Ha a Call of Duty minden ősszel megjelenő epizódjairól, vagy mondjuk az EA focis játékairól van szó, akkor már szinte közhely megjegyezni, hogy akárhányszor benevezünk a legújabb kiadásra, lényegében mindig ugyanazt a játékot kapjuk, csak enyhén felmikrózva. De gondolkodtatok már azon, hogy hol is volt pontosan az a bizonyos törés, amikor a legújabb CoD-ra vagy az EA focis játékaira már inkább egy sokadjára lehúzott rókabőrként gondoltunk, nem pedig úgy, mint egy folyamatosan fejlődő széria újabb fejezetére? Vékony az a választóvonal, ami az erős franchise-identitás és a megúszós újrázás közt húzódik, és bevallom – nehéz eldöntenem, hogy a Forza Horizon 6 a vonal melyik oldaláról indítja az idei versenyét.
Déja Vu
Lehet, hogy az elmúlt napokban túl nagy távolkeleti zenbe kerültem, de számomra van valami kellemesen megnyugtató abban, ahogy a Forza Horizon sorozat évek óta teljes kiszámíthatósággal ugyanazt csinálja – csak egyre szebb helyszíneken. Ausztrália, Anglia, Mexikó, és most Japán. A rajongók legalább egy évtizede álmodoznak az ország látnivalóiról, a kacskaringós hegyi utakról, a neonba öltözött Tokióról és a legendás JDM-kultúráról, a Playground Games pedig végre beváltotta az ígéretet.
A Forza Horizon 6 a felkelő nap országába kalauzol, és ez sokaknak már önmagában elég indok lehet arra, hogy ismét bepattanjanak a volán mögé. Mert hát lássuk be, bármennyire is szimpi hely a luchadorok és a csípős kaják hazája, közel öt év alatt rá lehetett unni Mexikó fülledtségére. Japán pedig egy valóban csodálatos helyszín, az viszont már kevésbé magabiztos állítás, hogy mindaz, ami az új körítésen túlmutat, elegendő lesz ahhoz, hogy ez a rész ne csupán egy nagyon drága Forza Horizon 5-bővítménynek tűnjön.
Az első pár óra lenyűgöző. A térkép a széria eddigi legsűrűbb és legjobban megtervezett játékvilága. Hegyi hágók, zöldellő rizstáblák, hófödte lejtők, ipari dokkterületek és a méretes Tokió mind zökkenőmentesen folynak egymásba, a távolban pedig hatalmas Fuji hegy sziluettje követ minket, miközben égetjük a gumikat. Különösen a japán főváros az, ahol az ember néha kénytelen megállni és csak bámészkodni. Utcai versenyekre alkalmas belváros eddig még nem igazán volt Horizon-játékban, de a Playground Games most lerótta az adósságát. Oké, ne számítsunk nagy forgalmi dugókra és a Shibuya átkelőnél sem fognak százával a kereszteződésekre ömleni a járókelők, de a gondosan lemodellezett kisutcák, alagutak és felüljárók így is egy komplex, technikai kihívásokkal teli városi labirintust alkotnak. Ha csak a térképet értékelnénk, ez simán tízes, és nem is kérdés, hogy a Forza-játékok legjobbja.
Ahogy átfogóan a vizuális minőség is gyakorlatilag hibátlan. A Forza Horizon mindig is az Xbox egyik legnagyobb látványtechnikai büszkeség-szimbóluma volt, és a hatodik rész ebből nem enged. Ráadásul a japán kultúra sem csupán dekorációs elem ezúttal: a kis kerékpárok az út mellett, a sintó kapuk és természetesen a helyi autós kultúra részletes ábrázolása mind bizonyítja a brit stúdió odafigyelését és alázatát.
Night of Fire
De ahogy telnek az órák és egyre jobban otthon érezzük magunkat Japánban, egy idő után mérséklődik ez a varázs, és hamar kibukik, hogy a csodás külső mögött a játékmenet gerince mennyire ismerős – annak ellenére, hogy a fejlesztők többször hangoztatták, hogy most a megújulás a cél. A Playground Games visszahozta az eredeti Forza Horizon karszalagos fejlődési rendszerét: kezdetben csak egy turista vagy, vagyis első körben azt kell bizonyítanod, hogy van-e egyáltalán helyed a fesztiválon. Csak ezután lépheted meg azokat a mérföldköveket, amelyek egyre vadabb és drágább csodajárgányokat nyitnak a közel 600 autóból, az út végén pedig te is elfoglalhatod a helyed a Legendák Szigetén. Papíron ez pont az a narratív keret, amire a sorozatnak szüksége volt, mivel a "már eleve szupersztár vagyok" megközelítés Forza Horizon 4 és 5-ben kifejezetten unalmas volt.
A valóságban azonban ez a karszalagozás nem igazán jár következményekkel. Már a startautó választás is nevetséges. A játék az első perceiben három régebbi csotrogány közt kényszerít választásra, de ez sem több egy szimbolikus gesztusnál – bármelyiket választod, mindhármat megkapod abban a pillanatban, aztán pedig csak úgy szórja a nyakadba az új verdákat a játék. A fejlődés fokozatos, de az általa szabott korlátok pont olyan könnyen átszakíthatók, mint az út szélén papírból húzott szalagkorlát. Bevallom, kifejezetten vártam, hogy egy igazi lelakott japán shitboxból verekedhessem fel magamat a milliós sportautókig, de már a második órában azon kaptam magam, hogy közel 300-zal repesztek egy előtuningolt Lamborghiniben. Progressziós ív szinte csak a látszat kedvéért van, az ezzel járó történetiség pedig emiatt szintén elvérzik. Szép gondolat volt, de a kivitelezés valahol félúton abbamaradt.
Márpedig ha te nem írsz magadnak történetet, akkor azt semmiképp ne várd, hogy a játék előáll valami emlékezetessel. Akad persze néhány új figura, akiknek a nevére már most sem emlékszem, és akik néha egész jópofa triviákat köhögnek fel két hajtűkanyar közt, de nagyjából ennyi… karaktert ne keressetek bennük! A játék ismét a Forza jól megszokott üres pozitivitásától csöpögő szövegkönyvét hozza. Ilyen ez a Horizon-világ… egy teljesen steril édenkerti autós álom, ahol konfliktus még a versenyeken belül is csak addig létezik, amíg meg nem nyomod a visszatekerés gombot. Ha ez eddig zavart, most is zavarni fog. Ha eddig elfogadtad, elfogadod most is, ha pedig szeretted, továbbra is imádni fogod. Ez tulajdonképpen elmondható a játék teljes egészére. Csupán talán annyi a változás, hogy mintha a fesztiválhangulat ezúttal pár decibellel halkabban szólna az elődökhöz képest. Nyugi, a rádiók ezúttal is ütős válogatásokat nyomnak, de a pulzáló buliatmoszféra helyett inkább a helyi kultúra került most előtérbe. Ezt egyébként egyáltalán nem tartom bajnak.
Gas Gas Gas
Japán tele van gyönyörű látnivalókkal, a térképről pedig szinte csak folynak le a különböző versenyek, minitörténetek, gyűjtenivalók és kihívások. Basszus, egy ponton még egy hatalmas gundammel is meg kell versenyeznünk!!! A többféle ízesítésben érkező kör- és sprintversenyek mellett most nyilvánvalóan a driftelés és a hegyi szerpentineken zajló technikás párverseny, a touge került az előtérbe, de aki szeret vezetni, az itt sokáig semmiképp nem fog unatkozni. A versenyekre természetesen most is vihetünk saját kézzel tuningolt vasat, de újdonság, hogy az út szélén számos helyen láthatunk előre tuningolt eladó autókat is – általában olyanokat, amiket nyugodtan vihetünk a környék futamjaira. Habár én nem sok időt vacakoltam a manuális tuningolással, ez a rendszer többé-kevésbé változatlannak tűnik. A Playground inkább azoknak kedvezett, akik már az előző részekben is az Event Lab-ben élték az életüket.
Nem elég, hogy minden megvásárolt kéglihez kézzel berendezhető garázsokat is kapunk, egy bizonyos ponton a játék amolyan Assassin’s Creed Shadows-jelleggel hozzánk vág egy nagy telket is, ahol megépíthetjük álmaink versenypályáját, vagy bármi mást, ami tetszik. Ezt persze aztán meg is oszthatjuk a többi játékossal, mert ugyebár a multiplayer az továbbra is a Forza Horizon szíve és lelke. Semmi kétségem nincs afelől, hogy a mostantól pár évig a Forza Horizon 6 lesz a legjobb autós MMO a piacon, ráadásul a közös ökörködés már a megjelenés előtt is kifejezetten zökkenőmentesnek tűnt.
I wonder if you know how they live in Tokyo
Ha azért jöttetek, hogy megtudjátok, jó játék lett-e a Forza Horizon 6, akkor mindenkit megnyugtathatok: igen, baromi jó játék lett. Egy baromi jó játék, aminek az egyetlen nagy gyengesége az, hogy lassan már tíz éve játsszuk. Rest in peace Need for Speed, manapság ez az autós játékok Call of Duty-ja. Az a sorozat, ami nem hajlandó érdemben megújulni, de nem is kell neki, hiszen amit csinál, azt fergetegesen csinálja. Az a játék, aminek a fejlesztői még valódi fejlődési rendszert sem mernek adni, nehogy az első húsz percben lepattanjanak róla azok, akik csak Game Pass-ben jöttek kipróbálni az újdonságot. Japán csodálatos helyszín, a térkép a legjobb, amit a sorozat valaha kapott, a vizuális megvalósítás, a sebességérzet és a szabad vezetés-élmény pedig tökéletes. Ez a Forza Horizon identitása. Hogy ez erény-e, vagy lassan már a megújulás hiányának az elegáns neve, azt mindenki döntse el magában. Egy biztos: én fantasztikusan éreztem magam az elmúlt napokban, és mennék is vissza a következő futamra.
Borítókép forrása: Playground Games
