A S.C.A.R. nem az első és minden bizonnyal nem is az utolsó retró shooter, amivel találkozni fogunk. Ezen, de főleg amellett a tény mellett, hogy jelenleg még egy korai hozzáférésű játékról van szó (ami még nehezebbé teszi a helyzetét), fontos a kérdés, hogy akkor mégis mi teszi különlegessé, mi emeli ki a tömegből? Már a címét alkotó ötletes mozaikszó (Simulating Carnage And Rockets) mellett, ugye…

Reformkonyha

Bár az alapvetés mindnél ugyanaz, a belsőnézetes lövöldék mégis változtak, változnak az idők folyamán. Igaz, nem olyan látványosan, mint amikor a pszeudo-három dimenziós megjelenítésből átváltottak a teljes három dimenzióra, hanem egyéb játékmechanikai megoldások terén. Elhagytuk a labirintusszerű pályafelépítést, majd részben visszatértünk hozzá, váltottunk már a korlátozott és „realisztikus” fegyverkészletre, majd vissza, a legújabb irány pedig az extrém mozgékonyság felé tendál, elég megnézni az év üdvöskéjét, a Doom Eternalt, de visszanyúlhatunk régebbre, a Titanfallhoz, vagy még korábbra, a Call of Duty-szériához is. Indie viszonylatban meg ott a Dusk.

Galéria
S.C.A.R. Játékképek 3e3bd059e1b3ac0a632b
Kattints a galéria megtekintéséhez!

Hogy ennek mi köze a S.C.A.R.-hoz? Csupáncsak annyi, hogy az extrém mozgékonyságot még tovább fokozza. A duplaugrás itt alap, de dashből is hármat kapunk, méghozzá földön-vízen-levegőben, sőt felcsaphatunk akár pók-batmannek is, hála kilőhető energiacsáklyánknak, melyet a pályán bárhova rögzíthetünk – egyedül a hatótávolsága korlátozott. A feltételes mód azonban megtévesztő, mert ez nem csupán egy lehetőség, hanem kötelező a használata, a pályák ugyanis kifejezetten ennek vannak alárendelve, a továbbjutás lehetetlen nélküle. Az már más kérdés, hogy a mozgást komolyan szokni kell, az élményét jobb híján csak körbeírni tudom: lebegős és csúszós, pontatlan, aminek tetejébe nem egyszer vékonyka platformokra kell megérkezni. A feladat nem lehetetlen, többé-kevésbé viszonylag hamar bele lehet jönni, de egyáltalán nem olyan intuitív, mint egy platformer esetében. De ha egyszer ráérzünk, akkor a pályafelépítésben játszott szerepe mellett a harcban is komoly segítségünkre lesz.

Vizuális tömegkarambol

De ha már ennyit emlegettem, nem mehetünk el szó nélkül a pályák, helyesebben szólva a jelenleg egyetlen rendelkezésre álló pálya mellett, mely egy komplett képi katasztrófa. Olyan szinten tömött fényekkel, bizgentyűkkel, túlcsicsázott textúrákkal, hogy kis túlzással még egy egyenes folyosón is nehéz megtalálni a kijáratot. Talán részben ennek is köszönhető, hogy első nekifutásra egy óra volt teljesíteni az elérhető egy szem pályát, melyre mellesleg két főellenséget is sikerült beszuszakolni. Hogy a továbbiakban miként változik a dizájn, azt nem lehet megítélni, de ha marad ez az irány, akkor nem kell többet bélyeget nyalogatnom, mert ez is megteszi helyette.

Az ellenfeleink sem szerencsésebbek a dizájn terén, a rendelkezésre álló tartalom kétszeri végigjátszása után is van olyan, amiről nem tudom, hogy igazából mit csinál. Persze mindegy is, ha mást egyébként nem tesz, mint egyenesen jön felénk, vagy nyitásnak a hátunkba teleportál, és úgy jön felénk. Néhányan közben lőnek is, és/vagy cikáznak, de a rendelkezésre álló kismillió életerő, páncél és lőszer közt még így sem jelentenek kihívást. Likvidálásukra hivatott arzenálunk pillanatnyilag a szokásos felszereléseket vonultatja fel: pisztoly, sörétes, rakétavető, mesterlövészpuska. Mindegyikük rendelkezik egy alternatív tüzelési móddal, melyet csak adott számú ellenfél elintézése után lehet elsütni egy rövid ideig, a korlátozásért cserébe pedig hatékonyságuk jelentősen megugrik.

Sebbel-lobbal

A S.C.A.R. egyedisége végeredményben tehát egyetlen mechanikán, a csáklyán múlik. Az erre felhúzott pályák felépítése kifejezetten jó, de a túltolt vizuális ingerhalom közepette ez könnyen feledésbe merül. A szintén felejthető ellenfelek és fegyverek pedig nem sokat lendítenek a helyzeten, de a korai hozzáférés végére még sokat csiszolhatnak mindezen, így a végére akárt egy újabb gyöngyszemmel is bővülhet a retró lövöldék egyre népesebb tábora. De legalább a beszállásért kért 5 euró oly kevéske, hogy nagyot nem bukhatunk az üzleten, bár az egyetlen órányi felemás tartalomért még így is csak a támogató lelkületűeknek ajánlott a beugrás.