Max Caulfield és Chloe Elizabeth Price első közös kalandja mérföldkőnek számított a kalandjátékok zsánerében. Sokan azonnal felvonhatnátok erre a szemöldökötöket, hogy mégis mi a frászért lehet kiemelni a hatalmas tömegből a Life is Strange: Episode 1-5-öt, amikor technikai oldalról még a korabeli versenytársaitól is elmaradt, játékmenetében nagyítóval kell keresni az innovációt, sőt a narratív elemekben sem találta fel a spanyolviaszt. A megoldás az összképben rejtőzik. 2015-ben a Don’t Nod olyan témákat pendített meg Arcadia Bayben, amelyekhez akkor még csak kevesen mertek hozzányúlni. Az egészet megfejelték Hannah Telle és Ashly Burch elképesztő szinkronjával, mögé raktak egy tökéletes hanganyagot, majd útjára eresztették. Tényleg szerethető volt (és a mai napig az is!) minden hibájával együtt, amit a szakmai körökben is elismertek számtalan díjjal.
A hosszú felvezetés nem a véletlen műve, ugyanis a Life is Strange: Renuionnak keretbe kellett foglalnia Max és Chloe több évtizedes kapcsolatát, ami szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A Deck Nine ezzel a projekttel hatalmas fába vágta a fejszéjét, mivel két területen kellett kiszolgálni a játékosokat: először is ott vannak az OG-rajongók, akik 2015 óta követik a LiS-t, másodsorban gondolni kellett a fejlesztőknek azokra is, akik egyszerűen csak szeretik a videójáték-filmeket, azaz a narratív elemeket masszívan túlsúlyba helyező alkotásokat.
Epizód 1: Ezt már láttam valahol
Első indításnál azonnal ismerős arcok és helyszínek tódulnak a képernyőre, le sem tagadhatná az alkotó, hogy a Double Exposure elemeit hasznosította újra. Caledon nem változott semmit, az NPC-k továbbra sem képesek valódi interakciókra a környezettel, a lezárt játékteret láthatatlan falak szegélyezik, miközben mindenki indokolatlanul sokat vicsorít a közeli felvételeken. Itt van mindenki, aki számít, itt van minden, aminek köze volt Maxhez az előző fejezetekben.
Epizód 2: Maga a Reunion
Figyelem, ez nem spoiler, ugyanis konkrétan ezzel reklámozták a játékot: Max és Chloe ismét egymásra találnak, köszönhetően annak, hogy Safi megmentésekor a még mindig kissé gyámolatlan főhős összeolvasztotta a párhuzamos valóságokat. A várva várt pillanat során felcsendül a Foals: Spanish Sahara, ami azonnal előhozza az emlékeket mindenkiben, aki ott volt annál a bizonyos világítótoronynál, ahol rákényszerített a játék a valaha volt egyik legnehezebb döntés meghozatalára. Felemelő, epikus, szívbemarkoló a találkozás, de ez csak egy momentuma a nagyjából 10-12 órás játékidőnek.
Epizód 3: Tűz, koponyák és a Baziliszkusz
Egy tinidrámát varázsoltak a kreatív szakemberek a képernyőre, igaz, tiniket már csak a mellékszerepekben találni. Az események katalizátora egy hatalmas tűzvész, ami elpusztítja Caledont, valamint közvetlen környezetét. Max mindent megpróbál Chloe oldalán, hogy felszámolja ezt a katasztrófát, miközben folyamatosan hullanak ki (szó szerint!) a csontvázak az egyetemi szekrényekből. A hagyományokhoz hűen számos “nagy” döntést meg kell hozni a végigjátszás során, amelyek kisebb-nagyobb mértékben befolyásolják a végkifejletet.
Epizód 4: Szerelem, barátság, ármány és szenvedély
Nem hazudtolta meg önmagát az írói gárda, ugyanis megint hangsúlyos, kifejezetten hatásvadász jelenetekben száll le a rózsaszín köd. A főbb karakterek közötti kapcsolat a korábbi epizódokban meghozott döntéseken alapul, de az új és/vagy kalandkereső játékosok egyszerűen rátenyerelhetnek a “véletlenszerű” gombra, hogy valami merőben más perspektívából lássák ezeket a társas viszonyokat. Mindeközben a konfliktusokat nagyhatalmi érdekek, lokálpatrióták és haszonlesők generálják, avagy senki és semmi sem az, aminek elsőre látszódik.
Epizód 5: Vattacukor felhőkben úszó vermonti égbolt
A stáblista alatt végig azon járt az eszem, hogy tulajdonképpen most mi a lezárás. A cukorszirupos befejezés keserű ízt hagy az ember szájában, mivel érezhető, hogy a fejlesztők egyáltalán nem vállaltak be rizikós döntéseket a végjáték során. Max és Chloe döntéseinek következményei messzemenően visszafogottabbak, mint az első LiS-ben. Ha “direkt” arra megy rá a gamer, hogy a lehető “legrosszabb” választásokkal terelgeti a karaktereket, akkor is megkapja mindenki azt a lezárást, ami nem préseli aprócska gombócba a szíveket.
+1 Epizód: Finálé
A Life is Strange: Reunion nem próbálkozik meg azzal, hogy felnőjön az első részhez, pont csak annyira nyúl hozzá az alapanyaghoz, hogy ne maradjon hiányérzet a rajongókban. A Double Exposure folytatásának tekinthető lezáró epizód egy jó játék, ami önmagában is megállja a helyét, de azoknál talál be igazán, akik az elmúlt évtizedben végigkísérték a kissé naiv fotóművész és a kék hajú lázadó punk viharos kapcsolatát.
Borítókép forrása: PlayStation Store
