Ha Emily Brontë most élne, egészen biztosan örülne Emerald Fennell harmadik egész estés rendezésének, már amennyiben felül tudna emelkedni a radikális újragondoláson. Mert az új Üvöltő szelek valóban egy szélsőséges adaptáció, minden szempontból intenzívebb és kegyetlenebb, mint Brontë regénye, sőt valójában mindenre rátesz még vagy ezer lapáttal. Pedig Catherine Earnshaw és Heathcliff között már a regényben sem lehetett béke. Az rosszabb lett volna, mint a háború.
Fennell nemcsak hatásában
turbózza fel a romantikus gótikus regényt, hanem a történet több pontján is eltér az
eredeti kötettől, ami engem semennyire sem érdekelt, de nem vagyok biztos benne, hogy a keményvonalas Üvöltő szelek-rajongókat nem fogja majd szíven ütni. Kezdjük a
legelejével, már csak azért is, mert rögtön egy olyan jelenettel indítunk, ami semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ez az Üvöltő szelek nem az
az Üvöltő szelek, amit irodalomórán olvastunk. Egy nyilvános akasztás kellős közepén járunk,
amit a tömeg láthatóan roppant mód élvez, az pedig különösen örömükre van, hogy
a férfinak, akit épp felakasztanak, a haláltusája közben erekciója van. Ez egyébként nagyon is egy lehetséges reakció,
fiziológiás okai vannak, és számos történelmi dokumentáció és orvosi leírás is
említ hasonlót. Az viszont
már talán kevésbé életszerű, hogy az akasztás hatására valami oknál fogva hirtelen mindenki rendkívül kanossá válik. Egyébként a regényben is van akasztásos jelenet: Heathcliff egy kutyát függeszt fel.
A történet szempontjából viszont tagadhatatlanul lényegesebb, hogy Mr. Earnshaw, Szelesdomb ura befogad egy utcagyereket, a lánya, Catherine pedig egyből megtalálja a közös hangot az írni-olvasni nem tudó „vademberrel”. Bár Brontë nem köti pontosan az olvasó orrára, hogy a fiú milyen származású, egyértelműen másnak írja le, mint az Earnshaw-családot, egy ponton pedig „sötét bőrű cigánynak" is nevezi. Ennek kapcsán egyébként sok támadás érte Emerald Fennellt, mert a szerepet a fehér bőrű Jacob Elordi kapta, amit a rendezőnő azzal magyarázott, hogy tiniként, amikor olvasta a regényt, fehérnek képzelte el Heathcliffet, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy amikor előző filmje, a Saltburn forgatásán meglátta a pajeszos Elordit, bekattant neki, hogy ő a nagybetűs Heathcliff.
Na de vissza a történethez. Mr. Earnshaw befogadja a koszos, hallgatag srácot - akit a Kamaszok-sorozat incel kisfiúja, Owen Cooper alakít -, Catherine pedig elnevezi őt, elhunyt testvére után a Heathcliff nevet adja neki. Heathcliff és Catherine pedig barátok lesznek. Most még csak barátok, de hamarosan olyan szerelem is társul hozzá, ami felnőttként uralni fogja az életüket.
Aztán ugrunk egy jó nagyot az időben, a „gyerekek” már nagyok, Catherine gyönyörű Margot Robbie-vá érett, Heathcliff pedig lebarnult Jacob Elordivá, aki immáron a pajtában lakik az Earnshaw-família rabszolgájaként. Izzadt teste tűr és dolgozik, a vad és impulzív Cathy pedig nem győz gyönyörködni a fiatal és erős férfiban, aki hamar a szexuális fantáziáinak tárgyává válik. Kettejük kapcsolata azonban ennél jóval többről szól. „Én Heathcliff vagyok!” – hangzik a regényben Catherine Earnshaw ikonikus mondata, amit Fennell így ültetett át a filmben: „Bármiből van is a lélek, a miénk egyforma.”
A kibontakozó románcnak azonban nemcsak a kettejük közötti társadalmi különbségek szabnak gátat, de az is, hogy a családnak már nem megy olyan jól, mint régen, a ház ura rákapott a szerencsejátékra, és az Earnshaw-knak lassan már csak a nevük marad. Bár Catherine ösztönös természet, önző és számító is, és hamar rájön, hogy Heathcliff úgy fogja lehúzni őt a társadalmi ranglétrán, mint ahogy Szelesdomb mocsarai nyelik el az óvatlanokat. És akkor dönt. Bár a szíve örökké Heathcliffé marad, elfogadja a vagyonos Edgar Linton (Shazad Latif) házassági ajánlatát, aki a férfi tökéletes ellentétje: jóságos, de gyenge természetű ember.
Heathcliff pedig eltűnik.
Ellovagol a naplementébe, de csak azért, hogy pár évvel később visszatérjen, immár gazdagon, Fennell pedig nem magyarázza túl a felemelkedését, ami érdekli az az, hogy Heathcliff egészen más ember lett: kegyetlen, dühös és túlzottan is tisztában van a sármjával. Heathcliff lényegében szerelmes pszichopataként tér vissza, aki egyetlen huncut pillantásával az ujjai köré csavarja a Lincoln-ház kissé fura, de bájos nőtagját, Edgar Linton húgát (Alison Oliver) is, aki iránt a féltékeny Catherine égtelen haragra gerjed. A társadalom nem ad második esély egy olyan nőnek, aki először rosszul választott, Cathy jól tudja ezt, és hamarosan egy olyan játszma kezdődik meg Heathcliff és közte – szadomazo elemekkel is vegyítve –, ami elementáris erővel csap le mindenkire.
Catherine nem jó ember, Heathcliff sem az, az ő kettősük pedig egy olyan pusztító hatást eredményez, amitől nemcsak ők, de a környezetük is szenved. Szerelmük már szinte beteges, mégis olyan igaznak és szabadnak tűnik, hogy zsigerileg hat a nézőre, Emerald Fennell pedig mindent meg is tesz annak érdekében, hogy egy percre se kalandozzon el a gondolatunk.
Mert az új Üvöltő szeleknek minden egyes képkockája egy műalkotás, teljesen mindegy, hogy nyerstésztás szexuális fantáziálgatásokról van-e szó, vagy Cathy egy disznóvágás kellős közepén, csurig vérben gyalogol végig hófehér ruhájában, esetleg a szobájában járunk, amelynek színét kissé bizarr módon a lány rózsás arcbőre ihlette. Egyszerre kapunk taszítóan nyers közeli jeleneteket és rikítóan túlzó belső tereket, ahol minden színnek, minden árnyalatnak jelentősége van. De a sminkeknek, a kosztümöknek és Charli xcx zenéinek is, amelyek kontrasztosan, mégis remekül simulnak bele a fülledt, viktoriánus miliőbe.
A vizualitás – még ha egészen lenyűgöző is – persze mit sem érne Robbie-Elordi kettőse nélkül, akik között olyan szintű a kémia, hogy az szinte tapintható, szagolható. Mivel Robbie a világ egyik legszebb színésznője, Elordi pedig nagyon jó pasi, külön-külön viszonylag könnyű szexinek lenniük, együtt viszont gyakorlatilag hipnotikusak: a szexualitás jóformán lemászik a vászonról, és vele együtt jön a birtoklási vágy és két nem túl jó ember mérgező, de elsöprő szerelme is. Olyanoké, akit nem tudsz szeretni, mégis együtt szenvedsz velük.
Emerald Fennell azt nyilatkozta, azt szeretné, hogy az emberek hányjanak a filmjén, nem azért, mert rosszat ettek előtte, hanem mert akkora hatással volt rájuk a történet. Én hányni ugyan nem hánytam, de... és itt jön a lényeg. Az Üvöltő szelek 2026-os verziója ugyanis elementáris erővel csap le, érzelmileg katartikus élmény, ezek a hatások pedig még hosszú órákon keresztül kísértenek – vagy akár napokig is, ezt majd meglátjuk. Nehéz kívülről szemlélni ezt a történetet, egy jó darabig pedig csak néztem az üres laptopképernyőt, mert fogalmam sem volt, honnan is lehetne nekifutni az írásnak. Nem azért, mert nem volt róla mit mondanom, hanem mert tartok attól, hogy ezt a filmet nem lehet jól szavakba önteni. Persze Brontë előttünk már ezt megtette.
Fennell egyébként azt is mondta, azt szeretné, hogy az Üvöltő szelek „ennek a generációnak a Titanicja” legyen. Én remélem, hogy nem lesz az. Mert ez sokkal jobb annál.
