Igen, az Airplane Mode egy repülőn ülő utas-szimulátor. Nem, nemcsak valami hülye poén, mint a kecskés dolog (én is abban reménykedtem, amikor lecsaptam rá), és még csak nem is valami Unity-boltban összevásárolt szeméthalom, amit élvezettel tudnék anyázni, miközben Jim F. Sterling Sonnak képzelem magam. Ezt a játékot véresen komolyan gondolták, és még ha nem is elegendő, de látható energiát fektettek bele. Ráadásul az AMC tévécsatorna a kiadója. Zuhanjak le, ha értem.

Leaving on a jetplane

Rendben, akit még mindig érdekel a téma, annak jöjjön a játékmenet. A jelenlegi fejlettségi szinten a Kennedy reptérről utazhatunk Halifaxba vagy Reykjavíkba. Előbbi olyan kétórás, utóbbi közel hatórás út. És az Airplane Mode – ebben – nagyon törekszik a valósághűségre, azaz ennyi ideig fog tartani utazásunk, vagy inkább kicsit tovább.

A „játékot” (pedig én sétaszimulátorokat is lazán, irónia és idézőjel nélkül hívok játéknak) a kapunál álló gép ablak melletti ülésében kezdjük. Meghallgatjuk a kötelező közleményeket, megnézzük a biztonsági kisfilmet, majd a gép idővel a kifutóra gurul, felszáll, beáll a megfelelő irányra és magasságra, hogy békésen haladjon célja felé. Mi közben olvasgathatjuk a táskánkban lévő könyvet és a repülő magazinját, vagy megírhatjuk jegyzetfüzetünkben az évszázad legfontosabb értekezését. Telefonunkon némi zene és pár podcast vár, a gép rendszerében pedig 3 közkincsnek minősülő film, egy Tapsi Hapsi-epizód, valamint pasziánsz és huszonegy a választék. Ja, és a rövid úton italt és perecet, a hosszabbnál ebédet vagy vacsorát is kapunk. Sőt, a mellékhelyiségbe is kimehetünk. Csak bírja a szívünk az izgalmakat!

Danger Zone

Az első, rövidebb út végéig folyamatosan vártam a „váratlan” fordulatot, amitől értelmet nyer a játék. Nincs ilyen. A neten is akadnak találgatások: a könyv utalhat valamire; az egyik podcastban talán valami easter egg rejlik; sőt, lehet, hogy az Airplane Mode egy filozofikus utazás, netán meditatív élmény – esetleg az éppen gondban lévő légitársaságok megsegítése a biztonságos unalom éreztetésével.

Vagy tényleg csak egy furán kusza, hullámzó minőségű, rengeteg bugot tartalmazó ultra-réspiaci termék. Például a biztonsági bemutatót rendesen megírták és leforgatták, de utastársaink és az utaskisérők mozgása szinte horrorfilmbe illik. A filmek hangsávja rendszeresen elcsúszik (szerencsére a pause gyógyítja), néha szellemkezek matatnak a széksorunkban, és az utaskisérő is beragadhat, amitől szégyenszemre lenyitott asztalkával szálltunk le, mivel a poharamban ugyan jégkocka-fizika biztosítja a „valósághűséget”, de kiinni nem tudtam, és elrakni is csak akkor lehet, ha a személyzet kéri. Ó, és az egész kaland úgy ér véget, hogy megáll a gép, lefut a stáblista a beépített monitoron, megkapjuk az acsikból azt, ami nem ragadt be, majd a telefonunkkal kiléphetünk a főmenübe, hogy vagy mi repüljünk (újra), vagy jöjjön az uninstall.

At The Bottom Of Everything

Ami a grafikát illeti, az erősen elmaradott. A zene elég kevés (a telefonunkon), de az legalább kellemes, a hanghatások közül a hajtómű remek, és éppen olyan zavaró, mint élőben, a síró csecsemőt is dicsérték páran, de az én útjaimról szerencsére kimaradt. A média-választék erősen korlátozott és nem túl izgalmas. Ha valakit fegyverrel kényszerítenek a játékra, jobban jár, ha a másik monitoron vagy az IRL mobilján néz valami olyan filmet közben, ami tényleg érdekli. A kegyelemdöfés ugyanis, hogy amint kitabolunk a játékból pl. egy levelet megnézni, vagy csak új YouTube-videót keresni, azonnal megáll, nehogy elcsaljuk az unalmas perceket.

Lehetséges, hogy valaki évek óta erre vágyott, mert a monotónia elhozhatja a lelki békét, nos, neki jó szórakozást hozzá! Mindenki más jobb, ha elkerüli, ha pedig bizonytalan, várja meg, amíg ingyen kezdik szórni, vagy bekerül valami egydolláros csomagba, amiben van más, érdekesebb játék is. De ne mondja, hogy nem figyelmeztettem!