Aki nem az utóbbi 10-20 évben kezdte az ismerkedést a videójátékokkal, az esélyesen jól ismeri az Arkanoid címet, ami már C64-en is nagyon népszerű volt, miközben maga a játék 1986-tól hódította meg a jó reflexekkel megáldott, ügyességi programok kedvelőit. Merthogy itt másra nem volt szükség, mint villámgyors reagálásra és reflexekre, egy szteroidokon nevelt Pong képében, aminél nem a másik játékos adta a pofonokat, hanem a fal, ami különböző formákban elhelyezve, kisebb szegmensekre felbontva várta labdánkat, ami így egyesével iktatta ki a mezőket. Egy pálya egy szobát/képernyőt jelentett, ami így kevésnek tűnhet, de apám, ha nekiálltál anno falat bontani, akkor biztosan nem így gondoltad. Ezt a klasszikust élesztette most fel a Microids, méghozzá nem is akárhogyan.

Ki a legjobb?

Egyfelől a teljes tisztelet megadása mellett, hiszen megkapjuk a Retro verziót, ami egy az egyben a régi élményeket éleszti újra. Itt gyengébb, vagyis inkább hagyományos látvány mellett pattogtathatjuk a labdát, mintha csak egy arcade gépen tennénk. A lényeg ugye az, hogy a képernyő alján van a kis ütőnk, amit vízszintesen mozgatva a visszapattanó labda alá kell juttatni, hogy az aztán tovább bontsa a falat. Ha ügyesek vagyunk, sok elemet üt ki, később tér csak vissza, sőt különböző power-upokat is kinyerhetünk a kiütött falakból, amikkel aztán lőhetünk, megnövelhetjük az ütő méreteit és a többi. A cél, hogy minél tovább eljussunk, minél több pontot szerezzünk a pályák teljesítése közben.

Na, ennek van most egy modernizált verziója, a Neo, ami sokkal jobban néz ki, a zene is több embert képes megfogni, és az egész eleve inkább 2022-es élményt kínál, még ha egy egyszerű, arcade jellegű játékról is beszélünk. Aki szereti és igényli az osztott képernyős multit, az a Versus képében, 2-4 fővel ezt is megkapja. Az új kiadás egyértelműen legjobb része azonban az Eternal Battle mód, aminek hála online, platformtól függetlenül, összesen 25-en küzdhetünk meg, mintha csak egy last man standing módban játszanánk. Ez lényegében egy Arkanoid Battle Royale, aminél a pontok szerzésével előrekerülünk a listán, láthatjuk közben a többi játékost is, és adott időközönként valaki kiesik, így egyre csökken a létszám. A cél természetesen az, hogy te maradj bent utoljára, avagy te nyerd meg a játékot.

Bontani jó!

Az Arkanoid az a játék, amit nem lehet, de nem is kell túlbonyolítani, mert úgy jó, ahogy van. Felesleges bele a 3D és egy csomó minden, amivel általában az új verziókat szokták teletömni. És a fejlesztők ezt láthatóan érezték és tudták, hiszen az Arkanoid – Eternal Battle semmi olyat nem hoz a képletbe, aminek ott nincs helye. Sikerült a lényegre koncentrálni, a franchise esszenciáját a képletbe gyúrni, ami miatt ez a visszatérés most olyan diadalittas lehetne, amit maga az Arkanoid megérdemel, így 36 év után. Más kérdés, hogy ebbe az egész remek tervbe egy apróbb hiba csúszott, ami a játékosok hiánya. Hogy már maga az Arkanoid nem érdekel szinte senkit, vagy a marketing terén csúszott félre valami, azt nem tudom, de ami az Eternal Battle lényege volna, az a többjátékos mód, ami viszont elvérzik, és szinte csak botokkal szolgál, ami meg nem az igazi. 

Abban bízom, hogy egy leárazással (30-50 százalék) megnő a játékosok száma, és akkor úgy működhet a program, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, addig viszont kicsit felemás az érzés. Osztott képernyőn persze tökéletesen működik, maga az Eternal Battle is remek, ahogy a Retro és a Neo mód is, csak éppen a battle royale részhez tényleg játékosok kellenének. Ha ez meglesz, akkor egy bátran ajánlott újraélesztésről van szó, ami talán a legjobb opciót választotta, ha viszont nem, akkor már csak a nagy öregek fogják nyomni, pont mint a régi nagy neveket, a füstös, hangos játéktermekben, miután az otthoni konzolok és számítógépek ellopták a játéktermek régi dicsőségét.