Néha kedvem lenne tagadni, de bevallom: manapság minden jót és rosszat eszek, iszok és intravénásan fogyasztok, amin csak rajta van a Warhammer kalapácsos logója. Nem mindig volt ez így és nem is olyan régen történt, hogy igazán beszippantott a grimdark őrület. Valószínűleg sokan jártok az én cipőmben, de én azon eretnekek közé tartozom, akiket nem a tabletop játékok vagy éppen a Black Library kötetei rántottak be igazán a Games Workshop 40K-univerzumába, hanem a videojátékok. Kezdetben az olyan klasszikusok, mint a Dawn of War és a Fire Warrior, később pedig az olyan különlegességek, mint a Space Marine vagy a Mechanicus. A Bulwark Studios 2018-as játéka egyenesen levett a lábamról! Amellett, hogy az egyik legkiválóbb XCOM-szerű körökre osztott taktikai játékot ismerhettem meg benne, a körítése révén betekintést nyerhettem az akkortájt videojátékos kontextusban még eléggé alulreprezentált frakció, az Adeptus Mechanicus köreibe is. Instant eldobtam az agyam a soundtracktől, meg azoktól a beteges vallási dogmáktól, amelyek szerint a marsi tech-kultusz papjai élik az életüket.
Mára nem is kérdés, hogy az Adeptus Mechanicus vált a kedvenc Warhammer 40K-frakciómmá, így le sem tagadhatom, hogy hiába a sok izgalmas Warhammer-projekt, talán ezt a játékot vártam idén a legjobban mindközül. Most pedig, az idei Warhammer Skulls nagy dzsemborijára időzítve végre meg is jelent a játék, nekem pedig a magas elvárásaim ellenére is leesett az állam. Tudtam, hogy lehet ezt még fokozni, de azt nem sejtettem, hogy a Bulwark Studios csapata ennyire alapos munkát végez majd. Ez a játék nem félmegoldásokkal dolgozik – a Mechanicus 2 minden irányban bővíti az eredeti koncepciót, és néha olyan meglepetéseket dob be, amik után minden rajongó megnyalja a tíz ujját.
The Infinite and The Divine
A legnagyobb és legkézenfekvőbb újítás már a borítón, később pedig a prológus után vár minket, hiszen immáron nem csak a vöröscsuhásokat vehetjük az irányításunk alá. A játék egy egész bolygóért folyó konfliktus köré épül, amelyben az Adeptus Mechanicus és az százezer éves álmukból felkelő Necronok csapnak össze – és ellentétben az első résszel, most a játékos választhat, melyik oldalt irányítja a két jókora, teljesen egyenértékű kampány során. Ez önmagában hatalmas lépés: az első rész egyetlen sírkomplexum mélyén játszódott, egyetlen nézőpontból. Most egy teljes bolygó, a Hekateus IV sorsa a tét, és a történetet mindkét oldal szemszögéből átélhetjük – a Magos Dominus Faustinius vezette Mechanicus-erők és a Vargard Nefershah irányította Necron-dinasztia egyaránt főszereplővé lép elő.
A sztorit a Black Library veterán szerzője, Ben Counter írta, és az egész hajcihő teljesen szinkronizálva érkezik. Egy meglepően összetett, fordulatokkal teli történetpárost kapunk, ami a frakcióválasztásunk alapján természetesen több különböző irányba is elágazik. A techpapok oldalán ismét a tudás végletekig folyó hajszolása, a xenos kiírtása és a bolygó manufaktórum-planétává való átalakítása a cél – tudjátok, csak a szoki, amit a techpapoktól várhatunk. A Necronok oldalán viszont egy kifejezetten izgalmas hatalmi játszmának lehetünk szemtanúi egy olyan uralkodó szolgálójaként, akinek az eltelt évek tízezrei a hosszú sztázisálomban elkoptatták a kognitív funkcióit, ez pedig még a saját hataloméhes alattvalói előtt sem titok. Nem voltam felkészülve rá, hogy ennyire érdekes lesz a történet, amelyet már teljes, abszolút minőségi színészi játékkal követhetünk. Jópofa érdekesség viszont, hogy egy retro opció is bekerült a menükbe, amellyel visszakapcsolható az eredeti rész gépzajos Lingua Technis-zsargonra épülő dialógusrendszere. Szép gesztus az első rész rajongóinak.
A történet széltében és hosszában is hatalmasat nőtt, a harcrendszer viszont alapjaiban hű marad az elődhöz, de számos ponton komolyan átalakult. A csaták középpontjába most már a parancsnokok kerültek: a Mechanicus-oldalon a visszatérő vagy új vezető karakterek mind saját, egyedi képességekkel bírnak, amelyek alaposan testreszabhatók. Akadnak köztük támogató jellegű vagy offenzív cselekre specializált hősök, de akár olyanok is, akik a harc sűrűjében saját kézzel szántják fel a csatateret.
A Necron-oldalon Nefershah és nemesei hasonló mélységgel bírnak. A parancsnokokat kísérő egységek itt gyakran csak támogató szerepben fogják fel előlünk a rádiumtölteteket, ami az űregyiptomiak oldalán nem is annyira vészes helyzet, hála a reanimációs protokollnak. Megjelenik egy fedezékrendszer is, amellyel a távolsági egységek védekezhetnek, de ezek a fedezékek lerombolhatók, ami valódi taktikai döntések elé állítja a játékost. Az erőforrások, fejlesztések és az utánpótlások használata radikálisan eltér a két oldalon, de egymásnak eresztve mégis olyan szép egyensúlyt alkotnak, hogy néha tényleg csupán egyetlen jó parancs dönti el az ütközetek végkimenetelét.
<://combat_routines: 98,3% efficiency // celebratory_protocols: highly advised +++>
A Bulwark Studios azonban itt nem állt meg. Hiába a két acsarkodó frakció, akik egymás torz tükörképeiként küzdenek az acélban született üdvösségért, kellemes meglepetésként hat, hogy a játék nem ragad le a két főfrakciónál. Egy ponton megjelennek az Iron Hands űrgárdistái és az asztali játékban is relatíve friss Leagues of Votann csapatai is – ez utóbbi egyenesen a debütálásuk, ha Warhammer 40K videojátékokról van szó. Igaz, ezek az seregek nem játszhatók közvetlenül, hanem csupán a történetet erősítve, illetve néha szövetséges, néha ellenséges erőkként bukkannak fel a csatatéren, de én a lelki szemeim előtt már látom az űrtörpök saját DLC-jét! Megérdemelnék!
De bevallom, egyelőre most, az első nekirugaszkodásra sok is lett volna, ha még a Kin is játszható frakcióként érkezik az alapjátékba, a Mechanicus 2 ugyanis így is egy nagyon összetett, sok egymásra épülő rendszert egyensúlyozó játék. Habár a kampány folyása többé-kevésbé lineáris, a bevetések során ismét kézzel fogható következményekkel járó döntéshelyzetek elé állít minket a játék. Amikor pedig éppen nem a körökre osztott csatákban sakkozunk, bőven el leszünk foglalva a seregeink erőforrás-menedzsmentjével, az újabb egységek feloldásával, de még a parancsnokaink külön-külön történő szintezésével is. Még a veteránoknak sem érdemes normálnál nehezebb fokozaton nekiülniük az első kampányuknak, hiszen néhány helyen erősen kilő a nehézség – szerencsére bármikor lejjebb vehetjük azt, ha igazán nagy zsákutcába taktikáztuk volna magunkat.
A Skitarii hegyek alatt…
Felmerülhet az emberben, hogy ennyi újdonság, komplexitás és szerteágazás némileg felhígíthatja azt egységes és zseniális atmoszférát, amit az első Mechanicus már megkomponált, de a legnagyobb örömmel jelentem: ettől egy percig sem kell aggódnotok! Vizuálisan az egész produkció komoly frissítésen esett át az elődhöz képest. Amellett, hogy a bolygó különböző kontinenseivel járó helyszínek és a velük érkező környezeti elemek őrülten változatosak, az egységmodellek is szinte tökéletesek – szinte minden ikonikus főegység képviselteti magát legalább egyféle változatban. És a hangzás meg a soundtrack! Guillaume David zenéje ismét az olyan bangerekkel vetekszik, mint a Children of the Omnissiah vagy a Noosphere – a játékból ömlik 41. évezred tömjéntől és gépolajtól fullasztó atmoszférája.
Talán csak egyetlen komolyabb kritikát tudnék felróni a 40 eurós csomaggal szemben, mégpedig azt, hogy a Mechanicus 2-ből teljesen hiányzik a kooperatív vagy a versus multiplayer. Egy ilyen mélységű, frakcióalapú taktikai játék kifejezetten hálás terep lett volna a kooperatív módhoz, és az aszimmetrikus Mechanicus vs. Necron PvP sem lett volna utolsó ötlet – nem lepne meg, ha ezeket is utólagosan kapnánk meg. Nyilvánvaló, hogy a fejlesztők egyelőre kizárólag az egyjátékos élményre koncentráltak, és ezen a téren valóban kiválóan végezték a dolgukat.
The flesh is weak. The Machine is immortal!
Nagyon jó dolog mostanában Warhammer-rajongónak lenni! Amellett, hogy a tabletop lassan, de megfontolt lépésekkel alakul át és válik egyre több játékos hobbijává, a boltok kínálata pedig színesebb, mint valaha, már a küszöbén állunk annak, hogy igazán mainstreammé váljon a Games Workshop vérgőzös sci-fi univerzuma – ha sikert arat Henry Cavill moziverzuma, akkor az olyan lesz, mintha maga a Császár kelt volna fel az aranytrónjáról.
Ha pedig videojátékokkal szeretnétek hódolni a legsötétebb sci-fi világ őrületének, akkor ez a ti évetek! Szinte havonta potyognak majd idén az ígéretesebbnél ígéretesebb Warhammer-játékok a stratégiai címektől kezdve az RPG-ken át egészen a lövöldözős címekig. Ennek az évnek a Warhammer 40,000: Mechanicus 2 csak az első fecskéje volt, ami a szólással ellentétben már most meghozta a nyarat. Csak így tovább! Itt minden a helyén van: a nyomasztó grimdark atmoszféra, a feszes taktikai rendszer és a történet is kiváló, mindezt pedig egy jóval nagyobb, komplexebb és ambiciózusabb keretbe zárta a Bulwark Studios csapata. Ez legalább tíz miatyánkot érdemel az Omnissiah dicsőségére!
Borítókép forrása: Kasedo Games
