Mielőtt nekiállnánk a második rész ecsetelésének, érdemes egy picit visszatekinteni a múltba, és újra átvenni, hogy pontosan miről is szólt a játék, és végül miért lett a 2007/2008-as esztendő egyik legnagyobb csalódása az Assassin's Creed. A játék a közeli jövőben kezdődött, ahol egy Desmond nevű férfit „elkap” az Abstergo nevű vállalat, hogy egy fura masina, az Animus segítségével kinyerjék a hősünk DNS-ében rejlő emlékeket. A játék lényegében ezeknek az emlékeknek az újraélése volt a háború dúlta Szentföldön, ahol egy bérgyilkos, Altair képében kellett kilenc embert kivonnunk a forgalomból. A program hátterét a Templomosok és a Bérgyilkosok közti küzdelem adta, melynek lényege, hogy az utóbbiak igyekeznek megállítani, hogy az előbbiek átvegyék az uralmat a világ felett. Az Abstergo nevű cég természetesen a Templomosok jövőbeni szervezete, és azért van szükségük Desmond elődjének emlékeire, hogy egy értékes relikvia nyomára bukkanjanak. A sztori párhuzamosan játszódott a jövőben és a múltban, és mindkét szálon igen komoly turpisságokra derült fény. Ha elég figyelmesek voltunk, akkor rájöhettünk, hogy nem Desmond volt az egyetlen, akinek megcsapolták az emlékeit, sőt, a szerencsétlenül járt elődünk a saját vérével írt üzenetet hagyott a szobánk falán, számos homályos utalással. Ezzel ért véget a játék, jó pár megválaszolatlan kérdéssel hagyva magára a játékosokat.

Persze az Assassin's Creednek nem az volt a legnagyobb problémája, hogy a sztorit, és annak hátterét nem mesélték el rendesen a játékosoknak, a kritikusok és a gamer közösségek leginkább azt kifogásolták, hogy kaptak egy gyönyörű játékot, ami tartalmi szempontból kongott az ürességtől. Hiába volt ugyanis hatalmas nyitott világ, lélegzetelállító méretű és kivitelezésű városokkal, ha a játékos csak ugyanazokat a dolgokat ismételgette bennük. Kihallgatás, kis verekedés, célpont bemérése, majd a gyilkosság, és ez egymás után kilencszer. Ezen felül mászkálhattunk épületekre, városonként megmenthettünk néhány civilt, gyűjtögethettünk zászlókat és gyilkolhattunk templomosokat. Ennyi. Mindez az első órákban még igen szórakoztató volt, de karakterfejlődés, és mindenféle lényegi előrelépés hiányában a harmadik küldetés után mindenki joggal érezhette, hogy egy kicsit átejtették a palánkon. Mindez az eladásokon nem látszódott, bár ettől függetlenül sorra születtek az elmarasztaló kritikák, és a fórumok megteltek a csalódott rajongók kommentjeivel. Szerencsére a Ubisoft pont nem az a cég, aki nem figyel a vásárlóira, így mikor bejelentették a második részt, hangsúlyozták, hogy a játék komoly fejlesztésen megy keresztül, és igyekeznek kiköszörülni minden csorbát. Közel huszonöt órányi játék után bizton állíthatjuk, hogy az ígéret nem csak marketing volt, az Assassin's Creed második része messze felülmúlta a várakozásainkat, és az első rész szinte összes hibája javításra került.

Újrakezdés

Maga a történet gyakorlatilag pár perccel az első rész záró képsora után folytatódik, az Animus-laborban megjelenik az első részből már megismert Lucy, és kiszabadít minket. Kiderül, hogy ő titokban a Bérgyilkosok embere, és el is fuvaroz minket a saját főhadiszállásukra, ahol már vár minket az Animus 2.0, hogy ismét elmerüljünk egy ősünk emlékében. Már az alapfelütés is sokkal jobb, mint az előző részben, hiszen az első kinyert emlékünk Ezio (ejtsd: Eccio) születése. Ezen a ponton érkezünk el az Assassin's Creed második részének egyik remek újításához: főhősünk nem egy „névtelen” bérgyilkos, aki csak a rábízott feladatokat teljesíti, hanem egy szimpatikus ifjú firenzei nemes, akinek a későbbiekben átérezhető motivációi lesznek, nem robotként megy végig a rá váró történeten. Ezionak a kaland kezdetén fogalma sincs a Bérgyilkosok és a Templomosok harcáról, éli az életét Firenzében, és az egyetlen gondja, hogy elkerülje az ellenséges família csatlósait.

Az idilli állapot nem tart sokáig, hiszen családja jelentős részét egy árulás következtében a vesztőhelyre juttatják, neki pedig (anyjával és a húgával) menekülnie kell a városból, hiszen fejét vérdíj sújtja. A cselekmény ezen a ponton indul be igazán, hiszen bosszút eküszik apja és fiútestvérei halála miatt, szisztematikusan elintéz mindenkit, akinek köze lehetett a gyalázathoz, és ahogy halad előre, úgy mélyed el egyre inkább a Bérgyilkosok és a Templomosok közti háborúban – feltárulnak az ősi titkok, és természetesen az is kiderül, hogy a saját családja is elég mélyen benne volt a világot átölelő kulimászban. A sztori kellően fordulatos, mindennek helye és oka van, nem csupán egy üres váz, valóban egy érdekes történet bontakozik ki előttünk, ami folyamatosan ébren tartja az érdeklődésünket, és arra ösztönöz, hogy tovább és tovább haladjunk, egészen a végkifejletig. Persze a játék során nemcsak Ezio élete pereg le előttünk, hanem zajlanak az események a jövőben is, egyre több minden derül ki az Abstergo terveiről, egy világméretű összeesküvés szálai bontakoznak majd ki előttünk, főleg a játékban elhelyezett apró utalásoknak és rejtvényeknek köszönhetően.

Egy egész új világ

Ha még nem említettük volna, akkor az Assassin's Creed 2 cselekménye az 1400-as évek második felében, azon belül is a '70-es 90-es években játszódik, azonban nemcsak a környezet változott meg az első rész óta, hanem gyakorlatilag a játék teljes felépítése is. Eleve nem bérgyilkosként kezdünk, hanem normál polgárként, így az indító feladataink kimerülnek abban, hogy megpofozzuk az ellenséges család velünk egykorú csemetéjét, levelet kézbesítünk, kísérgetjük anyánkat, vagy megvédjük a húgunk becsületét. Ez így szavakba öntve nem hangzik valami izgalmasan, de a játékban nagyon jól működik. Újra tanuljuk a játék kezelését, megszokjuk a környezetet, elmerülünk a reneszánsz hangulatban, és mire eljön a valódi akció ideje, már teljesen otthonosan mozgunk a középkori Itália világában. S ne higgyétek, hogy innentől jön az első részben megismert unalomtenger, mert bár a lényeg tényleg az lesz, hogy elimináljuk az ellenfeleinket, de mindezt olyan változatos küldetések közepette tehetjük meg, hogy alig várjuk majd, hogy újra és újra akcióba lendülhessünk. El lehet felejteni a régi kihallgatós, információgyűjtős metódust, ezt ugyanis teljesen száműzték a programból, kapunk helyette változatos és érdekes feladatokat.

Lesz, hogy meg kell rohamoznunk egy kisebb várost (bizony, nem egyedül, hanem segítőkkel), máskor embereket kell kiszabadítanunk, meg kell nyernünk a velencei karnevál játékait, hogy bejussunk a dózse palotájába, meg kell tisztítanunk a város egyes pontjait az akcióink előtt és még sorolhatnánk tovább. A lényeg, hogy a gyilkos akcióinkat mostantól rengeteg egyéb feladat fogja színesíteni, némelyik csupán hangulati elem, némelyik a sztori fontos fordulópontja lesz, de ami igazán fontos, hogy a játék végre változatossá vált, és csak elvétve fog eszünkbe jutni, hogy ezt már csinálnunk kellett korábban. És ez nemcsak a mellékküldetésekre igaz, hanem a célpontok eliminálására is. Ezen a területen sem érték be a fejlesztők annyival, hogy el kell jutnunk adott pontra, ahol aztán az áldozatunk nyakába kell ugrani, a pengénket a torkába mártva. A repertoár ezúttal igen színesre sikeredett, a mi kedvencünk például az volt, mikor több tornyot megmászva, egy tucat őrt csendben likvidálva kellett eljutni a legmagasabb ponton rettegő áldozatunkhoz, hogy aztán – az általunk legjobbnak tartott megoldásként – a mélybe hajítsuk. De ezzel még mindig nincs vége a jó híreknek, hiszen a fő szálon kívül is lesz dolgunk bőven. Az egyes ránk váró városokban (Firenze, Forli, Velence, Toszkána kis városai, Róma) kisebb-nagyobb, szabadon elvégezhető küldetések várnak ránk, így például csalárd férjeket kell észre téríteni, leveleket kézbesíteni, és ami a legjobb, minden városban bérgyilkos megbízatások (végre!) egész sora várja, hogy végrehajtsuk őket.

Adott tehát egy bizonyos fokú szabadság, amely ezúttal nem csak abból áll, hogy felmászhatunk minden egyes épületre, rengeteg apróság vár felfedezésre. A gyűjtögethető zászlók garmadája a múlté, ezúttal bérgyilkos relikviákat, kódexlapokat, szobrokat kell felkutatnunk, és ezért nemcsak a megszerzés öröme lesz a jutalmunk, hanem a játékban is nagy hasznot hozó dolgokhoz juthatunk hozzá – a hat bérgyilkos relikvia például Altair páncélját hozza majd magával, ami egyértelműen a játék legtáposabb cucca.

Orvgyilkos trükkök

Igen, jól olvastátok, némi tápolás is bekerült a játékba. Na persze nem kell szerepjátékos mélységekre gondolni, de végre nem az van, hogy ugyanazzal a karakterrel fejezzük be a játékot, akivel elkezdtük. Ezio ugyanis fejleszthető, és nem csak olyan módon, mint az első részben. Az Assassin's Creedben az egyes fegyvereket és képességeket fokozatosan kaptuk meg, ez most sincs másképp, de egyrészt hősünk jóval több mindent tanulhat és szerezhet, mint korábban, illetve lesznek olyan elemek, amelyek teljesen tőlünk függnek majd. Ilyen például a karakter ruházata, amelyet városonként variálhatunk, de lehetőségünk lesz nagyobb dobótőrtárolót venni, ugyanígy növelhetjük a cipelhető egészségügyi csomagjaink számát, illetve szaporíthatjuk a kezünk ügyében lévő méregfiolákat is. Nem tévedés, Ezio ezúttal nem automatikusan gyógyul, ha megsebesülünk, orvoshoz kell mennünk, aki felgyógyít minket, illetve vehetünk nála kis fiolákat, amelyek visszatöltik az életerőnket.

A méregfiola sem elírás, ezúttal már ilyen opciónk is van, tehát a játék egy adott pontján megkapjuk a lehetőséget, hogy ne leszúrjuk, hanem csupán megbökjük áldozatainkat egy mérgezett tőrrel, amit ők észre sem vesznek, de két perccel később holtan esnek össze. Persze ez még csak a kezdet, hisz nemcsak az övünk tárolókapacitását növelhetjük, hanem páncélokat is vásárolhatunk Ezionak. Az ilyen jellegű felszerelés növeli az életerőnket és a védettségünket a különböző támadásokkal szemben. Ahogy haladunk előre, úgy jutunk egyre durvább felszerelésekhez, amit külön kell megvásárolnunk a mellkasunkra, a lábunkra, a csuklónkra és a vállunkra – ugyanez igaz a fegyverekre is, idővel egyre durvább pengéket és egyéb harci alkalmatosságokat vásárolhatunk magunknak. És igen, mindent pénzért kapunk majd a játékban, ami ugye azt is jelenti, hogy az ehhez szükséges tőkét meg is kell szereznünk valahonnan. Ez kezdetben a földre küldött áldozatok kifosztásával, és a pályákon elszórt kincsesládák felkutatásával oldható meg, de mikor el kell menekülnünk Firenzéből, akkor egészen új jövedelemforráshoz jutunk. Ekkor jutunk el Mario nagybátyánk vidéki birtokára, aminek átvesszük az irányítását. Egyrészt ez hely szolgál majd amolyan bázisként, másrészt ez lesz a bevételi forrásunk, ugyanis a birtok bizonyos időközönként pénzt termel számunkra. Kezdetben meglehetősen csekély összeget, de amint elkezdjük visszaforgatni a pénzt a tulajdonunkba, a bevétel is komoly emelkedésbe kezd.

Érkezésünkkor a kis vár meglehetősen leromlott állapotban leledzik, de lehetőségünk lesz tatarozni és fejleszteni, így növelhetjük az értékét és ebből fakadóan egyre többet hoz majd a konyhára. Érdekesség, hogy nem csak a konkrét javítások és fejlesztések, de minden egyes relikvia, szobor, kódexlap, festmény, ruha és fegyver tovább növeli a kúria értékét, így már csak emiatt is érdemes energiát fektetni ezen apróságok beszerzésére. Ami bónusz, hogy a fejlődés nem csak pénzben lesz mérhető, minél többet foglalkozunk a birtokunkkal, az úgy lesz egyre fényesebb és elegánsabb, minden egyes elköltött frank megjelenik a külsőségekben is. A játék összetettségét egyébként jól jellemzi, hogy sikerült kikerülni a pénz elértéktelenedésének problémáját. A könyvelést ugyanis a nővérünk végzi, aki kijelenti, hogy egy bizonyos összeg felett kiveszi a részét a kasszából, így mindig van egy limit, ami fölé nem tud menni a bevétel, csak akkor tudjuk növelni a vagyonunk, ha rendszeresen kivesszük a birtokon található ládikából a jussunkat. A rendszer egyébként tökéletesen működik, csak a játék utolsó negyedében jutunk el arra a szintre, hogy már ne tudjuk mire költeni a pénzt. A program nagy részében spórolni kell majd, ha be akarunk szerezni egy új felszerelést, azok ugyanis egyre borsosabb áron lesznek elérhetőek.

Nem vagy egyedül

Mint említettük korábban, vége szakadt a magányos farkas szindrómának, számos olyan küldetésben lesz részünk az Assassin's Creed 2-ben, mikor nem egyedül kell harcba szállnunk a gonosz elemekkel. Ez a hatalmas változás azonban nemcsak a fő küldetéseket érinti, de a különböző népekkel kapcsolatos interakció a szabadon végezhető feladatokban is tetten érhető. Egyrészt ismét lehetőségünk lesz álcaként használni az utca embereit, ám ezúttal már gombnyomás nélkül működik a dolog, csupán be kell állnunk közéjük, és máris elfed minket az anonimitás aurája.

Ami még ennél is jobb, hogy lehetőségünk lesz felbérelni kisebb csoportokat, hogy segítsenek nekünk. Tegyük fel, hogy van egy hely, ahová harc nélkül szeretnénk bejutni, de az őrök nem tágítanak az ajtóból. Ilyenkor keresnünk kell egy csapatnyi kurtizánt, tolvajt vagy harcost, akiket egy gombnyomással felbérelhetünk, ők követnek minket (el is rejtőzhetünk közöttük), és elérve az őröket, egy újabb paranccsal rájuk küldhetjük az újdonsült barátainkat. A kurtizánok kokettálni kezdenek a páncélos férfiakkal, a tolvajok meglopják őket, aminek üldözés a vége, a harcosok pedig kérdés nélkül támadnak. A lényeg, hogy minden esetben elvonjuk az őrök figyelmét, így válik szabaddá az út előttünk. Persze akkor sincs gond, ha épp nincs a közelben semmilyen felbérelhető csapat, ekkor ugyanis csak be kell nyúlnunk az erszényünkbe és elszórni némi pénzt az utcán. A sétálók ettől persze rögtön megvadulnak, és létrejön egy olyan kis káosz, amit kihasználva ismét esély nyílik a besurranásra.

Harc a lelke mindennek?

Az első rész másik rákfenéje – az unalmas és üres játékmeneten túl – a harcrendszer volt, ami olyan egyszerűre sikeredett, mint kevés más játékban. Gyakorlatilag végig egyetlen gombot nyomogattunk, kombók, egyedi támadások szinte nem is voltak, és lényegében az egész játék során a hárításból előhozható, brutális támadást eredményező, jobbára az ellenfél halálával végződő mozdulatot használtuk. Akik ettől lábrázást kaptak annak idején, azoknak nem jó hír, hogy a harcrendszer bizony szinte teljesen ugyanolyan maradt, mint az előző epizódban. Ahogy korábban, úgy most is az idő múlásával kapjuk majd meg az egyes képességeinket, példának okáért kezdetben csak puszta kezes küzdelem van, aztán jön a kardharc, majd a rejtett penge (amiből lesz dupla is), a dobótőrök, lésőbb lesz a fentebb emlegetett speciális támadás, megtanulunk kikerülni, fegyvert elvenni, lesz füstbombánk, sőt, a játék háromnegyedénél még egy lőfegyverre is szert teszünk (ami főleg messzi célpontok ellen lesz hatásos). Ha ezt a listát végignézzük, akkor változatosságban nem lesz hiány, de ettől függetlenül a metódus nem változott. Ha galibába keveredünk, akkor körülállnak minket az őrök, és lényegében egyesével támadnak nekünk, mi pedig az X-gomb folyamatos nyomogatásával, és a védekezés szakszerű használatával vághatjuk ki magunkat az ellenfelek közül – minden maradt tehát a régiben, azonban csak rajtunk múlik, hogy mennyire hagyjuk monotonná válni a harcokat.

Az a nagy szerencse, hogy a rengeteg új lehetőségnek köszönhetően mi magunk tehetjük változatossá az őrökkel folytatott küzdelmeket. Ebben segítségünkre lehetnek a különböző fegyverosztályok (nagyobb kardok és buzogányok, kis kézifegyverek), amelyek eltérő harcmodort biztosítanak, külön móka, mikor elvesszük a fegyvert az ellenfelektől (erre csak puszta kezes harcban van lehetőség), illetve az is színesíti a program ezen részét, mikor nem egyedül megyünk neki az ellenfeleknek – ilyenkor ugyanis ha például hátulról támadunk, akkor egyetlen szúrással végezhetünk az ellenfelekkel. Néha egyébként érdemes megpróbálni a puszta kezes harcot is, lévén ha megragadtuk az ellenfelet, akkor lehetőség lesz a pofozásra, lefejelésre, hasbarúgásra, és az ellökésre is. Fegyveres harc közben szintén meg lehet ragadni az ellenfeleket, és ha ez sikerül, akkor vagy ellökhetjük őket (és leszúrhatjuk őket a földön), vagy egyetlen nyisszantással elvághatjuk bárki torkát. Kellemes újdonság egyébként, hogy a mérgezéses megoldás mellett új opciók is megjelentek a csendes gyilkolás palettáján. Mostantól a szénakazalban megbújva is gyilkolhatunk, nem kell mást tennünk, mint bemérni az áldozatot, majd mikor mellénk ér, berántani a rejtekünkbe. Ugyanígy le is lehet rántani a magaslatokból a katonákat, a kontroller bal ravaszával kijelöljük a szerencsétleneket, a párkányon függeszkedve megvárjuk míg felénk érnek, majd az X megnyomásával a mélybe hajíthatjuk őket. Ha ez nem lenne elég, mostantól a tetőkön megbújva egyből az áldozatok nyakába ugorhatunk, akár nagyobb távról is, és a kettős rejtett pengének köszönhetően egyszerre két áldozatot is likvidálhatunk.

Ennél már csak az a jobb, mikor elhajítunk egy füstbombát, amitől a körülöttünk állók pár pillanatra megvakulnak, így gyakorlatilag gond nélkül szúrhatunk le egymás után négy embert is a pengéinkkel. Üröm az örömben, hogy az új opciók miatt jár egy nagyobb fekete pont is a játéknak, ugyanis amellett, hogy a harcrendszer magja semmit nem változott, maga a küzdelem már túlontúl egyszerű lett: nagyon gyorsan be lehet vinni halálos szúrásokat, ha valakitől elveszünk egy fegyvert, akkor utána egyetlen csapással meg tudjuk ölni, illetve ha többen vagyunk egy csatában, akkor a másokkal küzdő ellenfeleket egy mozdulattal le tudjuk szúrni, sőt, a sok gyógyító fiolának köszönhetően még a legszorultabb helyzetből is győztesen kerülhetünk ki. Ennek köszönhetően a harcban nincs semmi kihívás, és nem hazudunk, a 25 órányi játékidő alatt ötnél több alkalommal biztos nem haltunk meg a katonákkal való küzdelemben – ami azért valamilyen szinten gyalázat.

Kihagyhatatlan

A végére hagytuk ugyan a feketelevest a harcrendszer képében, de a program ezen gyengesége ellenére is ki merjük jelenteni, hogy az Assassin's Creed kettő egy olyan program (egyelőre) konzolokra, amit vétek lenne kihagyni. A fegyveres küzdelem kivételével szinte minden hibát javítottak, és olyan mennyiségű tartalommal töltötték fel a játékot, ami bőven kitölt legalább 25-30 óra játékidőt, ami nem egy rossz fegyvertény a mai időkben. Azt talán már mondanunk sem kell, hogy grafika és hang terén mesteri az alkotás (akárcsak az első rész), ám ennél sokkal fontosabb, hogy végre él és lélegzik az egész program, nem csak egy csilli-villi csomagolást kaptunk, unalmas játékmenettel. Az AC2-nek rétegei vannak, legfelül a lenyűgöző körítés, aztán a roppant érdekes, valós személyekhez és eseményekhez kapcsolható itáliai történet, alatta a folytatást meghatározó, Desmondhoz kapcsolódó események, az alatt az összeesküvés-elmélet és a rengeteg utalás a történelem nagy fordulópontjaira, aztán ott vannak az élő és lélegző váro‑sok, az apró kis küldetések, a gyűjthető dolgok, és a saját birtok. Mindent egybevéve egy szerteágazó, rendkívül szórakoztató, a fordulatoknak és a cselekménynek köszönhetően addiktív programmal van dolgunk, aminek az összképét még azt sem rontja le, hogy a harcrendszer olyan fapados maradt, mint az első részben. Ahogy Kredenc mondta, valamit hagyni kellett a harmadik részre is, amit mi már most tűkön ülve várunk...