[Filmkritika] T2 Trainspotting - Soha nem növünk fel

Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy fantasztikus dolog volt a nyolcvanas és kilencvenes években felnőni. Előbbi igazi klasszikusai kiváló alapot nyújtottak a filmszeretet kialakulásához, míg utóbbi ugyan kevesebb igazán emlékezetes (és minőségi) alkotással rendelkezett, mégis bővelkedett a kultfilmekben. Kultfilmek? Bizony, ’90-től kezdve mintha csak úgy ontották volna ezeket az írók és rendezők, így jómagam például tizennégy évesen úgy ünnepelhettem születésnapom, hogy a moziba belógva gyönyörködtem az akkor még fiatal és szexi Sharon Stone villantásában. Az Elemi ösztön tízpontos thrillerként csak egy volt a sok remekmű között, szintén ’92-ben érkezett a Romper Stomper (Russel Crowe-t innentől ismerte nálunk a fiatalabb közönség), ’94-ben a Született gyilkosok, ’98-ban az Amerikai história: X, az évtizedet pedig a ’99-es Amerikai szépség zárta. Persze, volt még jó néhány felejthetetlen mű, de számunkra ezúttal a legfontosabb Danny Boyle produkciója, a csak tengődő skóciai fiatalok drogba forduló kálváriáját bemutató Trainspottinggal.

Az ’56-os születésű Danny Boyle a tévésorozatok és- filmek után már robbantott egyet a ’94-es Sekély sírhanttal (ami megtízszerezte bevételeit), de a ’96-os Trainspotting még annak sikereit is túlszárnyalta. Ma már talán nem mindenki kapja fel egyből a fejét a „Válaszd az életet!” mondatra, de akkoriban bizony mindenki kívülről fújta Renton mondókáját, akit a feltörekvő ifjú, Ewan McGregor zseniálisan játszott el a vásznon. Persze mellette ott volt többek között Robert Carlyle (Farkaséhség, vagy éppen videojátékok közül a Castlevania), Kevin McKidd (Mennyei királyság, Démoni harcosok) is, de nem lehet elvitatni a skót fiú érdemeit, aki később további nagy címeket vitt sikerre. Nem mellesleg Boyle szürke és realista élethelyzetei kiválóan keveredtek a szürrealizmussal, amihez a száz százalékosan eltalált zenei körítés, valamint a tiszta és hamisíthatatlan lázadás adta meg a hiányzó láncszemet – így teremtve olyan klasszikust, ami kultuszt teremt, beleivódik több generáció bőre alá. Boyle később felélesztette a zombifilmek műfaját (miközben nem is ragaszkodott annak skatulyáihoz), belekóstolt ebbe-abba, és bár regény formájában már régen el lehetett olvasni a kis csapat további kalandjait, filmes folytatásra egészen mostanáig kellett várni. 2017-ig, több mint húsz évet kihagyva az előzményt követően. Na, ezért nagy szó, hogy a második Trainspotting végre mozikba került (vagyis csak kerül, március másodikán), és ezért voltam úgy, hogy ha a minőséggel nem lesz gond, hajlandó leszek még azt is elfogadni, hogy a T2 megnevezés immáron nem csak egy bizonyos mozi második részét takarhatja, semmi másért.

A viszontlátás 

Edinburgh alapvetően változott meg az elmúlt évtizedek alatt, utcáit már más fiatalok járják, más az élet, más a közösség. Egyvalami azonban nem sokat változott, vagyis inkább egy bizonyos társaság – Begbie a sitten rohadna meg, ha szokás szerint nem tenne valami őrültséget; Simon, a „Beteg Srác” piti zsarolóként függ rá teljesen a kokóra, miközben barátnőjének tervezett „szaunáról” álmodozik; a butuska, ám jószívű Spud pedig… nos, ő még mindig a hernyó rabja. A látszólag kikupálódott Mark ebbe a közegbe tér haza édesanyja halála okán, és először Spudot próbálja rendbe tenni, majd Simonnal tesz békülési kísérletet, amiért anno otthagyta őt is a teljes bandával, mikor lelépett. Aztán persze fény derül minden turpisságra, és egyértelművé válik, hogy a jól működő álca mögött álló férfinak nem csak a vonatokkal tarkított szobája nem változott, de az élete sem, ami éppen romokban hever, ezért szükség van egy új tervre, amivel mindenki jól járhat.

Így jön össze újra a kis társaság, így veszi kezdetét a jelenben zajló, mégis a múltba révedő kaland, ami az elején kicsit berozsdásodva, meg-megakadva indul be, pont úgy, mint azok, akik a főszerepet kapták benne. A srácok mellett megállíthatatlanul robogtak el az évtizedek, a jelennel pedig nehezen tartják a tempót, ami miatt ugyanúgy a mókuskerékben raboskodnak, mint tinédzserként, ám akkor még volt mentségük, most már az sincs. Hogy rontsa a helyzetet, végül Begbie is megjelenik a színen, és érthető módon rettenetesen haragszik Markra, aki jóformán mindenkit elárult, így tálcán kínálva a mozi feszültebb jeleneteit – az immáron apai szerepben is tetszelgő férfi ugyanolyan őrült vadállat, mint volt, éppen ezért haragja semmi jót nem ígér.

Megkésett búcsú

Nem kertelek, elvárások és nagy remények nélkül ültem be az új Trainspottingra, és szimplán csak bíztam Danny Boyle ítélőképességében, valamint abban, hogy az új sztorit nem csak a pénz írta. Az indítás nyögvenyelős, kicsit akadozóan épül fel az első félóra, de mégis jó újra találkozni a már ismert karakterekkel. McGregor pont olyan remekül játszik, mint általában, megismerjük benne a régi Markot, ahogy Ewen Bremner is zseniális Spud bőrében – ő aztán tényleg olyan, mintha semmi sem változott volna a húsz esztendő során. A többiek? Nos, Jonny Lee Miller Simonja és Carlyle Begbie-je rendben van, ám átütő alakítást egyikük sem hoz, pláne, hogy Robert Carlyle a 28 héttel később és a Farkaséhség során már megmutatta, mire képes, ha kitör belőle az igazi vadállat. Ehhez képest hozza a szórakoztató szintet, mégsem rettenünk meg tőle igazán.

De ami a legfontosabb, ilyen maga a teljes film is. Mármint hozza a szórakoztató szintet, de nem más, mint egy megkésett lezárás a nyitva hagyott sztorihoz. Van néhány erősebb jelenete (a zongorás-éneklős pillanat, a buli, az első és egyetlen páros trip), mégis inkább csak akkor van igazán elemében, mikor vissza-visszakacsintgat a múlt történéseire. Olyan, mintha maga Danny Boyle (aki néha most valamiért Guy Ritchie akar lenni) is ott maradt volna a múltban, amit erőszakosan meg akar idézni, de a lázadás már igazából kiveszett belőle, így fotelforradalmárként előkerül néhány jobb szóváltás, borzongatóbb jelenet, de összességében nem áll fel, nem engedi el a karfát. És ez az új Trainspotting legnagyobb hibája, ami miatt a T2 továbbra is csak James Cameron klasszikusa lehet. Jó film a fiúk nagy visszatérése, de semmi több, hiányzik belőle a láng, a tűz, ami igazi klasszikussá formálhatná. Eleinte a nyolc ponton is elgondolkodtam, de aztán rájöttem, hogy a lelkesedés inkább a fel-felbukkanó fiatal, őrült kölköknek szólt, akiknek legrosszabb napjait kicsivel több, mint húsz éve, nagykorúságom közelében láthattam, intő jelként, milyen irányba ne menjek soha. Ha nem nézem meg a folytatást, valószínűleg semmit nem veszítek, és igazából az sem változtat napjaimon, hogy láttam. Jó volt, Boyle-nak még mindig vannak nagyon jó ötletei, a hangulat megvan, de semmi igazán nagy dolgot nem sikerült letenni az asztalra, ami miatt körbe lehetne rajongani a második részt. Talán csak a közepénél felcsendülő Queen miatt (Radio Ga Ga). Mert az még mindig zseniális.

7/10 – Jó