Essünk túl a kötelező körökön, hogy utána a lényegre koncentrálhassunk. Az Anthem februári megjelenésének idején az egyik legtöbbször hangoztatott érv a játék ellen a (sajnos) már megszokottnak nevezhető „downgrade” volt. És bizony jogosan, mert bár a kész produktum véletlenül sem nevezhető csúnyának, sőt kifejezetten mutatós darabról van szó, a butítás, egyszerűsítés még így is szembetűnő. Mondhatnánk, hogy ez nem probléma, lényegében kollégáim között is terjed egy téveszme, miszerint teljesen „természetes”, ha a show-n mást mutatnak, mint ami a végeredmény, de azért jó lenne, ha ezt sem fogadnánk el csak úgy, „ugyan már, most mi lesz akkor” alapon. Persze, van olyan, hogy valami nagyobbnak indul, aztán kompromisszumokat kell kötni, de akkor legyenek szívesek ezeket még zárt ajtók mögött megoldani, a közönség és a sajtó elé pedig csak azt cipelni, ami megvalósítható. Merthogy van egy aprócska tény, amit sokan elfelejtenek, mikor arra hivatkoznak, hogy mindez természetes: amint valamit bemutatnak valahol, az előrendelések megkezdődnek, a játékosok pedig pénzükkel szavaznak bizalmat a bemutatott terméknek. Nem, nem a politikusok nagyot mondó ígéreteinek, hanem annak, amit a fejlesztők megmutattak a készülő portékából. Sőt, mondok egy második ellenérvet: van, aki ilyenkor dönt egy-egy konzol vásárlása, esetleg a gépe fejlesztése mellett. Márpedig, ha az emberek invesztálnak, akár a játékba, akár a platformba, akkor jogosan várják el, hogy ne vegyék őket palira. Téma lezárva, az Anthem pedig biztosan jól járna, ha ez lenne vele az egyetlen probléma.

Mielőtt azonban kitérnénk a pozitívumok és negatívumok részletes elemzésére, azért engedjetek meg pár szót a csapatról, meg magáról a programról is. A helyzet az, hogy bevallom kerek perec, nekem az Anthem szerelem volt első látásra. Szeretem a Destinyt, a Warframe-et, a különleges világokat, a minőségi akciót. Így tehát nem meglepő, hogy a négyfős co-op hentelés a fantasztikus környezetben egyből elrabolta a szívem. A fémkasztniba bújt hősök villámokat szórnak, fagyasztanak, rakétákat lőnek, repkednek, közben hatalmas vihar tombol. Oké, ez kell. Igen, ennyi a reakcióm, gyarló vagyok, elnézést. Ekkor, 2017-ben a legtöbben csalódottan legyintettek, hogy „mi ez már, hol a Mass Effect, de mindegy is, már az Andromeda is hulladék volt”, és a többi. Én meg mosolyogtam a sarokban, hogy igen, már az Andromeda sem volt az igazi, éppen ezért ne erőltessük, ami nem megy. Merthogy úgy vettem észre az utóbbi években (évtizedben), hogy a Bioware megmaradt tagozata már messze nem az a legendás csapat, amely a KotOR két epizódjáért felelt, és amely megszerettette velem a minőségi RPG-ket. Ha pedig már nem megy úgy a világépítés, a szövegkönyv megírása, a karakterek megformálása, akkor minek erőlködjenek? Jó lesz a csihi-puhi, meg a látvány és a hangulat. Csak az legyen minőségi. Szóval nem voltam elkeseredve, sőt úgy éreztem, hogy talán ez lehet a helyes út azután, hogy a stúdió rendre csalódást okozott, főbb emberei elhagyták az évek alatt. Aztán ahogy jöttek a zárt tesztek, az újabb bemutatók, valahogy úgy veszett el a varázs is. Nem éreztem, hogy beleadtak volna apait-anyait, nem láttam a szép világon túl a fantáziát – közben pedig a közösség valahogy újra felfedezte magának a programot, elfelejtette az Andromeda utáni zúgolódást, már csak én nem mosolyogtam úgy a sarokban, ahogy az elején…

Ősi ereklyék fosztogatói

Mosolyra vagy bármilyen vidámságra már a sztori sem ad okot. Itt ez a gyönyörű bolygó, aminek története és történelme van – ezt egyébként lépten-nyomon fel is fedezhetjük az írásos emlékekkel, a romok átkutatásával –, aminek szörnyű múltja már majdnem bemutatta, milyen a világvége, és amin az egykori uralkodók isteni erejű hagyatéka bármikor újabb kataklizmákhoz vezethet. A javelin nevű exoskeletonokba bújt freelancerek azért harcolnak, hogy védjék a túlélőket, a megmaradt városokat, közben pedig elhallgattassák az isteni erőt hordozó szerkezeteket, miközben más frakciók természetesen azon vannak, hogy hatalmat szerezzenek, pusztítsanak. Mert ugye borzalmasan gonoszok. Önző érdekek kontra hősiesség, plusz némi rejtély, meg egy kis ármány és árulás. Mondanám, hogy micsoda tragédia, mi lesz így velünk, de igazság szerint ezt is lehet jól prezentálni, remek karakterekkel, szövegekkel, olyan átvezetőkkel, amiktől leesik az ember álla, borzong, és magában szinte éljenez, hogy micsoda kaland részese. No, ez most itt elmarad. A kampány egysíkú, és ugyan van pár jobb pillanat, de nagyon senki nem erőltette meg magát azért, hogy legyen legalább egyvalaki, aki miatt összeszorul a gyomrunk, ha elragadja egy titán, egy skorpió, netán a végelgyengülés. Ami azért szomorú.

Lőni kell, mert ez az élet értelme

Az Anthem ugye alapvetően egy online, multi-orientált, külső nézetes lövölde, aminél egyszerre négyen lehet repkedni, szaladgálni, tömegeket lemészárolni. Lehet persze egyedül is lófrálni, méghozzá a lobbi privát módra állításával, amivel nyugodtabb lesz a felfedezés, viszont az akció lényegében csapatban mutatja meg az igazi szépségét. Mert a szimpla lövöldözésen, a három sima és egy ultimate extra képességen túl a kombózás az, ami némi plusz élvezetet visz a képletbe. Például, ha valaki lefagyasztja a támadó opponenseket, a másik játékos közéjük dob egy tűzgránátot, míg a harmadik pedig energianyalábokkal játszik viharos villámlást, akkor azt a rendszer is meghálálja, emellett piszkosul menő is, merthogy a látvány sem utolsó. Ilyen téren pedig lehet szórakozni, főleg, hogy nehezebb fokozaton azért meggyűlik a bajunk a továbbra sem atomfizikusokból álló, de rendkívül erőszakos tömeggel. Nevesített, extra erejű, masszív pajzsos alakok tűnnek fel az átlag mobok között, ha pedig feljebb tornásszuk a kihívást, akkor egy-egy fontosabb összecsapás tényleg izzasztóvá válik. Persze jön a loot is, merthogy az Anthem egy looter shooter, avagy minden küldetéssel, sokszor az ellenfelek leölésével fegyvereket, kiegészítőket kapunk, amiket aztán a főhadiszálláson pakolhatunk be valamelyik javelinünkbe.

De az alapokat még el sem mondtam. Van ugye a központi helyszín, ott vehetünk fel megbízásokat, onnan megy a sztori, ott fejlesztgethetünk. Az egyetlen, hatalmas térképnyi bolygófelületen szabad zarándoklatba is kezdhetünk, kiválaszthatjuk valamelyik küldetést, illetve raidre is mehetünk, ami itt a Stronghold címszó alatt található meg – ebből alapesetben egy van, aztán az endgame során bővül ki háromra. Ilyenkor masszívabb hullámokban kell elintézni támadóinkat, vannak kisebb-nagyobb feladatok, majd egy kellemes méretű boss is akad a végére. Persze egyre nehezebb a dolog, de megéri a loot és a hangulat miatt. A főhadiszálláson lehet még eladogatni a felesleges felszerelést, craftolgathatunk, egyedire szabhatjuk a javelineket, amikből elsőre csak egy van, de a szintlépések során megnyithatjuk mind a négy kasztot – utóbbiak teljesen megfelelnek a megszokott elvárásoknak, szóval van harcos, tank, mágus és egy akrobatikusabb karakter. Ami szintén a már unalomig ismert receptet használja, az a fejlődés. A lapzárta idején a 30-as a legmagasabb szint, de van egy másik mérő is, ami a fegyverzetet és képességeket nézi, ez hasonló, mint a Destinynél a Light/Power-szint. Minél jobb cuccokat pakolunk a javelinbe, annál magasabb lesz az állás, minél magasabb az állás, minél nehezebb feladatokat teljesítünk, annál jobb lesz a loot is. Ördögi kör.  

Nehezítés

Nehézségből pedig amúgy nincs hiány, hiszen ha szintünk feletti ellenfelekkel futunk össze, alaposan izzasztóvá válik egy normál összecsapás is, márpedig a különböző kihívási fokoknál már van egy elvárt erőszint, aminek meg kell felelni. Ehhez ugye szükséges a sok jó loot, amihez meg kell a rengeteg farmolás, az egyre nagyobb kihívás. Meséltem már az ördögi körről? Na, akkor most kapaszkodj meg. Merthogy a kampánynál ráadásul elfogyott a készítők azon kevéske ötlete is, amivel a közel 10-15 óra alatt próbáltak gazdálkodni, így félidőben jön el az a nagyszerű pillanat, mikor négy sírhelyet kell megnyitni, a kulcsot azonban nem megszerezni kell, meg az alkotók nem vesztegették az idejüket fejtörők kitalálásával, esetleg speciális főellenfelek megalkotásával. Nem, hát hova gondolsz?! Inkább beba… bocsánat, behajítottak néhány egyszerű kívánságot – persze mindegyik tombhoz másikat –, miszerint szerezz x számú multi killt, meg fejezz be 5 világeseményt, amikbe a szabad módban botlasz bele úton-útfélén. És ez a legmocskosabb, legötlettelenebb, legszemetebb dolog, amit játékfejlesztő tehet, hogy minden hülyeségre, apró és monoton feladatokra kényszeríti rá a játékosokat időhúzás címén, amik nélkül aztán nem is haladhatnak tovább. És ezekre kettő-négy órát el lehet pazarolni, mert ott van, például, a nyiss meg 15 ládát dolog, amihez a világesemények adnak egyet, a stronghold küldetés pedig kettőt. Utóbbi a csapattól függően 25-40 perc. Lehet számolgatni. És tényleg sok függ a csapattól, amit egy idő után a rendszer már nem is nagyon néz, merthogy volt olyan, amikor a három társ állandóan beszaladgált a lőtornyok elé, úgy kellett mindenkit felélesztenem, miközben kisnipereztem az állásokat, sőt más objektívára is egyedül mentem, erre én kaptam a végén a legkevesebb XP-t. Szívesen.

Endgame

Na, de jön a műfaji játékok egyik legfontosabb eleme, vagyis az, hogy mi marad a „befejezés” után, avagy milyen az endgame-tartalom… egyelőre semmilyen. Kapunk még strongholdot, bár csak kettőt, jöhetnek a grandmaster fokozatok, a craftoláshoz szükséges blueprintek, meg némi extra megbízás. A fő probléma ezzel, hogy… nem sok. Sőt, lényegében az első három hónap terve is napvilágra került, amiben főleg apróbb változások, világesemények vannak, némi lootbővítés, és mindössze egyetlen stronghold, az is csak áprilisban. Májusra pletykálnak egy extra nehéz Cataclysmot, amiről még nem sokat tudni, de lehet, hogy ez lesz a játék legérdekesebb és legizgalmasabb kihívása a pusztító természeti erőkkel. Reméljük, mert ilyesmi bőven elkélne a jelenlegi tartalom mellé.

A szomorúság himnusza

Jó, nem mondom, hogy nem láttunk rosszabb startot, mert az első Destiny a maga hozzávetőlegesen nyolc órájával, majd az utána következő, hasonlóan monoton farmolásával elég alacsonyan hagyta a minimumot jelentő lécet. De éppen ebből és a Warframe-ből lehetett volna tanulni. Utóbbi bolygókat kínál, plusz majdnem 40 karaktert, ráadásul free to play, független címként, aminél csak a kozmetikára, extra frame-ekre kell költeni. A Destiny ráadásul megmutatta, milyen hibákat nem szabad elkövetni. Oké, maga a terep sokkal látványosabb és változatosabb, de összességében a kampány annyira sem érdekes, nincsenek meg a nagy pillanatai, amik leginkább a csapatjátéknak hála jönnek elő, már amennyiben olyan az összefogás.

A töltés hosszadalmas, a mesterséges intelligencia kábé az ingyenes játékok színvonalán van, az ellenfelek kiteleportálnak valamiből, megszületnek a semmiből, majd néhány mozdulatsort ismételnek újra és újra, attól függetlenül, hogy mennyire vagy közel hozzájuk. Ez egy teljes árú programnál azért elég nagy hiányosság. Legalábbis szerintem. Arról nem beszélve, hogy a kampánnyal együtt a főellenfelek is elég ötlettelenek, újabb és újabb nevesített bossokat, a megszokottnál nagyobb opponenseket kapunk, sőt lényegében az egész bolygón a normál élővilággal (nagyjából 7-10 faj) és két humanoid frakcióval küzdünk, ami már egy óra után nevetségesen kevésnek tűnik.

Persze, ez csak a kezdet. Az Anthem ráadásul tényleg nagyon szép, lényegében downgrade ide-oda, így is bámulatos az összkép – főleg egy erős PC-n, mert konzolon azért néha a 30 fps is gondot okoz, pláne 4K mellett –, ha hangulatos, akkor nagyon az, sőt egy idő után még a monoton strongholdozás is el tudja kapni az embert, annyira függ minden a csapattól és a stratégiától. Azonban nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy fizetős, AAA kategóriás címként kimondottan ötlettelen, mind a feladatok, mind a sztori, mind az ellenfelek terén, emellett itt is ugyanúgy lehet fizetni a kozmetikáért, mint egy ingyenes produkciónál. Ami, valljuk meg, kicsit pofátlan húzás. Nem mellesleg itt terv szintjén sem lehet felfedezni az univerzumbővítést, az űrutazást, ami eléggé leszűkíti a későbbi lehetőségeket. A játékosok pedig már megmutatták, hogy hasonló esetekben mennyire érzékenyek tudnak lenni. A tízéves időintervallumra ígért Destiny minimális bővítése, maximum profithajszolása szó szerint a földbe állította a pár évvel későbbi folytatást, ami egyébként nem rossz játék, sőt remek hangulattal és gunplayjel bír, de érthető, ha sokan úgy gondolták, hogy köszönik, de nem kérnek az újabb pénztemetőből.

És sajnos úgy tűnik, hogy ebből a példából, a Bungie és az Activision elsietett, profitorientált házasságából nem tanult a bejegyzett élettársi viszonyt folytató Bioware és EA. Ami elég nagy baj, bár itt azért nem lesznek újabb és újabb kiadások, kötelező DLC-k. Mert nem kellett volna megváltani a világot, elég lett volna a jól működő akció, a kidolgozott looter shooter rendszer egy összefüggő, bámulatos világgal, felfedezéssel, karakteres ellenfelekkel és csatákkal, egy izgalmas sztorival, bővíthető univerzummal. Ebből azonban úgy tűnik, kevés valósulhat meg, mert már az alapok is gyenge lábakon állnak. Egyáltalán nem rossz az Anthem. Még véletlenül sem. A sírnyitogatás kivételével remekül szórakoztam vele. Csak éppen kevés. Pláne 20 000 forint körüli összegért. De hátha kezdenek vele valamit. Én csak örülnék neki.