Általában az a videojátékok marketing-szövege, hogy mentsd meg a világot, de senki nem készít fel arra a gyomorszorító ürességre, ami akkor vár, ha tényleg sikerül. A Crimson Desert veteránjai most egy olyan digitális ökológiai katasztrófa közepén ülnek, amit ők maguk idéztek elő, és miután módszeresen kiirtották a tápláléklánc összes többi elemét, elárasztotta őket a kétségbeesés és a szomorúság. Pywel brutális vidéke, ami hetekkel ezelőtt még vértől és acéltól visszhangzott, mostanra egy végtelenített, interaktív természetfilmmé szelídült, ahol a legizgalmasabb esemény egy kósza szarvas megriadása. A hősök már nem a dicsőségben fürdenek, hanem az elpusztított vidék fojtogató csendjében.
Ez nem a szokásos „nincs elég tartalom” típusú hiszti. Ez a Pearl Abyss kíméletlen realizmusának a mellékterméke, ahol a halál végleges, a felszabadítás pedig visszavonhatatlan. Miközben a legtöbb RPG-ben az ellenségek úgy teremnek újra a sarkon, mint a gomba az eső után, itt a játékosok szó szerint kipusztították a világot. Most pedig jó néhányan már ott állnak a több száz óra alatt összekovácsolt, isteni erejű fegyvereikkel a kézükben, és kétségbeesetten keresnek valakit – bárkit –, aki legalább egy pofont vissza tudna adni. Ám míg az olyan játékok, mint a The Elder Scrolls V: Skyrim vagy a Dragon's Dogma direkt úgy vannak felépítve, hogy soha ne fogyjon el az akció, addig a Crimson Desert pont az ellenkező utat választotta. A helyzet annyira abszurd lett, hogy egyesek már:
- direkt bűncselekményeket követnek el
- őröket provokálnak
- vagy „kreatív” módon farmolnak (pl. gyakorlóbábukon)
Kevés játék mondhatja el magáról, hogy a játékosok azért panaszkodnak, mert kitakarították a világot, és már nincs senki, aki ellenszegülhetne nekik.
Borítókép: Steam
