Figyelem! A kritika tejet nem, de nyomokban spoilereket tartalmazhat!
A Pluribus alapfelállása rendkívül egyszerű: eljön a világvége. Zombiapokalipszis vagy borzalmas természeti katasztrófák helyett azonban teljesen másképp érnek véget a megszokott mindennapok. Egy különleges vírus oly módon fertőzi meg az emberiséget, hogy mindannyian egyetlen tudattá állnak össze – ugyanaz a személy birtokolja az összes megmaradt ember tudatát, személyiségét és emlékeit egyaránt. Ezzel lényegében mindenki eggyé válik… azaz, nos, nem mindenki. Carol Sturka (Rhea Seehorn – Better Call Saul) meglepődve tapasztalja, hogy körülötte mindenkire hatással van ez a furcsa átváltozás, de ő valamiért kimarad belőle. Rájön, hogy az emberiség nem kihalt, hanem mindössze annyi történt, hogy elkezdtek sokkal tudatosabban élni: az élelmiszereket egy helyre gyűjtik, az elektromos áramot pedig a lehető legtöbb helyen – spórolás miatt – lekapcsolják, illetve természetesen történt néhány kellemetlen katasztrófa is az „átállás” során, úgyhogy több millió holttestet el kell takarítani. Carol alapvetően egy romantikus regényíró, aki épp hazafelé tartott Albuquerque-be (Új-Mexikó), mikor a világ megváltozott. Eleinte pánikol, fogalma sincs, hogy mi történik, de aztán elkezdi felismerni a helyzetet és rájön arra is, hogy az élete nincs veszélyben – legalábbis fizikailag. Az egyetlen közös tudattá vált kollektíva ugyanis nem képes ártani neki, sőt, lesik minden kívánságát, hogy boldoggá és elégedetté tegyék.
Senki sem tudja, hogy Carol miért nem változott át. Látszólag mindenki más vidám, optimista és teljes mértékben elégedett a helyzettel – ám a főszereplőnk elkezd gyanakodni. Végtelenül unalmas sorozat lenne a Pluribus, ha Carol elfogadná a sorsát, belenyugodna és elkezdené kihasználni a helyzetet mondjuk azáltal, hogy állandóan ételt rendel magának, vagy megkéri a megmaradt embereket, hogy hozzák ki neki a GTA 6-ot. A vírus miatt teljesen megváltozott emberiség szó szerint lesi Carol minden kívánságát és bármit teljesítenek, amit csak kér. Ezzel a Pluribus megfordítja a jól ismert apokalipszis-forgatókönyvet, és egy olyan helyzetbe helyezi a főszereplőjét, ahol semmi sem rossz, hanem pont ellenkezőleg: minden a lehető legjobb. A lakosok széles vigyorral az arcukon segítenek Carolnak mindenben, amit csak szeretne – akár még egy éles kézigránátot is adnak a kezébe, ha ez minden vágya és boldogabbá válik tőle. A kilenc epizódot felölelő első szezon alatt kiderül, hogy nem Carol az egyetlen: rajta kívül akadnak még mások is, akikre szintén nem hatott az elmevírus és meg tudták őrizni a személyiségüket. Ez több konfliktus forrásához vezet, amivel el is érkezünk a Pluribus által felvetett – és más karakterek által többször bedobott – kérdéshez, miszerint biztos, hogy annyira rossz lenne ez a világ vége? Carol nyomozni kezd, próbál rájönni, hogy mi állhat a háttérben, sőt, arra is, hogy miként lehetne visszafordítani az egészet. Eközben viszont akadnak olyanok, akik megpróbálják felhívni a figyelmét arra, hogy semmi baj nincs azzal, ami történt. A Föld színéről eltűnt a rasszizmus, az erőszak, az emberek nem gyilkolják egymást, nincsenek többé balesetek és mindenki békében, nyugalomban éli az életét. Mi ezzel a probléma?
Carol viszont meg van győződve róla, hogy semmi sem jó, ami történik körülötte. Azt szeretné, ha a világ visszaállna a régi kerékvágásba, ha minden pontosan ugyanolyan lenne, mint előtte volt. Nagyon érdekes, hogy ezáltal a sorozat épp a főszereplőjét teszi meg egy kiállhatatlan, makacs karakternek, aki képes több millió ember halálát okozni azzal, hogy dühkitörése van. A Pluribus mögött az a Vince Gilligan áll, aki már a Breaking Baddel örökre beírta magát a történelemkönyvekbe, azonban mivel Apple TV produkcióról van szó, akaratlanul is eszébe juthat az embernek a Különválás (Severance), már csak a sci-fi tematika miatt is. És a Pluribus ebből a szempontból sem vall szégyent: bedob egy felettébb érdekes felállást, viszont a nézőre hagyja, hogy megítélje ennek fontosságát, sőt, folyamatosan arra késztet, hogy mi is elgondolkodjunk, vajon valóban annyira rossz-e a helyzet, mint amilyennek Carol látja? Apple-sorozatként persze sem a látványra, sem semmi másra nem lehet panasz. Látszik, hogy Vince Gilligan már tapasztalt rendező és a Pluribus-t nézve kicsit olyan érzése van az embernek, mintha egy elnyújtott A24-film pörögne éppen. A fényképezés és a zenék mind-mind ezt erősítik, néha pedig igazán egyedi megoldásokkal találkozhatunk.
Persze a körítés csak egy dolog, roppant sok múlik a színészeken is. Nos, azt mindenképp ki kell emelni, hogy Rhea Seehorn elképesztően jól játszik. Tökéletesen hozza a makacs, önfejű, de az emberiség sorsával mégiscsak törődő túlélőt, aki minden egyes nap annyi ételt kaphatnak, amennyit csak akar (és ehhez ki sem kellene mozdulnia), de ő mégis inkább kocsiba ül és elmegy a legközelebbi szupermarketbe, hogy megvegye magának a vacsorára valót. Carol Sturka egy meglehetősen érdekes, izgalmas és összetett karakter lett, az pedig tudatos írói döntés volt, hogy egyáltalán ne legyen mindenki által azonnal megkedvelhető. Nagyon furcsa kettősség jellemzi, hiszen az a fajta ember, aki kiveri a balhét egy összejövetel során és nem hajlandó enni a felszolgált ételekből, ugyanakkor bőven van ráció abban, amikor a rá furcsán néző többi túlélő előtt kiselőadást tart arról, hogy a családjuk, a gyerekeik és a szeretteik tulajdonképpen odalettek. Ebből a szempontból tehát fantasztikus a Pluribus, hiszen nemcsak a szereplőit osztja meg a kialakult helyzet, hanem Carol által minket, nézőket is. És akkor ehhez vegyétek még hozzá a szuperül megírt történetszálakat, valamint a kicsit sem erőltetett módon humoros helyzeteket, amik lazán visszaidézik a Better Call Saul hasonló pillanatait. A Stranger Things kissé csalódást keltő befejezése után most már magabiztosan állíthatom, hogy a legjobb sci-fi sorozatokat továbbra is az Apple TV-nél kell keresni – a Pluribus is erősen ajánlott néznivaló a műfaj kedvelőinek!
Borítókép forrása: Deadline
