Meglehetősen sokat vacilláltam azon, hogy is kellene kezdeni ezt a kritikát. Lamentáljak néhány sort amiatt, hogy Henry Cavill átadta a stafétát, és a következő szezonban már nem ő alakítja a Fehér Farkast? Netán szidjam kicsit a kreatívokat, amiért a második évadban gyökeresen eltértek Andrzej Sapkowski műveitől? Akárhogy is, nehéz helyzetben vagyok, mivel értelemszerűen én sem örülök annak, hogy a Netflixnek sikerült elüldöznie az adaptáció alappillérét (persze sosem mondták ki nyíltan, hogy ez volt az indok, de azért eléggé nyilvánvaló). Másrészt viszont ebben az évadban még ő forgatja az ezüstkardot, a széria showrunnere, a csuklással vélhetően közeli viszonyt ápoló Lauren Schmidt Hissrich pedig többször is letette a nagyesküt, hogy ennek a felvonásnak bizony nagyon fognak örülni a regények kedvelői. De vajon sikerült betartani ezt a nem túl hihető ígéretet?
A kép forrása: Entertainment Tonight
Az aktuális szezon leginkább a negyedik kötetet, vagyis A megvetés idejét veszi alapul, így annak ismerői tudják, hogy mire számíthatnak. A háború Nilfgaard és a négy királyság között lényegében bármelyik pillanatban elkezdődhet, az erdőkben a Mókusok (Scoia’tael) gerillacsapatai vívják elkeseredett harcukat egy jobb élet reményében, a vezetők pedig egytől-egyig a Cintrai Oroszlánfiókot szeretnék megkaparintani, miközben egy titokzatos erő is munkálkodik a háttérben – jobbára Rience (Chris Fulton) tolmácsolásában. Geralt, Ciri és Yennefer éppen ezért rendkívül óvatosan járják a világot, miközben Yen lázasan ügyködik azon, hogy felszínre hozza a Meglepetés rendkívüli erejét. A kissé feszült hangulatú idill természetesen nem tart sokáig, így a család fontosságát egyre jobban megismerő vaják kénytelen lesz elszakadni fogadott lányától és szerelmétől – de a végzet úgyis összesodorja még őket, nem igaz?
A kép forrása: Lifehacker Australia
A legtöbben vélhetően arra kíváncsiak leginkább, hogy vajon ezúttal is letértek-e az írók a Sapkowski által kitaposott útról. Nos, nekik azon nyomban jó hírrel szolgálhatok, ezúttal ugyanis rendkívül jól sikerült követni a regény cselekményét, még ha vannak is apróbb (bár néhány esetben nem annyira apró) változtatások és kihagyott részek. Eleve jó pont, hogy maga a fő csapásirány (többnyire) úgy halad, ahogy kell, de az olyan apróságok, mint például Jaskier (Kökörcsin) heves szóváltása Vespulával, a Codringer és Fenn irodájának ajtajában elhelyezett csapda, Shaerrawedd története, az álbaziliszkusz, vagy épp Geralt és Yen kissé abszurd levelezése is mind-mind helyet kaptak az évadban, még ha néhány esetben meg is változott a kontextus. Ezek persze elhanyagolható dolgok, de legalább mutatják, hogy nem csupán vázlatként használták a lengyel szerző könyveit – sok dialógus például egy az egyben át lett emelve a regényekből.
Emellett magát a hangulatot is sikerült elég jól megragadni, amelyben kardinális szerepe volt az újfent remekül sikerült zenéknek. Különösen az első két epizód során volt olyan érzésem, mintha a The Witcher 3: Wild Hunt nótáit hallanám felcsendülni, és bár később előtérbe kerültek az epikusság érzetét keltő dallamok (néha amúgy feleslegesen), így is sokat hozzátett az összképhez. Hiányoltam viszont a legendás bárd fülbemászó muzsikáit, bár vélhetően így akarták jelezni a készítők, hogy elkezdett komolyodni a hangvétel. A díszletekkel és a jelmezekkel sem voltak különösebb problémák, ellenben a vizuális effektekért felelős csapat ismételten felemás munkát végzett – főként a varázslatok esetén éreztem úgy, hogy nem így kellene kinézniük egy presztízsértékű sorozatban. A harci koreográfiák ugyanakkor éppoly parádésak, mint eddig: öröm látni az olyan összecsapásokat, amik nincsenek szanaszét vágva, tisztán kivehető minden egyes mozdulat, érezhető a lendület – kár, hogy kifejezetten csínján bántak ezekkel a snittekkel, így rögtön a nyitóepizódban ellőtték a puskapor nagyrészét.
A kép forrása: Netflix
Talán mondanom sem kell, hogy Henry Cavill a világon mindent kihozott Ríviai Geralt karakteréből, ami alapjáraton ugyan nem túl komplex, de pont ezért nem is annyira egyszerű megragadni a manírjait, kell hozzá az alapanyag beható ismerete. A Cirit alakító Freya Allan is egyre ügyesebben hozza a kissé pimasz, ugyanakkor felelősségtudó „hercegnő” szerepét, főleg, hogy remekül működik a kémia a főszereplők között – de egyébként a Joey Batey-vel (Jaskier) közös jeleneteik is megérnek egy misét. Anya Chalotra (Yennefer) viszont még mindig csak a könnyedebb hangvételű részek során képes igazán kiteljesedni, a drámai pillanatokban azért rezeg az a bizonyos léc. Minden egyes színészt természetesen nem kívánok sorra venni, mivel mostanra elég sok szereplőt mozgat a cselekmény, így azzal zárnám ezt a szakaszt, hogy a stáb (beleszámítva az új érkezőket) továbbra is valahol félúton van a közepes és az „okés” között, ami nem igazán mondható pozitívumnak.
A kép forrása: Collider
És ezzel a lendülettel rá is kanyarodnék a kevésbé jól sikerült dolgokra, mert sajnos van pár. A legnagyobb szívfájdalmam az volt az évaddal kapcsolatban, hogy eléggé lecsupaszították az alkotók a királyok és a varázslók/varázslónők (Káptalan) machinációit és cselszövéseit, miközben ezek a könyvekben sem annyira szerteágazók, mint mondjuk a Trónok harca esetében. Sokkal kevesebb az intrika és az ármány, ami elég nagy fekete pont, pláne, hogy a szkript is hajlamos összeesni, mihelyst eltér az alapanyagtól. Emellett a színészvezetéssel sem voltam túlzottan kibékülve, a készítők ugyanis előszeretettel folyamodtak a „beszéljünk háttal a másiknak” megoldáshoz, ami az első néhány alkalommal még hordoz magában némi drámai töltetet, de háromszor egymás után már azt a kevéske élét is elveszti. Óriási negatívum továbbá, hogy Fringilla karakterével látványosan nem tudnak mit kezdeni a készítők (és ezt csak tetézi Mimi M. Khayisa kifejezetten irritáló játéka), így minden egyes hozzá köthető jelenet az időt rabolta a valóban fontos történések elől. De az irreleváns snittek táborát gyarapítják a „pipáljuk ki a kötelező rublikákat” részek is, amiken igazából kár kiakadni, mivel mostanra eléggé hozzászokhattunk – pláne a Netflix esetében. Akadt továbbá néhány olyan dialógus, melyek után világossá vált, miért hagyja ott Cavill a fedélzetet, bár ha a nagy egészet nézem, akkor inkább a második évadban történt gyökeres változtatások miatt dönthetett a távozás mellett.
Az, hogy mindössze egy bekezdést szenteltem a kevésbé jól sikerült dolgoknak, talán jól mutatja, hogy összességében azért elégedett voltam a látottakkal – bár valahol érthetetlen, hogy még mindig vannak olyan dolgok, amiket az első évad óta nem tudtak kijavítani. Ebben persze az is vastagon közrejátsz(hat)ott, hogy a katasztrofálisan sikeredett A vér eredete után enyhén szólva is lejjebb csavartam az elvárásaimat, így könnyebben túltettem magam a sokszor szemöldökráncoló párbeszédeken (bár ezen a téren a kanyarban sincs mondjuk A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűihez képest), a felemás prezentáción (és stábon), valamint azon, hogy az epizódok száma miatt fontos eseményeket kellett kivágni vagy zanzásítani. Mindezek ellenére azonban pozitívan csalódtam a harmadik évad első felében (bár én az előző szezonokat sem utáltam annyira, mint sokan mások), az események pedig csak a július 27-én debütáló maradék három epizódban fognak igazán kiteljesedni, szóval a java még hátravan. A nézői értékeléseket pedig ezúttal még annyira sem szabad készpénznek venni, mint általában (legyen szó az IMDb vagy a Metacritic pontszámokról), mert Cavill távozása miatt már most gőzerővel dübörög a review bombing úthengere.
