Dontnodék a Remember Me játékukkal írták fel magukat a tehetséges újoncok listájára, a Life is Strange pedig a tévésorozatok mintájára kitalált epizódszerű felépítésével, tonnányi popkult utalásával és a hétköznapokba csepegtetett misztikum ötletével állította maga mellé a rajongóit. Az előételként sem piskóta nyitóepizódot szerettük, ám idő közben az étvágyunk egyre csak nőtt a sztori kibontakozásával. A további négy epizód végigjátszása után elmondhatjuk, hogy a francia készítők nem vallottak szégyent, produkciójuk ugyanis az elmúlt hónapok (évek?) egyik legemlékezetesebb játékélménye lett…

MINDENNAPOK HŐSEI

A Life is Strange talán pont amiatt tud kiemelkedő és szokatlan hatással bírni, mert a fentebb felsorolt elemeket teljesen egyedi módon tálalja, miközben már-már élő és lélegző karakterekkel teszi hitelessé a forgatókönyvét. A takaros bálnavadász város titkainak felfedezése során hősnőnk mások irányába fűzött kapcsolatrendszerét ápolgatjuk, nyomozunk a sáros vagy sárosnak vélt mellékszereplők után, és óhatatlanul próbáljuk megmenteni azokat, akiket a mindennapi élet gondjai-bajai felemésztenek. A játék telis-tele van metaforikus elemekkel, így aki eleve elutasító a rétegelt művészi megoldásokkal szemben, annak valószínűbb kevesebb részlet fog kitárulkozni a bő 12-15 órás teljes játékidő során. A Life is Strange vastagon alapoz a játékos érzelmi intelligenciájára is, így ténylegesen különböző élményt nyújthat a sztori kipörgetése azoknak, akik sziklalélekkel élik meg a mindennapokat, vagy épp (a másik oldalról) egy bébi elefánt tüsszentésén meghatódva is képesek könnyeket hullatni. Egyik oldalt sem szabad elítélnünk, hiszen ezerszínűek vagyunk − ám tény, hogy a Life is Strange befogadásához nem elég a játékos rutin, a szívünket is ki kell nyitnunk, ha azonosulni szeretnénk a hőseinkkel.

POLARIZÁLÓ

Rossz hírünk, hogy akiknek ez a mutatvány nem sikerül, azok (direkt párhuzammal élve) egyfajta sötétszobában ragadnak majd. Nekik leginkább egy olyan Telltalte-formulára építő kalandjáték marad a program, amely mechanikailag nem igazolja a körülötte lévő rajongást. És az is vitathatatlan, hogy a formula végül ismét elbukik a döntési helyzeteken alapuló narráció maradéktalan kibontásában. Magyarul, választásaink csak a környezetet és a kapcsolataink mikéntjét fogják befolyásolni, a kétféle (!) befejezés irányítottan érkezik majd, így akik szerteágazó konklúzió-láncolatot vártak, azok most sem fognak igazán jól lakni az öt epizód elfogyasztása után.

Szerencsére azonban nem pusztán a játékmechanika újításai alapján értékeljük a játékélményt, így egy másik kapaszkodónk is lehet: a szokatlanul igényes drámaiság és a kiemelkedő művészeti megvalósítás. A program nem egy technológiai csoda, de a pasztellszínekben tündöklő U3 motor így is fantasztikus látványt pakol a képernyőkre. A Life is Strange küllemét, kompozícióit művészeti iskolákban tananyagként is bátran lehetne mutogatni. A szinkronszínészek is irgalmatlanul magas nívójú munkát tesznek le az asztalra, és mindig jókor, jó helyen szólalnak meg a licencelt akusztikus-altrock nóták. José Gonzalez dallamai pedig önmagukban is szívfacsaróak tudnak lenni.

A KÉP ÖSSZEÁLL

Valós szituációk, misztikus erők és hétköznapi döntések sokaságát sorakoztatja fel az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb kalandjátéka, amely a mindenkiben lakozó hétköznapi hősre próbál rámutatni, mégsem lehet mindenki játéka. Megosztó, polarizáló mivolta még a rajongókat is képes táborokra szakítani, de a sokféle értelmezés, a fiatalság profán ábrázolása és a művészeti szinten is sokáig boncolgatható rétegek garantálják a Life is Strange-nek a műfaj legjobbjai között fenntartott előkelő pozíciót.

Sokkal több lehetne ez az egész videojátékosdi, ha az ipar gyakrabban merne ilyen bátor és kreatív produkciókkal előhozakodni.

Galéria
Kattints a galéria megtekintéséhez!