minibotrányok közepette pedig szép csendben - na jó, nem épp szép csendben -, de befutott Sweeney új filmje, a Christy is, ami kapcsán a színésznő Ruby Rose-tól megkapta, hogy egy „kretén", ráadásul a tény, hogy egy vélhetően republikánus nő játssza el minden idők egyik legismertebb, leszbikus amerikai bokszolóját, szintén sokaknál kiverte a biztosítékot. A Sydney Sweeney politikai gyorstalpalót követőn viszont itt az ideje, hogy a filmre koncentráljunk, és lássuk, kiütéssel győz-e vagy az első menetben kifullad a Christy.
A ’80-as évek végén, Nyugat-Virginiában járunk, az alkalmi bunyókból pár száz dollárokat kereső, egyébként pedig kosárlabdázó Christy Martin megismerkedik edzőjével és későbbi férjével, Jim Martinnal. Bár nem fújja el a szél, Christy alacsony termetű, némelyik ellenfele mellett pedig már-már kislányosnak hat a babarózsaszín ringköntösében és a barna, rövidre vágott frufrujával, mégis szinte minden meccsét egy-egy jól irányzott kiütéssel nyeri. Ő a lány a szomszédból, aki két perc alatt laposra ver.
A pofonokat osztó, elszánt tekintetű Christy, aki a győzelmeit rendszerint gyermekien felszabadult ugrálással ünnepli, Don King figyelmét is felkelti, márpedig az ő felbukkanása, egyértelmű előszele a hírnévnek, a híres-hírhedt promoter pedig rövid úton nevet is ad a fiatal bokszolónak: ő lesz „a szénbányász lánya”, mivel valóban az is. Útja a siker felé vérrel és izzadsággal van kikövezve, ám az áttörés tagadhatatlan: amellett, hogy Christy lesz az első nő, aki szerződést köt Don Kinggel, ő az első női bokszoló is, aki a Sports Illustrated címlapján szerepel. A női zúzógép ráadásul nincs egyedül, mindig ott van mellette Jim Martin, a büszke tekintetű, a kopaszságát félrefésüléssel titkoló edző és férj, aki nem elsőre ugyan, de másodjára már visszavonhatatlanul meglátta az egyszerű, kisvárosi lányban a tehetséget. „A világ legjobb női bokszolójává teszlek”- mondta a nála több mint 20 évvel fiatalabb nőnek. Nem sokkal később pedig már ezt mondta: „Ha elhagysz, megöllek.”
Merthogy a Christy eddig a pontig egy sima sport-sikertörténet is lehetne némi feminista felhanggal, mivel a küzdősportok világánál kevés férfiközpontúbb sport létezik, a mi Christynket pedig ez nem különösebben hatja meg. Az viszont annál inkább, amikor egy családi ebédnél katolikus szülei egyértelműen a lány tudtára adják, hogy tudnak a barátnőjéről, Rosie-ról, Christy pedig jobban tenné, ha elmenne inkább egy paphoz, aki segítene neki leküzdeni a démonjait. A ’80-as évek Amerikája nem igazán tette lehetővé, hogy Christy felvállalja nemi identitását, anyu és apu pedig nem is lehetne boldogabb, amikor kiderül, hogy Christy és Jim nemcsak az edzőteremben tölti egymással az idejét, de a hálószobában is. Az együttjárásból viszonylag hamar házasság lesz, ám ebben a kapcsolatban az a kisebbik probléma, hogy Christy szexuálisan nem is vonzódik a férjéhez.
Christy nem tudta, mit vesz a nyakába, amikor megtagadta önmagát, és lepaktált az ördöggel, akit a nemi identitásával kapcsolatos pletykák eloszlatása érdekében még a hálószobájába is beengedett, és aki lényegében mindent és mindenkit kontrollálni próbált körülötte. A ringben harcias amazon, otthon az urának vacsorát főző, takaros háziasszony – ez volt az imidzs, amit Jim szerint követnie kellett. Semmiképpen sem a feminizmus, Christy pedig ne érezze feladatának, hogy felemeljen más női bokszolókat. Ő csak küzdjön szépen önmagáért, az ellenfeleit nyíltan leszbikázza, és lökje a dumát, ahogy azt a boksz-showbusiness és a férje megkívánja.
Sydney Sweeneyt lehet kedvelni, nem kedvelni, de nehéz lenne eltagadni, hogy mennyire odatette magát Christy Martinként. Hogy ő volt a legjobb választás erre a fontos szerepre, abban egyáltalán nem vagyok biztos, abban viszont igen, hogy nem sok maradt filmben a réveteg tekintetű, kicsit affektáló, magánemberként megosztó Sydney Sweeneyből: remekül hozza az otthon naiv, a ringben viszont ösztönösen harcoló nőt, aki minden menetben úgy küzd, mintha az egész világ ellene lenne. Amikor azonban azt mondom, hogy Sweeney talán nem a legjobb választás volt a szerepre, akkor a vélt politikai állásfoglalásai mellett elsősorban Katy O’Brian felbukkanására gondolok, aki fájóan kevés játékidőt kapott, és aki mellett Sweeney „csak” színésznőnek tűnik. O’Brian jelenléte Lisa Holewyne profi ökölvívóként harcművész és testéptő hátteréből fakadóan természetesnek hat, nem a színészt látod, hanem egy valódi harcost a ringben. Sweeney alakítása elismerésre méltó, O’Brien „valós” jelenléte azonban kijózanítóan hat a nézőre.
De nemcsak O’Brien jelenléte kijózanító, hanem a zseniális Ben Fosteré is, aki lassan, de biztosan manipulál, kontrollál, bántalmaz, majd végül az áldozata életére tör: megkéseli és lelövi Christyt. „Azt hittem, hogy csak viccel” – mondja az ökölvívő a tárgyaláson azzal kapcsolatban, amikor a férje először mondta neki, hogy ha elhagyja, megöli. Bár a történet felépítése az unalomig használt mintákat követi – kiindulópont az alulértékelt főhőssel, akinek végül beérik a munkája gyümölcse –, a családon belüli erőszak és annak naturalista ábrázolása miatt a Christy nyomasztóan reális, és némely pillanataiban messze túlmutat a sablonos sportdámákon. David Michôd egy összességében jól összerakott, nyers és letaglózó sportdrámát rakott elénk: a Christy fontos film, és jó is, egy kis következetességgel viszont még jobb is lehetett volna.
Borítókép forrása: Black Bear Pictures
