Emlékszel még, amikor Jim Hopper alkoholista és láncdohányos volt? Amikor Mike-nak, Willnek, Lucasnak és Dustinnak a legnagyobb fejtörést a Dungeons & Dragons okozta? És amikor Tizi és Mike először úúúgy néztek egymásra? Azóta a telekinetikus kislányt játszó Millie Bobby Brown hozzáment a rocksztár Jon Bon Jovi fiához, örökbe fogadtak egy gyereket, de felnőtt a négy kocka srác is, a Hoppert játszó David Harbour ellen pedig zaklatási vádak merültek fel – de ez már egy másik történet. Most pedig, közel egy évtizeddel, hogy a hawkinsi csipet-csapat bemutatkozott a Netflixen, megérkeztünk a végjátékhoz. A mindent lezáró ötödik évadhoz. Pontosabban az utolsó etap első négy epizódjához. Ennek a kritikája következik most.
18 hónappal azután járunk, hogy Hawkins városában a főgonosz Vecna áttörte a határt a mi valóságunk és a Tótágas néven ismert alternatív dimenzió között, ami felvetett némi problémát. Valójában persze elég sok problémát vetett fel, mivel nincs az a méretű sebtapasz, amivel az Indiana állambeli fiktív településen esett hasadékot be lehetne tapasztani, így a város katonai karantén alá került. Ez azt jelenti, hogy se ki, se be, és mégis, akárcsak a valóságban, az élet még a legnagyobb fenyegetések közepette is megy tovább: rohanós közös családi reggeli a suli előtt, ebéd a kantinban, miközben a rádióból Robin Rikkancs nevű műsora szól. A meglepően normálisnak tűnő képsorokat követően persze hamar kiderül, hogy főhőseink nem feledkeztek meg Vecnáról és virágfejű bérenceiről, a demagorgonokról, amelyekből annyi akad az ötödik évadban, hogy egy kicsit demagorgon-mérgezést is kapunk.
A csapat hol együtt mozog, hol pedig külön: Mike, Will, Dustin és Lucas bár visszatérnek a középiskolába, az estéiket Vecna felkutatásával töltik, Robin és a szerelmi háromszög három szöge, Steve, Jonathan és Nancy egy rádióállomást üzemeltetnek, Tizi pedig nevelőapjával, Hopperrel edz, miután a katonaság minden eddiginél komolyabb hajtóvadászatot indított ellene. Bár Lucas folyamatosan látogatja, a gördeszkás, Kate Bush-rajongó Max sajnos továbbra is kómában van, Joyce pedig leginkább azzal tölti az idejét az első négy részben, hogy rémülten néz. De hát érthető az aggodalma, egy anyának ugyanis nem könnyű megbirkóznia azzal, hogy az ő pici fia már felnőtt, Will és Vecna között ráadásul továbbra is ott a láthatatlan kötelék, ami jóval túlmutat a tipikus édesanya problémákon.
Apropó Vecna. A Tótágas rettegett teremtménye, akiről a negyedik évadban megtudtuk, hogy Tizihez hasonlóan ő is a gonosz Dr. Breener kísérleti alanya volt a hawkinsi laborban, szőrén-szálán eltűnt. Bár főhőseink lennének a legboldogabbak, ha Vecna kinyúvadt volna, nemcsak neki veszett nyoma, egyre több gyerek is eltűnik a városból. Közben pedig új szereplőként megérkezik a történetbe a Terminátorral befutott Linda Hamilton is a nem túl szimpatikus Dr. Kay szerepében, aki úgy feni a fogát Tizire, mint eddig talán soha senki.
Ez tehát nagyjából az alapfelállás, más részletekbe pedig inkább nem is mennénk bele a súlyosabb spoilerek elkerülése érdekében. A szereplőgárda, mint láthatjuk, igen népes, kicsit talán túl népes is, a forgatókönyv azonban alapvetően jól zsonglőrködik a temérdek figurával. Pedig még az etap régi-új karakteréről, Mike és Nancy kishúgáról, Holly Wheelerről nem is beszéltünk, akit az a Nell Fisher alakít az új évadban, akiről már most bemutatkozó cikkek jelennek meg olyan oldalakon, mint a Variety vagy épp a Teen Vogue. A most 14 éves színésznővel az élen egy újabb gyerekgeneráció lép színre a történetben, akikben még benne van az a cukiság-faktor, ami a megnyúlt, időközben felnőtt főhőseinkből kiveszett. Ott van például Lucas nagyszájú húga, Erica is, aki ugyanolyan vagány, mint a korábbi évadokban, és aki olyan egysorosokkal szórakoztatja a nézőket, hogy azokat még Wednesday Addams is megirigyelné. Az újgenerációs brigádot erősíti továbbá Holly haspók osztálytársa, Derek is, akiről elsőre a Charlie és a csokigyár falánk kisfiúja jutott eszünkbe, és aki néhány óra leforgása alatt akkora karakterfejlődésen esik át, mint a Karácsonyi ének vén, gonosz uzsorása. A legtöbb érzelmet azonban még így is Robin és Will párosa szállítja, és bár Will szexuális irányultságára már eddig is voltak ráutaló jelek, ebben az évadban valódi hangsúlyt kap a történetben - a karaktert alakító Noah Schnapp egyébként maga is meleg.
Ugyan a szereplőkkel zsúfolásig tömött sztoritól egyeseknek könnyen zúghat a feje, ez még a kisebbik probléma az ötödik felvonással. Akadnak ugyanis logikai buktatói is az új évadnak, teljesen irreális például, hogy Mike, Will, Lucas, Dustin és a többiek különösebb fennakadások nélkül portyázhatnak Tótágasban Vecna után kutatva, miközben egy kőkemény katonai karantén van érvényben – ennél még a COVID-kijárási tilalom is szigorúbb volt, furcsa lenne, ha egy világvégével fenyegető eseményt ennyire lazán kezelnének. De probléma az is, hogy az első két rész csak egy hosszúra nyújtott bevezetőnek érződik, és valójában csak a harmadik epizódtól indul meg érdemben a cselekmény, hogy aztán egy olyan negyedik részt rakjanak le a készítők az asztalra, amitől leszakad a fejünk – de tényleg. A türelem rózsát terem hozzáállással önmagában még nem is lenne nagy probléma, ha a Duffer-ikrek jobban odatették volna magukat a cselekményhiányos részekben, és azt csinálták volna, amihez igazán értenek. Merthogy az új évad csak nyomokban tartalmaz a fiúk és lányok megnövekedett hormonszintjéből fakadó viccelődéseket, élcelődést Hopper aputestéről vagy a közte és Joyce közötti visszafojtott szexuális feszültségből eredő civakodásokat. Persze érződik, hogy már nem babra megy a játék, ráadásul két nagy csavar is vár a nézőkre - igaz, az egyik azért elég kiszámítható.
De hé, ez mégiscsak a Stranger Things, és ha nem is egy az egyben ugyanaz a Stranger Things, amit annak idején megszerettünk, a varázs azért még ott van. A negyedik epizódban pedig minden kétséget kizáróan ott a kraft is, mi pedig csak imádkozni tudunk, hogy ez a lendület kitartson a 2026-os esztendő első napjára is.
Borítókép forrása: Netflix
