Egy ideje már figyelemmel követtem a The Occultist körüli mozgolódást, hiszen felettébb érdekes horrorjátéknak nézett ki – ezeket pedig nem szoktam kihagyni. A spanyol DALOAR áll a fejlesztés mögött, és a Daedalic Entertainment adja ki, akiket ugyebár jól ismernek a kalandjáték-fanok. Mivel PC-re és konzolokra egyaránt be fog futni, kíváncsi voltam, hogy miféle hátborzongató kalandok várnak ránk ebben az indie horrorban, ami egész hangulatos előzeteseket kapott korábban. Kaptam tehát az alkalmon, és a hosszú hétvége alatt végigpörgettem a teljes kalandot.
A Godstone-sziget rejtelmei
A játék főhőse Alan Rebels, paranormális nyomozó, aki egy rejtélyes brit szigetre, Godstone-ra utazik, hogy kiderítse apja, Gabriel eltűnésének okát. A sziget múltja azonban sötétebb, mint azt elsőre sejteni lehet: az 1950-es évekig egy kegyetlen szekta működött itt, amely kísérletekkel és okkult rituálékkal foglalkozott, nyilvánvalóan a helyiek legnagyobb örömére. Godstone azóta elhagyatott, de mégsem teljes mértékben. A játék során Alan természetfeletti jelenlétekkel találkozik, amelyekkel vagy interakcióba lép, vagy megpróbálja elkerülni őket – attól függően, mennyire bizonyulnak veszélyesnek. Maga a sziget roppant veszélyes, de ami elsőként kifogott rajtam, az mégis egy folyó fölé dőlt farönk volt – ezen át kell egyensúlyozni. Aki kitalálta, hogy PS5-ön ezt a DualSense mozgásérzékelése miatt jobbra-balra döntögetéssel kell eszközölni, azzal nem lennék jóban. Egyébként is körülményes az irányítás, de néha már tényleg közel álltam ahhoz, hogy a hajamat tépjem – ráadásul QTE-szakaszok is kerültek be. Oké, végül átjutottam és haladtam tovább.
A történet központi témája nem csupán a nyomozás, hanem az okkultizmus, az öröklött múlt és a valóság határainak elmosódása – ezeket mondjuk egész jól adja át a The Occultist. A játék narratívája személyes és fokozatosan bontakozik ki, miközben a főhős saját meggyőződései is próbára kerülnek. Játékmenetet tekintve találkozhatunk olyan jelzőkkel az adatlapon, mint „túlélőhorror”, de ettől azért elég távol áll a The Occultist. Ez egy belső nézetes indie horror, amiben nincs semmiféle fegyverünk és meg lehet ugyan halni, viszont a hangsúly sokkal inkább a nyomozáson van. A legfontosabb eszköz a főhős misztikus ingája (pendulum), amely többféle paranormális képességgel rendelkezik. Segítségével a játékos manipulálhatja a környezetet, kapcsolatba léphet a túlvilági jelenségekkel, és megoldhat különféle rejtvényeket. Úgy képzeljétek el a cuccot, mint Patrick misztikus amulettjét a Cliver Barker’s Undyingban.
Alapból magunk elé emelve láthatunk vele olyan dolgokat, amiket szabad szemmel amúgy nem, és ez ad egy kis pluszt a nyomozgatáshoz, később viszont további három képességgel bővül (pl.: idő visszatekeréssel), amiket a továbbjutáshoz kell használni. A történet kibontakozása során egyre jobban megismerjük Alan, és persze maga Godstone múltját is, ugyanakkor a játék egyik kulcsfontosságú jellemzője, hogy nincs benne hagyományos harc. Alan nem John Constantine, hanem kutató, ezért a túlélés fő eszköze itt a lopakodás és az elkerülés. Ez a megközelítés a feszültséget állandó szinten tartja, hiszen a játékos gyakran kiszolgáltatott helyzetben találja magát. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy az első ilyennél (egy nő kísértetéről van szó) rendre azért haltam meg, mert a kukoricamező közepén nem is láttam, hogy honnan támad a paranormális entitás. Hajlok rá, hogy a The Occultist jobb lett volna, ha teljesen kihagyják belőle ezeket a részeket – vagy legalább kikapcsolhatóvá teszik őket.
Kikapcsolni a harcot? Brit, te magadnál vagy?! – kérdezhetitek. Pedig bizony ma már ez nem újdonság, nézzétek csak meg például a She’s Leaving tesztemet, ahol konkrétan dobott a játékélményen az, hogy kikerült belőle a nyomunkban koslató gyilkos. A The Occultist esetében kvázi minden egyes szakasz, ahol ellenfelek is a nyakunkba szakadnak, felér egy kínzással. Jönnek és megcsapnak, 2-3 találat után pedig GAME OVER. A legrosszabb, amikor egyszerre több ellenfél (leginkább gonosz kísértetek) van jelen és ezeket kellene kerülgetni. A lopakodás segít, de ha kiszúrnak, akkor fénysebességgel ott teremnek az ember előtt és agresszív viselkedést tanúsítva fel-le kapálóznak. Kifejezetten idegesítőek ezek a részek, még úgy is, hogy simán le lehet sprinteli ezeket az entitásokat, és a szobákba sem képesek bejönni – csak úgy álldogálnak a küszöbnél és várják, hogy kimenjünk, tisztára, mint a régi Resident Evilnél. Csak ezek nem unják meg és állnak odébb.
A logikai feladványok pofon egyszerűek, de a kivitelezésükkel simán meg tudják akasztani az embert. A kórházas résznél akad egy csontváz az egyik kádban, amit ki kell sminkelni (komolyan!) a mellette lévő hullához hasonlóan. Ezt a játék „rajzolós” módszerrel szeretné, ha megoldaná az ember, vagyis lehet kétféle színnel firkálni az összeaszalódott fizimiskát. Oké, nem tűnik bonyolultnak, de én itt vagy fél órára leragadtam. Egyszerűen nem fogadta el a játék azt, ahogy szerintem jónak kellett volna lennie a sminkelésnek. Maga a hangulat egyébként egy horrorhoz képest elég vérszegény: nem igazán félelmetes (bár akad pár jumpscare), bár maga a sztori jópofa és kellőképpen el lehet merülni benne – de semmi extra.
Sablonos horror-helyszíneken fordulunk meg: van itt árvaház, kórház, de még egy cirkusz is. Az árvaházas résznél már egy kicsit kiakadtam, ugyanis itt életre kelt, démoni megszállás alatt álló játékbabák koslatnak a folyosókon, amelyek ahogy meglátnak, odaszaladnak és felrobbannak – nem vicc, konkrétan pár másodperc múlva szanaszét robbannak. Ez instant halálhoz vezet, aminek nagyon tudtam örülni, mikor egy szűk folyosón már nem volt hova menekülnöm. Alapvetően egyébként az ellenfelek konkrétan hülyék. Erre nincs jobb szó, tényleg azok. Simán lehet menni a hátuk mögött, követve őket és nem tűnik fel nekik, csak amikor már a szkript szerint vissza kell fordulniuk és meglátnak – ezt nem egyszer használtam ki. A robbanó játékbabák viszont újratermelődnek, úgyhogy ennél a pályánál legalább harmincszor játszottam el, hogy odacsalogattam őket magamhoz, majd gyorsan odébb futottam és vártam, hogy berobbanjanak. Fogalmam sincs, hogy ki tartotta jó ötletnek ezt így megoldani, de szerintem lerontja a játékélményt. A későbbi logikai feladványok nem túl nehezek, szerintem pont sikerült eltalálni a megfelelő arányt ezeknél, úgyhogy szépen ki lehet logikázni mindet. Térkép nincs (pedig néha jól jött volna), ellenben a naplónk igencsak hasznos. Több esetben is ad valamiféle kapaszkodót a feladványok megfejtéséhez.
Elnyelik az árnyak?
A The Occultist egy igencsak ígéretes indie horrorjáték képét festette fel az előzeteseivel, azonban a végeredmény elég felemás lett. A fapados játékmenet (gondolok itt elsősorban az ellenfelekkel való interakcióra) eléggé lehúzza a végső pontszámot, ugyanakkor maga a történet tényleg érdekes és bőven képes lehet lekötni mindazokat, akik egy borzongató kalandra vágynak. Ha tetszett a 2018-as Call of Cthulhu, és a képek, illetve videók alapján bejön a The Occultist, akkor egy próbát megérhet, de aki biztosra akar menni, az jobb, ha az elérhető demóval próbálkozik első körben. Nekem ez a játék olyan volt, mint egy közepes Stephen King novella: lekötött, de pár hónap múlva már nem hiszem, hogy emlékezni fogok rá. Ettől függetlenül PC-re és konzolokra elérhető holnaptól, szóval lecsaphattok rá, vagy akár megvárhatjátok a többi beszámolót más játékosoktól!
A tesztkódot köszönjük a kiadónak!
