Koncz Balázs A fogház ablakában után újra a sci-fik világába barangolt, és a Civilization: Beyond Earthöt alapul véve írta meg legújabb novelláját, a Kék sivatagot. A rövid történetben egy Viksar nevű, hétköznapi férfit követhetünk, aki rutinfeladatra indul, de útközben a csapatával igen nagy bajba keveredik.
Viksar felöltötte kezeslábasát és derekára csatolta szerszámövét. Körülötte nyüzsgött a hangár; hozzá hasonló munkások százai pakolták fel az élelemmel teli ládák és üzemanyaggal feltöltött hordók tucatjait a csapatszállítók platóira. Miután gondosan bebugyolálta arcát sáljába és felvette védőszemüvegét, Viksar beugrott az egyik egység rakterébe, ahol már csak rá vártak a többiek.
– Nem kapkodod el, Viksar – vigyorgott rá pajtása, Asmita. – Megint miattad fogják lehúzni a bérünket.
– Várj, mi kapunk bért? – Meglepődést színlelve lehuppant az ülésbe és becsatolta magát.
A csapat keserűen nevetett, majd nyomban elnémult, ahogy a művezető, Rajid elfoglalta helyét az anyósülésen és a sofőrre vakkantott: lóduljon már. Mintha a többiek közül bárki is elindította volna a motorját – gondolta Viksar és megvetően nézte a főnöke tarkóját.
Az előtte álló út hosszúnak és kényelmetlennek ígérkezett. Három teljes mezőnyire a kolóniától a sivatag kellős közepén állt az építési zóna, ahol legalább egy évig kellett dolgozniuk. Viksar már sokadszorra átkozta a tökkelütött kormányzót, akinek pont a semmi közepére kellett gyárat építenie. Nem mintha az a három mező más lett volna, mint sivatag. A csapatszállítójuk pedig egy ócskavas volt. Rángatott és dobált, mire célba ért az ember, már garantált volt az agyhúgykő, ráadásul beszivárgott a homok, elárasztva a teljes rakteret. Viksar nem divatból csavarta be a fejét.
Legalább volt ablak, amin kinézhetett. Nem mindennap látott az ember idegen bolygót. Lassan két éve élt itt, de még mindig nem tudott hozzászokni ehhez a furcsa, teljesen megfoghatatlan helyhez. Mindig volt valami új csoda, ami elkápráztatta. Most például egy olyan sivatagot szelt keresztül, aminek kék volt a homokja. Felfoghatatlan. Több ezer köbméternyi kék homok vette körül, fölötte zöldes égbolttal. Viksar már nem is bánta annyira az új megbízatását.
A művezető recsegve bekapcsolta a hangszórót és előadta a szokásos eligazítást.
– Jól van, lányok, mint azt mindenki tudja, az építési zóna három klikkre van, ahol Chabra srácaival fogunk találkozni. Ők vigyáznak a seggetekre, ha netán odamerészkednének a bogarak.
Klikkre. Chabra és a srácai. Viksar a szemét forgatva köpte le gondolatban a művezetőt. Volt pofája katonai szlenget használni és a rendfokozat megemlítése nélkül beszélni egy igazi katonáról. Tudta jól, hogy előbb tért volna át a muszlim hitre, semmint hozzászokjon felettese nagyzolásához.
Fáradt sóhajjal letekintett a csizmája körül felgyülemlő tengerkék homokra. A jelenség csodálatossága valamilyen szinten kárpótolt a kényelmetlenségért. Vele szemben Asmita bóbiskolt, feje a vállára hanyatlott. Viksar körülnézett a raktérben. Ezekért az emberekért lesz felelős a következő évben. A gondolat cseppet sem vidította fel. Ő fogja elvégezni a művezető feladatát, míg az bratyizik a gyalogosokkal, ráadásul úgy, hogy ezért egy árva kredittel sem kap több fizetést és előléptetni sem fogják. Az igazságtalanság néha meg tudta volna fojtani. Panaszt tehetett volna Rajidra a főnökeinél, de mire történne valami, már rég pokollá tette az életét, erre pedig nem vágyott, eleget szenvedett ő most is. De legalább nem egyedül – gondolta sála mögött somolyogva.
Lassan másfél órája utaztak, és a tájkép csak keveset változott. Kék homokdűnék váltogatták egymást, hol nyaktörő lejtők, hol meredek domboldalak terültek el körülöttük. A folyamatos széljárás miatt állandóan változott a vidék arca, de hála a technológiának, egy keskeny vonalban a Protektorátus képes volt megőrizni egy keskeny gerincet, amin a szállítmányok haladhattak.
Viksart a szendergésből egy hangos csattanás ébresztette fel, amely nem a szállítóból eredt. Valami a tetőnek ütközött és behorpasztotta azt. A többiek is felkapták a fejüket, majd egy emberként feszültek neki hevederjeiknek, ahogy a jármű alattuk felborult és a tetejére állt.
Mindenki kiáltozott és jajveszékelt. Viksar kétségbeesetten próbált rájönni, mi történik körülötte. A lábánál felgyülemlő homok most mind az arcába ömlött, és alig látott ki védőszemüvegén, a homokkal megtelt sálban pedig nem kapott levegőt. A motor még mindig járt és a kerekek tovább pörögtek a levegőben, majd hirtelen kettévált a csapatszállító fala. A résben egy kétméteres bogár ciripelt dühödten.
Viksar kétségbeesetten próbált kiszabadulni öve fogságából. A résnél ülő munkás visított, amikor a lény egy csapással leszelte a fejét az ollójával. Vér spriccelt a nyakából, beterítve a mellette ülőket, akik azonnal pánikrohamot kaptak. Apróbb bogarak csapata özönlött be a lyukon és támadtak neki az embereknek.
Viksar kijutott üléséből, nagyot csattant a padlóvá vált mennyezeten. Ketten támadtak rá; az egyik a mellkasára ugrott és leterítette a földre. Rémülettől tágra meredt szemekkel bámulta a rovart, ami visszataszítóan csattogtatta rágóit, mintha már érezné a húsát. Harag borította el Viksar elméjét és az övén csüngő félméteres csavarkulcshoz kapott.
– Belőlem nem eszel! – hörögte és egy kanyarintással fejbe vágta a dögöt, a másikat meg lerúgta csizmájáról. Talpra állt és kíméletlenül elkezdte csépelni két támadóját, amíg undorító toccsanással zöld lévé nem lettek. Vérben forgó szemekkel körbe nézett; Asmita hátán három bogár csüngött és harapta ott, ahol érte. Viksar két ugrással ott termett, magasba emelte a csavarkulcsot, aztán lesújtott.
Nem ebben volt profi, az első ütés nem csak a csótányt érte, hanem Asmita vállát is. Fájdalmasan kiáltott és térdre rogyott. Viksar másodszor már óvatosabb volt, és inkább vízszintesen suhogtatta rögtönzött fegyverét, amíg Asmita bogármentes nem lett, eztán felkapta és odébb rángatta barátját az egyre növekvő réstől, ahol a nagy rovar próbált bejutni. Az óriási ollók és fejetlen társa láttán meghűlt ereiben a vér, nagyot nyelt, de tovább ment. A többiek is hasonlóan gondolkodtak, és hamarosan mind a hátsó ajtót próbálták felfeszíteni.
– Hol a vágópisztoly?! Hol a vágópisztoly?! – üvöltözték, míg Viksar oda nem tolakodott és felfeszítette az ajtót csavarkulcsával.
Egymást taposva próbáltak menekülni. Viksar szinte kirepült, amilyen erővel a többiek lökték, puffanva landolt a homokban. Megrázta a fejét, letépte magáról a sálat, a szemüveget a nyakába húzta és kisöpörte szeméből a homokot. Újabb sikolyok ütötték meg fülét mögüle. Hátrafordult.
A felborult csapatszállítón egy rajnyi rovar nyüzsgött. Épp a bent rekedt munkásokat tépték cafatokra; Viksar látta az üvegre fröccsenő vérfoltokat sokasodni. Biccentett Asmitának, aki szintén előhúzta saját szerszámát, s Viksar mellé állt. Csak ketten szegődtek hozzájuk, de ez őt nem zavarta. Még voltak, akiket megmenthetett. Félelemmel telt csatakiáltással rohamozták meg a járművet.
A kisebb bogarak átugrottak a kerekeken és a homokban ütköztek meg velük. Viksar épp időben csapta el az egyiket, még mielőtt ledönthette volna lábáról, ám a rovar nem adta fel, újból megtámadta. Viksar kitért, de túl lassú volt; a lény eltalálta a bal lábát, emiatt egyensúlyát vesztette és a homokban kötött ki. Ellenfele diadalmas ciripeléssel repült rá.
Viksar fél kézzel legyintette meg csavarkulcsával, mire a rovar páncélja beszakadt. Vonyított, mint a vert kutya, de ő nem érzett irgalmat. Két marokra fogva fegyverét, lesújtott, mint egy haragos isten, és péppé zúzta a bogarat.
Mellette az egyik munkás hevert, arcán az egyik szörnyeteggel. Ugyan a kezével a rovar kitinjét kaparta, de már csak hangtalan vonaglott. Viksar káromkodott, s erejének erejével rávágott a bogárra, bezúzva az alatta fekvő fejet is.
Rohadékok… Könnyek gyűltek a szemében, a torka furcsán szorított. Búsan meredt a csapatszállítóra, amin az óriási bogár mászott át. Esélye sem volt, jól tudta ezt. Vetett egy oldalpillantást Asmitára, aki lihegve bicegett mellé. A kezeslábasa rovar belsőségekben úszott.
– Legalább megpróbáltuk – sóhajtotta Viksar.
– Nem úgy, mint azok. – bökött a hátuk mögé Asmita, ahol társaik menekültek a művezetővel az élen. Viksar bólintott. Bámulatos volt megfigyelni, ahogy a félelem által meghatszorozódott sebességgel mászták meg a labilis homokdűnét.
A talaj elkezdett remegni a talpa alatt, ahogy a rovarok rohamra indultak kettejükkel szemben. Viksar eldobta a csavarkulcsot, karját széttárta és lehunyt szemmel várt.
Fémes robaj töltötte be a sivatagot. A kétméteres bogár zöldes cafatokká bomlott. A raj fennmaradó része golyózáporba került és egymás után hullottak el, kismillió lyukkal a testükön.
Viksar szeme felpattant, értetlenül nézett körbe. Úti céljuk felől, egy homokdűne oldalán egy szakasz gyalogos száguldott le laza alakzatban, végig tűz alatt tartva az lényeket. Viksar önfeledten ugrándozott örömében, s megbabonázva nézte a kék-zöld páncélos harcosokat, ahogy gyilkos precizitással mentették meg az életét.
