Az esküvő bizony drága mulatság, még akkor is, ha az ember nem akar nagy csinnadrattát rendezni. Lehet ugyan kompromisszumokat kötni, de minden javaslattal azt kockáztatja az ember, hogy a menyasszony egy tortadíszt helyez el oda, ahol korábban a boldog férfi nyaki ütőere pulzált vidáman. Egy dolog azonban kötelező, mégpedig a jegygyűrű, aminek azért szintén elkérik az árát. A szerelmi ködben úszó bájos, bár csöppet őrült és brutális hősnőnk, Caroline, szintén az ő és párja, Athens Fetter nagy napját tervezgeti a távoli jövőben, de szomorúan szembesül vele, hogy az egyenlege végéről bizony jó pár nulla hiányzik ahhoz, hogy az övé legyen az áhított gyűrű. Szerencsére apró reménysugárként belebotlik egy igazán busás vérdíjjal kecsegtető megbízásba, így csőre töltve útnak is indul, hogy megteremtse a frigyre valót.

Ne bőszítsd fel az arát!

A 1C Entertainment ismét egy, a klasszikusokhoz visszanyúló címet karolt fel a Viscerafest személyében, ami látvány tekintetében egy újabb színes pixelorgiaként ragyogja be monitorunkat. Külön kiemelném a bevezető és átvezetők rajzolt illusztrációit, amik olyan gyönyörűek, hogy szívesen látnék belőlük egy komplett képregényt is. Korai hozzáférés lévén ugyan még csak a játék töredékébe kóstolhatunk bele, de már ezzel is nagyjából teljes képet kaphatunk arról, hogy mire számíthatunk a későbbiekben. Az egyelőre kissé szegényes központi felületen kívül az első fejezet hét pályáján van lehetőségünk jelen állapotban átrobogni, valamint összesen nyolcféle ellenfelet kilyuggatni a hat különböző mordállyal – vagy puszta öklünkkel.

Miután a rövidke prológusban nagyjából belerázódunk az alapokba, rögtön fejest is ugorhatunk az akcióba. Eleinte mindössze egy egyszerű pisztollyal kell nekivágnunk a nemes küldetésnek, de repertoárunk relatíve gyors tempóban bővül, különösen, ha sikerül megtalálnunk a pályák titkos szobáinak kincseit. Ha viszont valaki „őrült módjára szóróm a golyókat, mintha nem lenne holnap, amíg apró húskupaccá nem változik minden körülöttem” stílusú lövöldére számít, azt kicsit ki kell ábrándítsam, mert a Viscerafest nem olyan bőkezű a lőszerrel, ráadásul egyes ellenfelek szinte szívják magukba a töltényt, mintha minden lövedék csak egy bonbon volna, és ez a nehézségi fokozat növelésével egyre csak fokozódik. Persze egy megfelelő időben eltalált robbanó hordóval és más praktikákkal spórolhatunk valamennyit, illetve ha kifogyna a tárunk, végső megoldásnak még mindig ott a pusztakezes küzdelem.

Véres nászinduló

A manapság sok esetben procedurálisan generált helyett szerencsére ezúttal kézzel készített pályákat kaptunk, amikben sok már ismerős elem visszaköszön a különböző színű kulcsok felkutatásától kezdve a platformeres kihívásokig. Van pár érdekes szakasz, de összességében egyik pálya – illetve maga a játékmenet – sem akarja megreformálni a műfajt, és ezzel igazából nincs is semmi probléma. Az alapvető páncél-életerő páros mellett koponyákat is gyűjtögethetünk, amik állítólag egyszer még jók lesznek valamire, illetve az ellenfeleink széttrancsírozása után hátra maradt szívek elfogyasztásával is gyógyíthatjuk magunkat. Emellett kvázi manuális mentési pontként szolgáló jeladókat is bárhol lerakhatunk, ha találunk, ellenkező esetben elhalálozáskor a pálya elejére ugrunk vissza. Caroline karaktere egyébként remekül tükrözi külsejét: egy folyton vigyorgó pszichopata és egy türelmetlen menyasszony elegye, akinek mindenre van megjegyzése – szerencsére nem elviselhetetlen stílusban vagy gyakorisággal –, és néha még kedélyesen dudorászni is kezd két gyilkos roham között.

Jóban, rosszban

A Viscerafest első kis szelete igazán bíztató. Hozza a klasszikusok hangulatát, megfűszerezve a maga bájával, kellő kihívással és egy abszurd alaphelyzettel. Kíváncsian várom, hogy mit tudnak esetleg csavarni a pályákon és a játékmeneten, illetve a sztorin, amiből az eddig látottak alapján később többet megtudhatunk majd Caroline múltjáról. Ha kedveled az old-school FPS-eket, akkor mindenképp érdemes rajta tartanod a szemed.