Történelemórával kezdünk: az Alex Kidd in Miracle World egy híres SEGA-platformer, amely 1986-ban nemcsak arra volt hivatott, hogy Super Mario ellenpontja legyen, de gyakorlatilag a Master Systemet is el kellett adnia. A japán cégnek végül olyannyira bejött ez a cím, hogy a Master System II-be beépítve is megtalálhattuk a játékot. Ám ahogy szokás mondani: az emlékek idővel megszépülnek. Az Alex Kidd in Miracle World DX pedig hiába szépült meg, sem a külcsín, sem a nosztalgia nem menti meg attól, hogy egy közepes platformerként tekintsünk rá. 

A retróból elég sok indie fejlesztő táplálkozik mostanában. Attól még, hogy valami egyszerűbb, vagy a régi megoldásokra emlékezteti az embert, az nem jelenti automatikusan azt, hogy játékmenetében ne lenne szórakoztató. Gondoljunk csak a Super Mario Bros-ra, amely végül még hivatalos battle royale-kiadást is kapott. Az általa kínált élmény kortalan. Aztán itt van ez az Alex Kidd, ami sok szempontból próbált rálicitálni az 1985-ös Mario-játékra. Van világtérképe, lehet benne járműveket használni, vannak olyan tárgyak, amiket benn tarthatsz, és akkor sütöd el, amikor csak akarod. A pénzért nem élet jár, hanem adott pályákon tényleg fizetőeszközként használhatod a boltba betérve. Néhány elem a szinte vele együtt megjelenő Adventure Islandban is megjelent, grafikája pedig a korához képest változatos, igazi színes-szagos-szegás paletta-parádé.

Csak sajnos maga az alap mechanika nincs túl jól eltalálva, azaz a mozgás, a hitboxok és a pályadizájn mai szemmel nézve nagyon butácska. Alex lendülete túl nagy, a pontos ugrások kivitelezése tök más szemléletet igényel, mint ami az izommemóriába beépült az évek során. A püfölős letámadás is erőtlen a hitboxok miatt, és a pályák leosztása is elég primitív. Hiányzik belőle az organikus nehezedés, a fokozatos kivirágzás, ami már az első Mariót is jellemezte. Az előremutató ötletek mondjuk értékelendőek, de sajnos az alapok esetlensége visszatartja, hogy a többi érdekes elemnek örülni tudjunk. Az első kastélyos pálya dobta le nálam a gépszíjat a konfúz, zavaros layouttal, a halálcsapdákkal és minden más esetlenséggel. Ugyanez igaz a Jan-Ken-Pon (azaz kő-papír-olló) főellenfelekre is, ahol mindjárt az elsőnél lutrázol vagy biflázol (ha nem emlékszel az eredeti csatára). A többi bossnál meg láthatod, hogy mit csinál a másik, amitől roppant primitív lesz ez a minijáték. Alapvető taktika amúgy, hogy a begyűjtött pénzzel járgányt veszel a pálya elején, vagy tűzköpő gyűrűt, és ezzel próbálod megúszni a pályadizájn nehézségeit.

A savanyú szájízt az sem öblíti ki, hogy a DX kiadás amúgy ISZONYATOSAN JÓL NÉZ KI, a fejlesztők tényleg a pixelgrafika legjavát mutatják. A hátterek, az animációk is szépek, a különböző környezeti effektek (már ahol van olyan) ügyesen mázolnak fel egyfajta hangulatos ambienciát a kijelzőre. Az eredeti és az új muzsikák is szenzációsak. Menet közben automatikusan lehet váltani a régi és az új játékváltozat között – de természetesen a régi elemekbe is belenyúltak a készítők, pl. a szélesvásznú prezentáció miatt. Tehát nem a pixel-pontos változatot kapjuk a Master System-verzióból.

Szóval itt van egy olyan játék, aminek a maga kategóriájában van egy közel pontos prezentációja. Emellett van mögötte egy ósdi játékmenet, ami a maga korában sem volt hibátlan. Ugyanakkor progresszívnek és értékesnek számított, tehát valami kis csí mégiscsak csörgedezik az ereiben. Ezzel együtt teljes áron kizárólag a rajongóknak ajánlom a beszerzését – újoncként nem emiatt fogod megérteni, hogy miért is volt olyan nagy név a SEGA. Egyébként sem mindegy, hogy melyik alapvetéshez nyúlnak vissza a lelkes indie restaurátorok és játékosok. A szintén Master Systemre készült Wonder Boy III: Dragon’s Trap például már egy 1989-es játék volt, ami tanult az elődök problémáiból és az alapvető mechanizmusait is jó érzékkel fektette le – a belőle készült felújítás is egy közel tökéletes darab lett. Az Alex Kidd in Miracle World DX sajnos fundamentálisan megöregedett, ezt pedig nem menti meg a csillogó küllem sem.