Nem is tudom, mit vártam az Aquatico-tól, de leginkább semmit. Rossz szokásom szerint már megint az artwork és néhány képernyőmentés alapján emeltem virtuális kezemet a magasba, mikor kiosztásra kerültek a különböző címek. Ahogy azt Spongyabob Kockanadrág jóvoltából mindannyian tudjuk, a tenger fenekén Bikini-alsó található, de erre csak azután gondoltam, hogy leendő metropoliszom számára már elfogadtam a játék által felkínált nevet. Később pedig már mindenhez volt kedvem, de csak emiatt újrakezdeni már egyáltalán nem, így maradt Deep Sea 9, ami kevésbé mókás – pont, mint az Aquatico maga. Hiába, jó pap holtáig tanul (míg a csiszoló pap ír), én meg semmiből sem, de ezúttal szerencsére nem égettem meg magam. Nagyon.

Némó nyomában

Na, de mitől is lenne mókás az élet, ki tudja hány méter mélyen a tenger alatt, miután az emberiség java kipusztult a környezetszennyezés okán. Főleg, hogy a maradéka pedig a tengerfenékre menekül, ahol jó szokásához híven kőolajat használ üzemanyagként, műanyagot és akkumulátorokat gyárt, és változatos módokon pusztítja tovább a bolygót. Kicsit visszás számomra, hogy az amúgy egész jó felütés után a környezetvédelem fontosságáról szóló üzenetet mennyire nem sikerül tovább vinni, sőt semennyire sem érezni a játékon, hogy itt bizony kőkeményen a túlélés lenne a tét. Pedig láttunk már nem egy hasonszőrű címet, ahol a megszokott városépítős és menedzselős játékmenet egy erős narratívával célokat állít a játékos elé, miközben hangulatot teremt; a véges nyersanyagkészlet pedig nem enged a – stílszerűen foglamazva – langyos vízben tespedni. Ezeket a ziccereket az Aquatico bizony mind kihagyja, pedig valahol a felvezetés során még ígér ilyesmit. Ja, persze, meg is kapjuk, de annyiban kimerül, hogy biztosíts luxuscikkeket, luxuskaját és miegymást a lakosságnak meg néha el kell döntenünk, hogy a furi újonnan felfedezett szivacsot kajának vagy műanyagnak használnánk-e inkább.

Minden más a zsánertől már megszokott sztenderdek szerint zajlik: van egy rakás nyersanyagunk a tengeri szivacstól kezdve a kőolajon át a kvarcig, melyeket kitermelünk és fejlett nyersanyagokká alakítunk más és más épületeket felhasználva. A különböző előállított cuccokat pedig más létesítmények fenttartására és a lakosság igényeinek kielégítésére használjuk fel. Na, persze, az ember nem várhat éppen itt forradalmat, hiszen ez az alapvető formula hajtja a hasonszőrű játékokat már a kezdetektől fogva. Sőt, mi több, az Aquatico egy kellően komplex hálót épít erre, egy nagy táblázatot megtöltő különféle élelemtípussal (a környezetvédelem jegyében még cápákat is levadászunk), amit megfejel még egy viszonylag egyedi, kétszintes építkezéssel, ahol a lakosság a magas tornyok tetején csücsülő dómokban lakik, az ipar java pedig az aljzaton terebélyesedik. A környezet a hasonszőrű játékokhoz mérten kifejezetten szép és hangulatos, ahogy az élettől hemzsegő tengerfenékre néha sávokban besüt a napfény, miközben delfinek és medúzák úszkálnak a város fölött és alatt.

Tengeribetegség

Hogy akkor mégis mi a baj? Hát kérem az, hogy az Aquatico az égadta világon semmit sem kezd az egyedi helyszínnel és alapfelállással. A néha előforduló cápatámadásokat leszámítva semmitől sem kell tartanunk, pedig a lehetőségek tárháza, mint a tenger: vízalatti kalózok, a környezetszennyezés okozta természeti katasztrófák, vagy akár Cthulhutól kezdve a földönkívüliekig gyakorlatilag bármit bele lehetett volna zsúfolni. Így viszont az egész játék egy könnyed mozdulattal az űrbe, a távoli jövőbe, vagy a föld alá is áthelyezhető lenne, nagyon fel sem tűnne a különbség. Na, jó, a szivacsokat és a kaja egy részét át kéne nevezni, de nagyjából ennyi.

Az pedig, hogy egyáltalán semmiféle komolyabb cél sem lebeg a szemünk előtt, egy idő után óhatatlanul az unalom tengerébe fojtja a még megmaradt, pislákoló érdeklődést. És ezen semmit sem segít a teljesen logikátlanul felépített, végtelen hosszúnak tűnő „tech-fa”, ami gyakorlatilag csak egy extra adó pénzben és időben, és inkább frusztráló, semmint sikerélmény átküzdeni magunkat rajta. Nagyjából a felétől különösebb újdonságokat ez sem tartogat, és az önmagát gerjesztő „építkezek, hogy építkezzek” célkitűzés sem marad érdekes. Kár érte, mert az alapötlet kifejezetten jó, és még néhány viszonylag egyedi motívummal is sikerült megspékelni, de az egész egy olyan szinten átlagos, semmitmondó és céltalan vázon maradt, hogy a végeredmény egy hamar elunható és könnyen felejthető alkotás lett.