A Mixtape az a játék, aminek már a legelső előzetese meggyőzött arról, hogy ezzel nekem játszanom KELL. Kötelező és pont. Hatalmas kedvencem mind a mai napig a 2015-ben megjelent Life is Strange, sőt, a Deck Nine által összerakott (2017-es) Before The Storm előzménysztori még nagyobbat ütött nálam, mivel már tisztában voltam egyes karakterek sorsával. A Life is Strange azóta több folytatást is kapott, legutóbb épp egy olyat, amiben ismét összehozta a két központi karaktert (Max és Chloe), de a Reunion mégsem durrant akkorát. Ez visszavezethető arra, hogy a széria már eléggé megfáradt. Nincsenek új és kreatív ötletek, a lapos történetvezetés pedig nem tudja fenntartani az érdeklődést. Most viszont ebbe a posványba ugrott bele páros lábbal a Mixtape, ami mögött ki lehet találni, hogy melyik kiadó áll – igen, a remek indie játékokat felvonultató Annapurna Interactive. Noha az utóbbi időben szinte csak szuper jó játékok fordultak meg nálam, a Mixtape olyannyira betalált, hogy erősen vissza kellett fognom magam a végső értékelés meghozatalánál – most el is mesélem, hogy miért!
Should I Stay or Should I Go
A sztori az 1990-es években játszódik, a főszereplőnk pedig Stacey, egy nagyon vagány tinilány, aki képtelen meglenni zene nélkül. Saját bevallása szerint szorongás és üresség tör rá, ha huzamosabb ideig nem hallgathat valami muzsikát, és itt jön be a képbe a Mixtape legzseniálisabb húzása: ez nem egy szimpla videojáték, hanem egy megelevenedő Spotify lejátszási lista, tele jobbnál-jobb dalokkal. Engem már ott megvett az egész, hogy a legelső percekben, ahogy megkapjuk az irányítást, felcsendül egy roppant fülbemászó DEVO dal és közben gördeszkával suhanhatunk végig az őszi tájon. A történet vázát az képezi, hogy Stacey New Yorkba készül költözni, ahol végre kiteljesedhet és szép kis zenei karriert futhat be – legalábbis ebben reménykedik. Barátai, Slater és Cassandra pedig biztosítják arról, hogy emlékezetessé teszik az utolsó együtt töltött napjaikat. Kitombolják magukat, lezárnak bizonyos kapcsolatokat (szerelmeket?), aztán az élet majd úygis megy tovább a maga módján. Vagy mégsem?
A lányt irányítva járhatunk be totál átlagos helyszíneket, mint például a saját szobánk vagy egy dinoszauruszos kalandpark, miközben szó szerint megelevenednek egyes emlékek, és ezeket lejátszhatjuk, akárcsak egy gyorsan a lejátszóba pattintott CD-t. A visszaemlékezések kifejezetten jópofák és többnyire minijátékok is kapcsolódnak hozzájuk, de ezekkel amúgy sem bánik szűkmarkúan a Mixtape. Az alap deszkázós szakaszok mellett (naná, hogy trükközni is lehet!) rengeteg interaktív jelenetet kapunk, például kavicsokkal kacsázhatunk a helyi tónál vagy WC-papír gurigákat dobálhatunk az egyik tanárunk házára. Mindezt poénokban bővelkedő átvezető-jelenetek és a szokásos hátsó nézetben való mászkálós szakaszok egészítik ki. Utóbbiak igazából bármelyik Life is Strange-ből ismerősek lehetnek: bizonyos tárgyakkal vagy karakterekkel lehet interaktálni. Az egyébként bitang nagy plussz-pont a szememben, hogy Stacey rendre áttöri a negyedik falat és kiszól valamit felénk, játékosok felé. Többnyire ismerteti, hogy épp melyik dal szól és kitől. Nekem ez iszonyúan meg tudta dobni a beleélést.
A hangulat erősen hajaz a Lost Records: Bloom & Rage-re, ám itt nincs semmiféle természetfeletti és jóval vadabb ötleteket sűrítettek a játékmenetbe. A „vadabb” alatt pedig elsősorban a megvalósítást értem, mert például simán előfordul olyan, hogy egy átvezető átvált gameplay-szakaszba, miközben Stacey egy szerelmes dalt hallgat, ami miatt elkezd lebegni. A Mixtape távolról sem nevezhető földhöz ragadtnak, de épp ez képezi a varázsát. Mikor teljesen random szaladgálhatunk a többiekkel egy hatalmas mezőn és kedvünkre ugrándozhatunk (a megszokottnál sokkal nagyobbakat), miközben az jár a fejünkben, hogy hamarosan ennek vége szakad és elválnak útjaink, az roppant erős momentum. Ebből a szempontból a játék egyfajta coming of age élményként is felfogható, aminek a hangulata kicsit olyan, mint egy tinifilm: barátság, szabadság, lázadás, meg az a furcsa érzés, amikor tudod, hogy valami véget ér. Egyszerre vidám és kicsit szomorú is, mert miközben jó újraélni ezeket a pillanatokat, ott van benne az is, hogy ezek már nem tartanak örökké és hamarosan búcsút intetek egymásnak.
Smalltown Girl
A zene nagyon fontos szerepet kap. Nemcsak a háttérben szól, hanem konkrétan segít összekötni az emlékeket és megadja az egész játék alaphangulatát. Olyan érzés, mintha a dalok vezetnék végig a történetet, és ehhez elképesztően jó válogatást raktak össze. Siouxsie and the Banshees, Joy Division, Portishead, The Smashing Pumpkins, vagy Iggy Pop mellett konkrétan kevésbé ismert ’60-as és ’70-es évekbeli dalok is felcsendülnek, mindig tökéletesen kiegészítve az adott szegmenst. A korábban említett kezdés, mikor a DEVO-tól a That's Good szól és elkezdünk lefelé deszkázni a hegyről az otthonunk felé, közben kerülgetve a szemből érkező kocsikat, az számomra az idei év eddigi legjobb nyitánya, amit videojátékban átélhettem – zseniális az egész. Tömény nosztalgia-bomba tehát a Mixtape, amit a zenekedvelők még inkább fognak értékelni. Nemcsak a felcsendülő dalok miatt, hanem mert tömve lett zenei – és persze popkult – utalásokkal az egész. Az én személyes kedvencem Stacey otthonában található, mikor a családi képeket elnézegetve megjegyzi, hogy ha a famíliából TV-sorozat készülne, akkor milyen remek cím lenne neki a People Are People a Depeche Mode-tól. Szóval a zenei oldal úgy tökéletes, ahogy van, és emellett maga a látványvilág is parádés. Olyasmi, mint egy animációs film, amit végig arra hegyeztek ki, hogy kimaxolja a nosztalgia-faktort. Akármerre néztek a játékban, mindenből süt a ’90-es évek vibe, legyen szó akár Stacey szobájáról, vagy egy házibuliról az erdőben.
Minimálisan azért kötekednék is, mert sajnos a Mixtape sem tökéletes. A mozgás alapvetően jó, de érezhető, hogy inkább a „sétálós” élményre mentek rá, mert amikor a karakterek elkezdenek kocogni (vagy egyenesen futni), az annyira sután néz ki, hogy nem is akartam elhinni. Mintha nem lett volna idő rendesen meganimálni, vagy nem is tudom… fapadosnak hat az egész. De ez persze csak apróság, a játék teljes értékéből nem igazán von le semmit, az pedig megsüvegelendő, hogy a Mixtape már első nap bekerül a Game Pass Ultimate és a PC Game Pass kínálatába. Egyedül azt hiányoltam, hogy semmiféle gyűjthető tárgy nem került bele. Klassz lett volna mondjuk dalokat gyűjteni és ezeket külön hallgatni, esetleg ha már Stacey folyamatosan egy CD-lejátszóval mászkál és alig veszi le a fülesét, akkor bekapcsolni és hallgatni a zenéket, ám erre nem kaptunk lehetőséget. Emiatt a Mixtape tényleg inkább egymás után érkező, interaktív pillanatok összefüggő láncolatának érződik, mintsem teljes értékű videojátéknak, de annyi baj legyen… a lényeg úgyis maga az élmény. És ebből a szempontból jelesre vizsgázik a Beethoven & Dinosaur, akik már a BAFTA-díjas The Artful Escape-pel megmutatták, hogy mennyire jól értenek a zenés kalandjátékokhoz.
Nem kell rám hallgatnotok, de szerintem a Mixtape kötelező azoknak, akik imádták a Life is Strange játékokat és egyébként pedig a mai napig szívesen hallgatnak alternatív, indie vagy épp szintipop zenéket nemcsak a modernebb időkből, hanem mondjuk a ’80-as, ’90-es évekből is. Bár a játék nem túl hosszú (sőt, nagyon rövid), pontosan olyan élményt nyújt, mint egy válogatásalbum, azaz mixtape: azonnal beránt és visz magával, méghozzá a zene szárnyain, miközben rendre elmosolyodsz a poénokon, de legbelül érzed azt is, hogy igen, sajnos fájdalmasan közel áll a valósághoz Stacey búcsúja. Mindannyiunk életében eljött már olyan pillanat, mikor hátra kellett hagynunk valakiket. Akár régi osztálytársakat, akár egykori legjobb barátokat, de a lényeg ugyanaz: továbbléptünk mi is és ők maguk is. Az élet nem állt meg. A Mixtape ezt az érzést csomagolja egy válogatásalbumba – és én bízom benne, hogy minél többen meg fogják hallgatni.
A tesztkódot köszönjük a kiadónak!
