A The Dark Pictures-játékok mindig is hatalmas kedvencnek számítottak nálam, és akadnak olyan részei ennek a sorozatnak, amiket évről-évre előveszek. Viszont nálam nem a kísértethajós Man of Medan áll a dobogó legfelső fokán, ahogy a legtöbb rajongónál, hanem a gyilkos házzal riogató The Devil in Me, szorosan mögötte pedig a Little Hope – utóbbi esetében az a bizonyos csavar a sztoriban szerintem mindent vitt. Az interaktív horror-élményként is felfogható zsáner persze szépen bővült az évek folyamán, azonban az vitathatatlan, hogy a brit Supermassive Games továbbra is az élen jár ebben. Nagyszerű kitérő volt számukra a The Quarry és nekem egyébként a Dead by Daylight világában játszódó The Casting of Frank Stone szintén bejött. Érdeklődve vártam tehát a Directive 8020 érkezését, még annak ellenére is, hogy a sci-fi horror műfajt mostanra már kissé túlhasználtnak érzem. Ettől függetlenül az előzetesek meggyőztek arról, hogy a testhorrorral ügyesen keverve valami igazán ütős készül a csapatnál, ami egyszerre idézi vissza az Alien, a Halálhajó és a Dead Space hangulatvilágát – lássuk, hogy ebből mégis mennyi valósult meg!
Ismeretlen világok kapujában
A történet szerint a jó öreg Föld haldoklik, és az emberiségnek fogytán az ideje. 12 fényévre (4 év oda, 4 év vissza) az otthonunktól a Tau Ceti f bolygó mégis egy aprócska reménysugarat kínál, ahol megvethetjük a lábunkat és egy új fejezet kezdődhet a történelemben. Errefelé tart tehát a Cassiopeia kolonizáló hajó, ám a küldetés messze nem úgy alakul, ahogyan azt eltervezték. Miközben a legénység nagyobb része az igazak álmát alussza, két technikus, Carter és Simms meglepődve tapasztalják, hogy valami becsapódott a hajótestbe és nagyon hamar ki kéne deríteni, hogy pontosan mi is lehet az. A játék prológusában őket irányítva tudjuk elsajátítani az irányítást, de az már mindjárt az első indításkor kiderül, hogy a Directive 8020 jóval megengedőbb, mint eddig bármelyik The Dark Pictures epizód. Lehet választani könnyített-módot, ahol a játék előre jelzi, ha gombnyomkodós QTE-rész közeleg, a halál pedig itt egészen másképp működik.
A vadonatúj játékmechanikaként bevezetett Turning Point rendszer pontosan arra szolgál, hogy a fontosabb eseményeket bármikor vissza lehet tekerni és újrajátszani, így egy negatív kimenetelű jelenet után azonnal visszatekerhetjük az időt és próbálkozhatunk elölről. A Directive 8020 ezt opcionális lehetőségként kínálja fel, mindenesetre ezzel vége annak a korszaknak, hogy egy-egy karakter halála után bosszankodva kellett folytatnotok tovább a sztorit, mert a játék azonnal mentett egyet a kritikus pillanatban és nem segített a gyors kilépés, majd visszatöltés sem. Immár simán meg tudjátok változtatni a végkimenetelt azzal, ha a Turning Point rendszerben visszatekeritek az adott jelenetet. Persze aki nagyon bátor (vagy szeret bosszankodni), az nekiugorhat nehéz-fokozaton, ahol nincs visszatekerés, a játék nem jelzi, ha QTE-rész jön (csak random felvillannak a gombok) és sokkal nehezebb a lopakodás is – bizony, immár lopakodni is kell.
Ez kezdetleges formában már korábban is jelen volt a szériánál, például a The Devil in Me esetében gyorsan el kellett bújnunk fedezék mögé és ott lapulni bizonyos részeknél, de itt már guggolva osonni is lehet. A cél mindig az, hogy kikerüljük az adott fenyegetést. Szerintem ezt az új lopakodási rendszert elég jól sikerült beépíteni a játékba, és tényleg képes megdobni a hangulatot (meg a pulzusunkat), amikor bujkálnunk kell. Érkezett vele egy fontos újdonság is, mégpedig az, hogy ezeknél a szakaszoknál is MEG LEHET HALNI. Bizony, immár nemcsak az átvezetőknél kell odafigyelni, hogy jól döntsetek vagy időben megnyomjátok az adott gombot, hanem a lopakodós részeknél is, hogy ne fedezzen fel az ellenfél, mert akkor bizony azonnal rátok ront.
Néha lehet ellene védekezni, de jobb ha tudjátok, hogy ezeket a kvázi gameplay-szekvenciákat is simán el lehet bukni. Egyébként minden más maradt a régiben, vagyis ugyanúgy hátsó nézetből irányíthatjuk a karaktereket, interaktálhatunk bizonyos tárgyakkal és egyebekkel, de jópofa, hogy immár szkennelni is lehet a környezetet, illetve a spéci eszközünkkel úgymond chatelhetünk a legénység többi tagjával. Apropó, legénység! A prológus után megkapjuk az igazi főszereplőt Brianna Young (Lashana Lynch – A Sakál napja, Marvelek) személyében, aki pilóta a hajón, és már úgy ébred fel, hogy valami nem kóser. Hamar beüt a para, a hajónak pedig kényszerleszállást kell végrehajtania a bolygó zord felszínén.
Én és én, meg az én
Az igazi pokol igazából itt szabadul el. Hamar kiderül, hogy a csapat egy olyan idegen organizmussal áll szemben, ami képes lemásolni azt, amihez hozzáér. Mivel szerves anyagból áll, könnyedén le tudja másolni az embereket is, így nagyon hamar A dologhoz hasonló szituáció merül fel: nem lehet pontosan tudni, hogy ki valódi és ki másolat, a legénység tagjain pedig kezd eluralkodni a paranoia. Történetmesélésben továbbra is profi a Supermassive Games, jelen esetben pedig ezt úgy oldották meg, hogy a fejezetek ugrálnak az időben. A feszültség nem folyamatosan növekszik, hanem egyszer még eltűnt kollégák után kutatunk, legközelebb pedig már menekülnünk és bujkálnunk kell valaki elől. Fura, de ez az össze-vissza rendszer működik, és sokkal izgalmasabbá teszi a játékot, még annak ellenére is, hogy maga a történet sablonos sci-fi klisékből építkezik.
Mondjuk a döntéseink itt is rendkívül fontosak, szóval érdemes megfontolni, hogy például miként viszonyulunk egy lőfegyverhez. A Destinies (Végzetek) rendszer szintén új és ez hosszabb távon hat ki egy-egy karakter sorsára, vagyis például ha kezdetben a hajó kapitányával a csapat mellé állunk és hősiesen viselkedünk, akkor ez rögzül és a későbbi fejezetekben is egy mindenre elszánt, a végletekig lojális emberként fog viselkedni a Danny Sapani által alakított Nolan Stafford. Egyébként aki jól ismeri a korábbi The Dark Pictures játékokat, annak több szereplő ismerős lehet. A szinkron és a zene tisztességes iparosmunka, a látvány pedig abszolút jelengenerációs – az Unreal Engine 5 szépen teszi a dolgát.
Alap PlayStation 5-ön játszottam végig a játékot és a DualSense kontroller nagyon jól ki lett használva, PS5 Pro tulajoknak pedig adott a PSSR, valamint a még szebb fény-árnyék hatások. Általában nem tartom fontosnak a ray-tracing használatát, de itt tényleg van értelme és szépen hozzá tud adni a nyomasztó atmoszférához, mikor vibrálnak a fények és egy árnyék átsuhan előttünk a semmiben. Lehet szervízalagutakat is használni, ami behoz némi Alien: Isolation hangulatot, de a Directive 8020 önálló játékként is szép nagy ugrás előre a The Dark Pictures sorozatban. Érezhető rajta, hogy valami újnak a kezdete, és nemcsak abból a szempontból, hogy a The Curator nem jelenik meg az elején és a jól ismert főcímet is elhagyták – ehelyett minden fejezet végén külön dal hallható, csak úgy, mint az Alan Wake 2-nél. Úgy fogalmaznék, hogy a felfedezős és lopakodós szakaszok erőltetése miatt a Directive 8020 már sokkal inkább lett teljes értékű videojáték, mintsem egy interaktív horrorfilm. Ez pedig kifejezetten előnyére vált, még úgy is, hogy maga a sztori nem annyira kiemelkedő, sőt, kifejezetten klisés.
8-9 órára simán le tudja kötni az embert, persze aki maxolni szeretné és minden lehetséges kimenetelt látni akar, annak fel kell kötnie a gatyát, hogy akár 20 órát is beletehet a játékba. Aki olvasott már tőlem tesztet, az tudhatja, hogy maximálisan a dobozos játékok mellett állok, úgyhogy itt szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy a Directive 8020-ból is létezik lemezes változat, meglehetősen baráti áron – ráadásul a Deluxe-verzió mellé digitális művészeti album, soundtrack, mozis filterek, sőt, The Dark Pictures öltözék szett és gyűjthető tárgyak is járnak.
Mentés más(olat)ként
A couch co-op Movie Night multiplayer-mód visszatért, vagyis összesen öten ülhettek neki a kalandoknak odahaza, viszont ezt a módot ismét lehet online is játszani, ha épp ahhoz van kedvetek. Ha be kéne sorolnom a Directive 8020-at a többi The Dark Pictures játék mellé, akkor valahová a The Devil in Me és a Little Hope mögé tenném, szorosan a Man of Medan mellé, de az biztos, hogy a House of Ashes elé. A kapcsolódási pontok persze megvannak, például az egész űrmissziót a Corinth szállítmányozási cég finanszírozta, akikről eddig már két korábbi epizódban is megtudhattunk ezt-azt, például a The Devil in Me során találhattatok egy magazint (Future Vision: Countdown to Mars), ami egy olyan Mars-küldetésről ír, amire ebben a sztoriban is utalnak. A rajongóknak tehát bőven akad itt csemege, viszont az abszolút hozzáállás kérdése, hogy a sci-fi horror mennyire talál be nálatok. Aki nem unja még, annak nagyszerű szórakozás lehet a Directive 8020, pláne úgy, hogy sokkal megengedőbb lett a játék minden szempontból. Én személy szerint nem estem hanyatt a sztoritól, de az biztos, hogy megvannak a maga pillanatai, a testhorror részek pedig kifejezetten undorítóak lettek, és naná, hogy pár jumpscare is befigyel. Nem szabad túl sokat várni tőle, legalábbis akkora mérföldkő biztosan nem lesz, mint az Until Dawn volt annak idején, de tisztességes kis űrhorrort pakolt le a Supermassive Games, ami itt-ott még a Carrion, a Cronos: The New Dawn vagy a The Callisto Protocol játékokat is eszünkbe juttathatja. Én elvoltam vele, viszont bízom benne, hogy a következő résszel már valami sokkal nagyobbat fog durrantani a brit fejlesztőcsapat.
A tesztkódot köszönjük szépen a Cenega Hungary Kft.-nek!
Borítókép forrása: PlayStation Store
