A DON'T NOD örökre bevonult a videojátékok vaskos történelemkönyvébe azzal, hogy elhozták nekünk több mint 10 évvel ezelőtt a Life is Strange első részét. Az a játék túlzás nélkül megreformálta a kalandjátékok műfaját és az a helyzet, hogy a DON'T NOD azóta sem tudott egy annyira emlékezetes, drámai és szívszorító pillanatokkal teli alkotást letenni az asztalra – pedig próbálkoztak. A Vampyr horror- és RPG-elemeket hozott, a Jusant egy roppant érdekes világot tárt elénk, a boszorkányos Banishers: Ghosts of New Eden pedig nekem az egyik legnagyobb kedvencem volt 2024-ben. A franciáktól tehát nem lehet elvenni, hogy legalább próbálkoznak. A 2013-ban megjelent (és a mai napig csodálatos) Remember Me óta a sci-fi valahogy háttérbe szorult a csapatnál. Bizonyos elemeit néha elővették, de kijelenthető, hogy a tudományos fantasztikumot eléggé hanyagolták. Az Aphelion ezt az űrt hivatott betölteni, miközben narratíva szempontjából igyekszik hozni a szokásos DON'T NOD stílust – de vajon elég mindez az üdvösséghez?
Egy új remény
A 2060-es évekre a Föld kvázi lakhatatlanná vált. Az emberiség elkezdte kutatni, hogy hol lehetne tovább élni és így került a képbe a kilencedik bolygó, Persephone. Az Európai Űrügynökség (ESA) – akik egyébként a játék fejlesztésébe is besegítettek – két asztronautát küld a planétára, hogy találják meg a Forrást (Source), ami garantálhatja, hogy a civilizációnk nem hal ki. A Hope-01 el is indul, fedélzetén két kutatóval: Ariane Montclair és Thomas Cross mindketten a legjobbak a munkájukban, csakhogy a landolás rázósabbra sikerül, mint amilyennek tervezték. A két űrhajós elszakad egymástól, ráadásul Thomas elég komolyan meg is sérül a kényszerleszállás során. Mindkét karaktert lehet irányítani a végigjátszás során, mivel fejezetről-fejezetre ugrál köztük a játék, de a főszereplő egyértelműen Ariane. Miközben nekivág az ismeretlennek, hogy megtalálja a társát, fokozatosan fedezi fel, hogy miféle bolygóra is érkezett. Thomasszal ellenben hamar rátalálunk olyan válaszokra, amik sokkal nyomasztóbbá teszik a hangulatot, de inkább nem lőném le a csavarokat. Legyen elég annyi, hogy bár az Aphelion nem emelkedik Isaac Asimov vagy Dan Simmons (Hyperion) magasságokba, azért egy tisztességes kis sci-fi történetet raktak össze nekünk a DON'T NOD írói.
A játékmenet itt már egyáltalán nem kalandjátékos. El lehet felejteni a QTE-részeket, tulajdonképpen csak akkor jön elő ilyen, ha elvétünk egy ugrást és gyorsan meg kell kapaszkodnunk a peremen, pont mint a modern Tomb Raider játékokban. Az Aphelion teljes mértékben akció-kaland lett, ahol kiemelten fontos szerepet kap a platformerkedés. Ariane lényegében Lara Croftot megszégyenítő módon ugrál, csimpaszkodik és mászik, miközben Thomas a sérülése miatt sokkal lassabban halad. A játékmenetet igyekeztek színesíteni például lopakodós szakaszokkal, mikor egy ellenséges idegen lényt (Nemesis) kell kerülgetni, illetve Thomasnak az oxigén-tárolója is bekrepál, szóval külön figyelni kell arra, hogy folyamatosan találjunk feltöltő-állomásokat, különben megfullad. Igen, az Aphelion olyan játék, amiben simán meg lehet halni, akár magasból lezuhanva, akár megfagyva egy tomboló hóvihar közepén, sőt, még a villám is belénk csaphat! Ez már nem a Life is Strange vagy a Twin Mirror, ahol maximum a rossz válaszok lehettek hatással a karakterek sorsára. Ez egy izgalmas, TPS-nézettel megáldott akció-kalandjáték, amiben Ariane például grappling-hook segítségével lengedezhet a szakadékok felett – tiszta Uncharted 4!
Ahol mindent hó borít
Viszont a játékmenet pont emiatt elég fapados. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy ezt a játékmotort nem arra találták ki, hogy eltérő terepviszonyok és szintkülönbségek közepette kelljen haladnunk, hiába készült az egész program Unreal Engine 5-ben. A karakterek mintha kilógnának a környezetből: nem érződik természetesnek a jelenlétük. Ez a belső tereknél annyira nem feltűnő, de nagyobb külső részeknél eléggé. Van egy Pathfinder nevű cuccunk, amivel mindig követhetjük, hogy épp merre kell mennünk, a sztori pedig szépen összeáll a végére. A Persephone bolygó nagyon különleges, a jégtakaró alatt pedig rengeteg titkot rejt, úgyhogy bőven képes lekötni az embert a felfedezése. Az Unreal Engine 5 miatt kifejezetten szép is a játék, legalábbis nekem egyből beugrott a The Invincible, ahol szintén meg-megálltam pár pillanatra, hogy gyönyörködjek a látványban. A furcsa jégképződmények, a hóval borított táj ameddig a szem ellát, és a lenyűgöző magaslatok mind-mind remekül néznek ki, ám emellett már egy kicsit kötekednék is. A zene például szerintem egyáltalán nem illik ehhez a sci-fi kalandhoz. Vonósokat felvonultató, leginkább a Banishers hangulatvilágát visszaidéző zenei aláfestést kapunk, ami számomra fura volt egy sci-fitől – csak érdekességképp, a SAROS ezt fantasztikusan meg tudta oldani sötét elektronikus muzsikával.
Aztán ott vannak még a karakterek. Ariane makacs, önfejű, de eltökélt, míg Thomas… nos, Thomas csak úgy van. Karakterfejlődése kimerül abban, hogy átszúrta egy fémszerkezet, mikor földet ért, ezért minél előbb orvosi ellátásban kéne részesüljön. Az ő karakterét egyáltalán nem gondolták túl, de az a baj, hogy Ariane is nagyon messze áll például Anteától a Banishersből. A két szereplőnk között egyfajta romantikus kapcsolat volt kibontakozóban, mielőtt kényszerleszállást hajtottak végre, és ez meghatározza, hogy miként viszonyulnak a Persephone bolygó zord klímájához. Mindketten meg akarják találni a másikat és befejezni a küldetést, amiért eredetileg ide jöttek, csakhogy egyre több furcsaság (és veszély) kerül elő az útjuk során. Szerintem az Aphelion messze nem egy gyenge DON'T NOD játék, de az biztos, hogy akkora klasszikussá sem válik, mint a Life is Strange. Ha fel kéne tennem a polcra, akkor valahová a Lost Records: Bloom & Rage és a Twin Mirror közé tenném, de biztosan nem a legmagasabb helyre a Remember Me és az első Life is Strange mellé. Jópofa, szórakoztató, helyenként egész izgalmas és kellően érdekes a sztori is ahhoz, hogy lekösse az embert, azonban egyetlen elemét sem érzem kiemelkedőnek vagy forradalminak.
Az Aphelion egy tipikus Game Pass játék, ami igaz is, hiszen benne van a szolgáltatásban – a csökkentett árral ellátott Game Pass Ultimate és PC Game Pass előfizetők már rá is ugorhatnak. Viszont bármennyire is szeretem a DON'T NOD alkotásait, számomra az Aphelion tipikusan az a játék, amit ha nem tesztelhettem volna ingyen, akkor csak egy leárazás alkalmával zsákolnám be. Félreértés ne essék, egyáltalán nem rossz, csak épp én személy szerint többet vártam a franciáktól. Tudnak és képesek is TÖBBRE, nézzétek csak meg például a már említett Jusant vagy Banishers: Ghosts of New Eden játékokat, amik visszahoznak valamit abból a varázsból, amit 2015-ben éreztem, amikor először vágtam neki Max kalandjainak a Blackwell Akadémián. Az Aphelion hozza a kötelezőt, de én lennék a legboldogabb, ha a DON'T NOD most már nem érné be ennyivel.
A tesztkódot köszönjük a kiadónak!
