A napokban landolt a Backrooms előzetese. Az A24 támogatásával összehozott horrorfilm ugyebár a jól ismert creepypastát veszi alapul, amiben a főszereplő egy liminális terekkel teli helyre kerül át, és meg kell találnia a kiutat. A liminális terekkel operáló alkotások lényege, hogy az ember egyedül érezze magát – ám mégis ismerős környezetben, mint például a POOLS esetében –, és ez idővel szorongássá válhat. A Backrooms egyfajta előfutárának is tekinthető, 2019-ben bemutatott Vivarium című film egy sajátos hangulatú, nehezen besorolható alkotás, amely a science-fiction (sci-fi), a thriller és a társadalmi szatíra határterületén mozog. Lorcan Finnegan (Nocebo, A szörfös) rendezése nem a hagyományos narratív ívre épít, hanem inkább egy allegorikus, szimbolikus világot hoz létre, amelyben a néző folyamatos értelmezési kényszer alatt áll. A Vivarium rettentő jól hozza az Endless Suburbia, azaz a véget nem érő kertvárosok hangulatát. Ez lényegében a Backroomshoz tartozik, de nem medencék vagy titokzatos szobák állnak a középpontjában, hanem egy kertváros, amiből nem lehet kijutni.
Magam is kertvárosi vagyok, de valahogy sosem gondoltam bele abba, hogy mi lenne, ha az ember örökre ugyanolyan házak között ragadna. Az érzés lehet ismerős és nyugtalanító egyszerre. A film alapszituációja egyszerű, szinte banális: egy fiatal pár, Gemma és Tom házvásárlás céljából ellátogat egy különös lakóparkba, amelynek minden háza egyforma. Azonban hamar kiderül, hogy a helyszín nem csupán egy ingatlanprojekt, hanem egy zárt, mesterséges rendszer, amelyből nincs kiút. Ez a tér – a végtelen ismétlődésbe forduló, steril külváros – a modern élet egyik legerősebb metaforájává válik. A Vivarium ebből a szempontból piszok jól ragadja meg a klausztrofób hangulatot. A film egyik központi témája a konformizmus és a társadalmi szerepek kényszerítő ereje. Az Imogen Poots és Jesse Eisenberg által alakított fiatal pár fokozatosan belekényszerül egy előre meghatározott életmodellbe: ház, gyerek, rutinszerű mindennapok. A „gyerek” azonban nem emberi értelemben vett utód, hanem egy idegen lény, amelynek felnevelése egyfajta megtűrt kötelességgé válik – még akkor is, ha az embernél sokkal gyorsabban öregszik. Ez a motívum különösen erős kritikát fogalmaz meg a család, mint intézmény automatizmusairól: a film azt sugallja, hogy a társadalmi elvárások gyakran kiüresedett rítusokká redukálják az emberi kapcsolatokat. A Vivarium tehát társadalomkritikus hangokat is megüt, azonban számomra mindig is maga a helyszín volt az, amitől igazán szorongani kezdtem a nézése közben.
Az ismétlődő (teljesen üres) házak, az irreálisan zöld pázsit, az állandó mesterséges napfény és a kamu felhők olyan súlyos atmoszférát teremtenek, amely egyszerre ismerős és nyugtalanító. Ez a „túl tökéletes” környezet az úgynevezett uncanny valley érzetét kelti: valami majdnem valóságos, de mégsem az. A film ezzel a vizuális stratégiával hangsúlyozza a természetes és a mesterséges közötti határ elmosódását, miközben a főszereplők valahogy folyamatosan próbálják megtalálni a kiutat. Tom (Eisenberg) ásni kezd a ház előtt, mert úgy gondolja, hogy az majd vezet valahová. Gemma (Poots) ezzel szemben próbálja megérteni, hogy mi miért történik. A narratíva egyik legérdekesebb aspektusa az idő érzékelésének torzulása. Bár utalgatnak rá, sosem világos, hogy mennyi idő telik el a történet során, ami tovább fokozza a bezártság és a kilátástalanság érzetét. A szereplők pszichológiai állapota ezzel párhuzamosan fokozatosan romlik, ami a film egyik legerősebb drámai ívét adja. A horror itt nem külső fenyegetésként jelenik meg, hanem a monotonitásból, az ismétlődésből és az értelmetlenségből fakad.
Akárhányszor nézem újra ezt a filmet, mindig elfog egyfajta szorongás. A véget nem érő kertvárosi környezet, az ismétlődő és ugyanolyan házak, kertek, illetve utcák a maguk módján roppant félelmetesek tudnak lenni. A Vivarium emellett viszont értelmezhető ökológiai allegóriaként is. Maga a cím (vivárium, ami a latin vivere, azaz élni szóból származik) egy mesterségesen fenntartott élőhelyre utal, amelyben az élőlényeket megfigyelés és kontroll alatt tartják. Ebben az olvasatban az emberek is kísérleti alanyokká válnak, akik egy számukra érthetetlen rendszer részeként léteznek. Ez a perspektíva felveti a kérdést: vajon mennyiben különbözik az általunk ismert emberi társadalom a filmben látott zárt rendszertől?
A színészi játék – különösen Imogen Poots alakítása – visszafogott, mégis hatásos. A karakterek nem klasszikus értelemben vett hősök, hanem inkább átlagos emberek, akik fokozatosan veszítik el autonómiájukat. Ez a hétköznapiság teszi a történetet még nyomasztóbbá: a néző könnyen azonosulhat a helyzettel, még ha az kifejezetten extrém is. A film folyamatosan dobál be kérdéseket, de nem ad egyértelmű válaszokat. Kérdéseket vet fel az emberi létezés struktúráiról, a társadalmi normák természetéről és az egyéni szabadság határairól, ugyanakkor roppant nyugtalanító módon teszi mindezt. Ha szóba kerül a liminális tér (ami inkább a videojátékok világában ismert), akkor én mindig ezt a filmet ajánlom elsőként. Nem tartom hatalmas kedvencnek, de az biztos, hogy nem egy hétköznapi alkotás. Képes elgondolkodtatni, még azzal együtt is, hogy nem egy könnyen befogadható film, és nem is kínál egyértelmű válaszokat. Viszont számomra pontosan ezek miatt kerül elő újra és újra – Ti láttátok már?
Képek forrása: danksee, IMDb, PORT, The Movie Waffler
