Ha a legendásan nehezen elkészült videójátékokra gondolunk, leginkább a Prey, a Duke Nukem Forever, a S.T.A.L.K.E.R.: Shadow of Chornobyl és a Skull and Bones juthat az eszünkbe – na meg persze a Beyond Good and Evil 2, ami még mindig csak az ígéretek földjén létezik. Noha a Replaced megszületésére nem kellett 8-10 évet várnunk, így is göröngyös volt az út, amin a program eljutott a célvonalig, a Fehéroroszországban alapított, a háború miatt később Ciprusra költözött Sad Cat Studios ugyanis a 2021-es E3-on jelentette be a szerelemprojektjét, a megjelenést pedig 2022-re datálta. Az imént említett ukrán-orosz konfliktus miatt végül füstbe ment az eredeti terv, ahogy a 2023-as és a 2024-es debütálásból sem lett semmi, bármennyire is jól mutattak az addig kiadott előzetesek. A stúdió tavaly augusztusban jelentette be, hogy 2026 tavaszán már biztosan befut a játék, és bár volt egy csipetnyi csúszás, április 14-én tényleg révbe ért a cyberpunk műfaj következő fontos állomása. A csapat fantasztikus látványt, körömrágós sztorit, az emberi lét összetettségéről szóló értekezést és sokrétű karaktereket ígért, lássuk, mit sikerült teljesíteni ezekből!
Szép új világ?
A nagy tiszteletben álló Warren Marsh egy valódi munkamániás, legalábbis erre következtethetünk a Replaced első képkockáiból, amin a tudós által kreált mesterséges intelligencia, R.E.A.C.H. (Research Engine for Analyzing and Composing Humans) épp a sztahanovista életmód veszélyeit ecseteli az egyre ramatyabb állapotban lévő doktornak. Végül meg is történik a baj, a labor pirosba borul, R.E.A.C.H. pedig meglepve konstatálja, hogy immár nem a neurosisakon keresztül kommunikál Warrennel, hanem szó szerint beköltözött a testébe. Nincs azonban idő azon morfondírozni, hogy miként kerülhetett egy kódsor egy vérzsákba, a rend éber őrei ugyanis „előbb lő, sosem kérdez” üzemmódba kapcsolnak – ki tudja miért, Warren nem bűnöző –, és egészen az esőáztatta erdőig üldözik a mindeddig a kábelek és hardverek biztonságát élvező főszereplőt. Kicsit sok ez így egyszerre, nemde? Mint minden jó történet, a Replaced sztorija is in medias res indul, vagyis eleinte sokkal több a kérdés, mint a válasz, és csak később kerülnek a helyükre a kirakós darabkái. Annyi biztos, hogy mihamarabb meg kell oldani az emberi testben ragadt AI szituációt, ami finoman szólva sem lesz könnyű, mivel R.E.A.C.H. a Phoenix-Cityt körülvevő Fal túloldalán találja magát, azon átjutni pedig még úgy is lehetetlen, hogy nem az Éjjeli Őrség figyeli a vidéket.
Szerencsére nem sokáig leszünk egyedül a bajban, némi csihi-puhit – ennek menetéről később – követően ugyanis összefutunk a program egyik legfontosabb karakterével, Tempesttel, akiről három dolgot kell tudni: roppant stílusos, még annál is forrófejűbb és ismer egy biztonságos helyet. Phoenix Station egyfajta központi HUB-ként szolgál, ahol megismerkedhetünk a cselekményt előrébb gördítő szereplőkkel, felvehetünk néhány teljesen opcionális mellékküldetést, valamint láthatjuk, miként tengetik mindennapjaikat a társadalmi ranglétra legalján kuporgó emberek. Na de mégis, hogy juthatott idáig Amerika, a lehetőségek földje? A Sad Cat Studios egészen remek munkát végzett világépítés terén, mert bár a legalapvetőbb információkhoz akkor is hozzájutunk, ha kizárólag a sztorira fókuszálunk, a teljes kép csak akkor áll össze, ha felszedegetjük az itt-ott elszórt naplóbejegyzéseket, képeket és interjúrészleteket.
Ezekből ugyanis kiderül, hogy az ’50-es években egy nukleáris katasztrófa teljesen átformálta az országot, a radioaktív hamvakból pedig felemelkedett a Phoenix Corporation, ami a nagybetűs patrióták segítségével olyan biológiai és technikai fejlődést ért el rövid idő alatt, amire korábban még nem volt példa. Megtudhatjuk továbbá, hogy az emberi szervek csereberéje képezi a szép új világ fundamentumát – és egyben a halál legyőzésének kulcsát –, az adományozás ugyanis valódi hőstett, R.E.A.C.H. pedig pont azért jött létre, hogy az orvosi adatbázisokat böngészve megtalálja a tökéletes donor-befogadó párosokat. Talán mondanom sem kell, hogy végül kártyavárként omlott össze az alapítók elképzelése, hiszen nem elég, hogy hamar felütötték a fejüket a visszaélések, a donorok lényegében eldobható szemétté váltak, kiknek sorsa egy cseppet sem érdekli a luxusban fürdőzőket – a társadalmi polarizáció a cyberpunk egyik alappillére, és ezt a fejlesztők is tudják. És hogy miként reagál minderre R.E.A.C.H., aki lényegében újszülöttnek számít a való világban, és eleinte halvány fogalma sincs arról, hogy mindez neki és Warrennek „köszönhető”?
Eme kérdés kapcsán sajnos be kell kanyarintanom egy kisebb fekete pontot a Sad Cat Studios ellenőrzőjébe, a Replaced ugyanis egyáltalán nem ábrázolja olyan részletesen az AI öntudatra ébredését, mint kellene. Persze R.E.A.C.H. időnként kommentálja az eseményeket és rendszeresen kérdezgeti a sosem válaszoló Warrent arról, miért gonoszak az emberek, és milyen szerepet játszott ő a dolgok alakulásában, de szinte minden esetben csak felszínes filozofálást kapunk, nincsenek olyan mélyreható monológok és dialógusok, mint mondjuk a Páncélba zárt szellemben vagy a Szárnyas fejvadászban. Tovább ront a helyzeten, hogy a játék még csak nyomokban sem tartalmaz szinkront, vagyis minden egyes megszólalást olvasni kell, mintha csak egy képregényt tartanánk a kezünkben. Értem én, hogy ez volt a művészi elgondolás (és még spóroltak is vele), de így kissé vontatottnak érződnek a párbeszédek, ráadásul színészi alakítások híján az érzelmi csúcspontokat is elég nehéz átélni. A legnagyobb hiba viszont mindenképp az, hogy hiába dobja fel a program a labdát a morális dilemmákat és egzisztenciális kérdéseket is magában foglaló történetével, azt csak helyenként sikerül leütni, a végső üzenet pedig kifejezetten szájbarágós lett, ami egyáltalán nem áll jól ennek a műfajnak.
Üsd, vágd, nem apád!
Akció-platformer lévén a Replacedben nemcsak ugrabugrálni, de küzdeni is kell, méghozzá nem is keveset, szóval kezdjük ezzel. Bármennyire is furcsán hangzik, a harcrendszer megalkotásához a Rocksteady Studios házi feladatát másolták le a készítők, vagyis ha játszottatok valamelyik Arkham-játékkal, azonnal tudni fogjátok, mi a dörgés. Ha az ellenfelek feje felett kék villámok cikáznak, hárítás (parry) segítségével lehet lefegyverezni őket, ha pedig piros, akkor csak a kitérés (dodge) menthet meg a balhorogtól. Később persze bonyolódik a helyzet, a combosabb ellenfelekről például le kell hámozni a páncélt a platformrészek során is jó szolgálatot tévő csákány segítségével, de olyan szembenállók is akadnak, akiket csak sikeres parryk esetén tudunk móresre tanítani. Hagyományos értelemben vett fejlődési rendszer ugyan nincs a játékban, de idővel így is bővül az eszköztárunk, méghozzá egy pisztollyal és egy sokkhullámmal, ami ledönti a lábukról a kevésbé szívós rosszarcúakat. Ami a lövöldözést illeti, nem árt jól egymásba fűzni a támadásokat és a védekezéseket, mert csak akkor tudjátok elsütni a gyilokszerszámot, ha egy-két sikeres manőverrel feltöltődöttétek a csúszkát, addig marad az ütlegelés.
Ennek kivitelezése sajnos csak papíron egyszerű, mivel a Replaced perspektívája nem igazán alkalmas ehhez a harcrendszerhez – legalábbis szerintem. Az első néhány összecsapás során ugyan még kaján vigyorral az arcomon vertem bucira a teljesen elkorcsosult Termite-okat, ám ahogy egyre nőtt az ellenfelek száma és variációja, úgy fordult át a harci tánc káoszba, a precíz pofonosztás pedig frusztrációba. Persze könnyen lehet, hogy bennem van a hiba – a soulslike-okban nyújtott teljesítményem alapján erre elég nagy az esély –, de amikor már 6-7-en jöttek rám egyszerre, abból három páncélozott, ketten meg épp lőni készülnek, nos, kedvem lett volna beleállítani a kontrollert a TV-be. Ha szeretnétek megúszni a felesleges idegbajt, azt tudom javasolni, hogy nézzetek szét mindenhol (szinte teljesen lineáris az opusz, szóval ez annyira nem nehéz), és teljesítsétek a percek alatt abszolválható mellékes missziókat, azokkal ugyanis nő az életerő és az energiaszint, valamint bezsákolhattok pár extra stimet.
Ugrabugra terén már szerencsére messze nem ilyen vészes a helyzet, hiszen egy-két kicentizős szakaszt leszámítva pofonegyszerű platformrészekkel rukkolt elő a cég, ergo úgy fogtok átsuhanni ezeken a szekvenciákon, mint kés a vajon. Ráadásul attól sem kell tartanotok, hogy a puzzle-ök túlórára kényszerítik az agytekervényeiteket, mert a logikai feladványok kimerülnek a ládatologatásban és néhány kapcsoló elfordításában. Később ugyan érkezik egy hackelős minijáték, amivel kikapcsolhatjátok például a környéket pásztázó őrtornyokat, de ez sem bonyolítja túl a dolgokat, szóval ha migrént okozott a Planet of Lana 2, a Replaced lehet az orvosság. Nem hazudtak egyébként a fejlesztők, a rohanó életmódot folytatóknak valóban olyan nyolc óráig tarthat eljutniuk a stáblistáig (apropó rohanás: a manuális futás azért elfért volna az alkotásban), akik pedig – hozzám hasonlóan – minden kő alá benéznek, körülbelül 10-11 órát fognak Phoenix-Cityben és környékén tölteni.
Múlt és jelen találkozása
És ha már így szóba került a sokáig csak a távolból szemlélt metropolisz, muszáj szót ejtenem a látványról, hiszen egyértelműen a grafika a Replaced legerősebb pontja – kivéve a fekete sávokat, azokat nem tudtam mire vélni. Már az előzeteseken is látszott, hogy a pixel art stílus ötvözése az olyan modern(ebb) vívmányokkal, mint a dinamikus fény-árnyék hatások, remek döntésnek bizonyult, élőben viszont még szebb az összhatás – percekig csodáltam a tájat, miután volt időm szusszanni a pörgős prológust követően. Sokat hozzátesz az élményhez, hogy az egész kép rendkívül dinamikus – mozog a növényzet, patkányok futkoznak a csöveken, bogarak repkednek a fényforrások körül, ilyesmik –, egyetlenegyszer sem válik unalmassá az elénk táruló pixelrengeteg. Legalábbis technikai szempontból, és akkor most következzék a második fekete pont, melynek beírása nagyban függ attól, mi jut eszedbe a „cyberpunk” szó hallatán. Amennyiben azt várod, hogy egy 2,5D-s Night Cityben verheted péppé a csúnya, gonosz nagyvállalat csatlósait, nagyot fogsz csalódni, mivel a Replaced körülbelül 75-80%-a Phoenix-Cityn kívül játszódik, ráadásul a városba érve sem igazán csodálhatod meg a helyi látványosságokat, hiszen a labor az úti cél, ahol minden elkezdődött.
Neonfényes utcák, óriási
reklámok és Blade Runnert idéző zsúfolt piacok helyett visszataszító
csatornarendszerekben, lepusztult kertvárosokban, hófödte erdőkben és barna
masszának tűnő iparnegyedekben fogjuk tölteni az időnk túlnyomó részét, vagyis
tesztalanyunk sokkal inkább érződik posztapokaliptikus címnek, mintsem
tényleges cyberpunknak. Persze azért belekóstolhatunk az alműfajra jellemző
színkavalkádba és felhőkarcoló-erdőbe – egyes belső terek pedig az art deco
stílusjegyeit hordozzák magukon –, de szerintem túl későn kapunk túl keveset,
így én összességében véve csalódtam a képi világban. A zenei aláfestésért
felelős Igor Gritsay szerencsére remek munkát végzett, hiszen a jó értelemben
véve monoton ambient muzsikák mintegy megtestesítik az emberek szürke
hétköznapjait, ám ha a helyzet úgy kívánja, szintet lép a szintipop, és még az
elektromos gitár is felcsendül néha. További pozitívum, hogy az OST egyes
darabjait kedvünkre meg is hallgathatjuk a jegyzetek, tutorialok és tennivalók
tárolására szolgáló Walkmanünkön Wingmanünkön – érdemes lecsekkolni a
dalokat, vannak köztük egészen kiemelkedő darabok.
Erre vártunk ennyi évet?
Ahogy azt az imént olvasott bekezdések is mutatják, a Replaced végül nem váltotta be 100%-ig a hozzá fűzött reményeket, a Sad Cat Studios azonban így is egy remek játékot rakott le az asztalra, ami garantáltan elszórakoztatja az akció-platformerek kedvelőit. Középtájt ugyan leül egy kicsit a kaland, a harcrendszer botladozik, a bölcsészkarról szalajtott témákat pedig illett volna jobban kidolgozni, de a csodaszép látvány, a bőr alá kúszó atmoszféra és a gördülékeny ugrálás sikerrel kompenzálják a felmerülő hibákat, hiányosságokat. Ha szereted az alternatív történelmet, a retrofuturisztikus világokat, és egy 8-10 óra alatt letudható cyberpunk thrillerre vágysz, semmiképp sem lőhetsz mellé R.E.A.C.H. idézőjeles felnövéstörténetével, ám lehetőleg ne tedd túl magasra az elvárásokat, mert annak könnyedén csalódás lehet a vége.
Borítókép forrása: Steam
