A sikeres Kickstarter-kampány bizonyítja, hogy sok horrorrajongó látott fantáziát a pokolbéli megpróbáltatásokban, amelyet a Dante’s Infernón és a Clive Barker’s Jerichón kívül nem sok játék választott eddig fő témájául. Az Agony lesz az a cím, amely felkavarja a megfáradt horror műfaj elposványosodott állóvízét, ígérték magabiztosan a fejlesztők, de a végeredmény gusztustalanságát látva és egy képletes hasonlattal élve sajnos nem csupán felkavarták, hanem egyenesen beleűrítették a belük tartalmát abba a bizonyos a vízbe.

Pokoli peep show

A pszichológiai horrorként reklámozott Agonyban egy elkárhozott lelket alakítunk, aki ki akar jutni a pokolból, ennek kulcsa pedig a rejtélyes Vörös Istennő, ezért a kijárat helyett valójában végig őt hajkurásszuk. Eleinte fogalmunk sincs, mi a teendő, ezért jobb híján elindulunk valamerre, de a játék az olyan alapvető mechanikákat is csak zavarosan magyarázza el, mint az elátkozott tükröknél történő mentés. Emellett annyira sötét is van, hogy a tájékozódáshoz jelentősen fel kell húzni a fényerőt, de amikor már látunk, abban sincs sok köszönet. A pokol Hieronymus Bosch híres festményéhez némiképp hasonló ábrázolása eleinte tényleg sokkoló, de a játékos olyan töményen kapja az undorító dolgokat arcába, hogy maximum fél óra után teljesen érzéketlenné válik rá. Több hektoliter vér, belekből és csontokból álló dzsuvás-nyirkos falak, csonkolt holttestek és levágott végtagok, obszcén szobrok, karóba húzva nyöszörgő vagy zsákkal a fején fetrengő meztelen kárhozottak, valamint képünkbe lógó mellek és nemi szervek mindenütt. Mindez egy idő után rém unalmas, mert a „szexvérerőszak” téma az imént felsorolt elemek végtelenségig ismétlésével, kombinálásával és fokozásával is viszonylag hamar kimerül, ráadásul az Agony pokla kissé elfogult a nemek ábrázolásának tekintetében.

A nagyjából háromféle, röhejes hangon nyöszörgő rusnya NPC közül a férfiak elaszott vénemberek, míg a nem sokkal szebb nők valamivel jobb karban vannak, hogy a játékos inkább kókadt kukit, mint hervatag kebleket bámuljon. Az egyik leggyakoribb ellenfél a Salamon testamentumából vett szatírszerű Onoskelis, amely itt egy kecskelábú, gömbölyű fenekű és nagymellű, feje helyén tűéles fogsorú szeméremajkakat hordó női démonként jelenik meg, de a játék logója után ez aligha meglepő. Rajtuk kívül végig jelen vannak a ribanc, szajha és minden hasonló jelzővel illetett Vörös Királynőt szolgáló, szintén tök meztelen succubusok, akik leginkább csak vadul orgiáznak. Érdekes módon a hímnemű ellenfelek megtervezésébe nem öltek ennyi „kreatív” energiát, mert a patás ördögök mellett bénán kinéző pókszerű lények és tűzdzsinnek vannak, és egyik sem hord a feje helyén genitáliát.

Agonizálás kimaxolva

Az egyhangú ábrázolás egy dolog, de vajon milyen élmény játszani az Agonyval? Olcsó húzás, de kihagyhatatlan ziccer, hogy benne van a címében. Talán, hogy ne lehessen rásütni a sétaszimulátor billogot, került a játékba lopakodás, gyűjtögetés, pár fejtörő, meg minimálisan harc is, de egyik sincs rendesen kidolgozva. A négy, kaotikus felépítése ellenére lineáris pályán számos beteges szövegű levelet és feljegyzést, meg a főmenüben található galéria képeit megnyitó szobrot gyűjthetünk be, de koherens történet sem ezekből, sem a hétféle megnyitható befejezésből nem áll össze. Kapunk pár zavaros Ószövetségi és apokrif iratokra tett utalást, illetve idővel kiderül, kit alakítunk, bár jelentősége nincs, az idegtépő bevezető szakasz miatt pedig sokan el sem jutnak odáig.

Az első pálya mélypontja, amikor egy sötét és kiterjedt labirintusban kell lopakodva öt testrészt megtalálni, miközben egy puncifejű démon vadászik ránk. A bujkálás sokszor hasztalan, akárcsak a lélegzetünk visszatartása (erre külön gomb van), mert szem nélküli ellenfelünk olykor egy rakás hulla alatt is kiszúr, és az a ritkább, amikor érthetetlen okból ránk se bagózik. A zavaróan ingergazdag környezetben baromi nehéz észrevenni a búvóhelyeket és begyűjtendő „tárgyakat”, ráadásul ezekről kiderült, hogy nem is kellenek a továbbjutáshoz, ugyanis az idegesítő gyűjtögetés kiiktatása érdekében egy patch opcionálissá tette a beszerzésüket. Ezt akkor persze nem tudtam, így csak összezavart, hogy volt nálam négy emberi végtag, amikkel nem tudtam, mit csináljak. Maradt azért pár kikerülhetetlen feladvány mutatóba, már ha kitépett szívek keresgélése, perverz festmények nézegetése és falra kent rúnák felkutatása, majd vérrel zárt kapukra rajzolása feladványnak nevezhető. A rúnák esetében többnyire abban sincs logika, hogy a sok közül miért éppen az nyitja a kaput, amelyik, de általában a leghülyébb helyen lévő a nyerő.

Ha meghalunk, mondjuk, mert a sötét miatt szakadékba sétáltunk, vagy egy kecskedémon instakillelt, lehetőségünk van bűnös lelkünknek új porhüvelyt keresni, feltéve hogy a leendő gazdatest fejéről korábban lehúztuk a zsákot (én sem értem). Később megtanulunk ideiglenesen démonokat is megszállni, csak minek, hisz tárgyakat használni úgyis csak emberként tudunk. Tiltott gyümölcsökből, vagyis puncis almákból (milyen eredeti!) képességpontokat kifacsarva hallkabb mozgást, nagyobb tüdőkapacitást és szívósságot is tanulhatunk, de ez se sokat enyhít a nyomorunkon.

Menthetetlenül rossz

Az Agony közel 10 órás kínkeserves végigjátszása után simán el tudom képzelni, hogy ha egy játékos pokolra jut, akkor először őt is leültetik elé, és csak utána jön a forró üst, meg a vasvillával böködés. Ha az igazi pokol is ilyen ronda, sötét, a szörnyű irányítás miatt pedig folyton meghalok vagy beragadok a tereptárgyakba, és vissza kell töltenem a negyed órával korábbi mentést, akkor mindent megteszek azért, hogy véletlenül se kerüljek oda. A második pályától kezdve ahol csak tehettem, rohantam, hogy mielőbb a végére érjek, elvégre úgyis minden megöl, a lopakodás nem működik, a rám ugró pókizéket meg csak egy félperces béna animáció elszenvedése árán tudom lerúgni magamról.

A történetben tényleg nincs több annál, mint hogy időnként megtaláljuk a kéjesen nyivákoló és fedetlen bájait riszáló Vörös Istennőt, aki körül mindig egy vagy több succubus vonaglik inkább idétlenül, mint erotikusan, miközben ő elmondja, hol keressük meg legközelebb. Néha van bossharc is, ahol harc helyett fejetlen csirkeként rohangálunk, hiszen mártírként (miért hívják az elkárhozottakat mártíroknak?!) úgysem tudunk ártani senkinek, bár az egyiket megcsapkodhatjuk néha fáklyával.

Technikailag olyan szinten katasztrófa volt a játék a megjelenésekor, hogy csak több hét és négy több gigás patch után vágtam bele, de ahogy nálam elmésebbek rávilágítottak már, az Agonyt semmilyen patch nem hozza helyre, és igenis van benne happy ending: amikor letörlöd és visszakéred az árát Steamen. Lehet abba kapaszkodni, hogy a pokol egy szörnyű hely, ahol minden belefér, de ez nem mentség a rusnya és homályos grafikára, a kiszámíthatatlan mesterséges (un)intelligenciára, és az alapjaiban elhibázott játékdizájnra, ráadásul van egy határ, amit nem érdemes átlépni, főleg nem ilyen ostobán. Tulajdonképpen szerencse, hogy a rettenetes megvalósítás és a kínszenvedéssel felérő játékélmény miatt csak a legelvetemültebbek fogják kipróbálni az Agonyt, de önszántából miért büntetné magát bárki ilyesmivel, amikor annyi jó játék van?