Az Assassin's Creed: Chronicles története meglehetősen kacifántos, hiszen eredetileg a tavalyi fő Assassin's Creed epizód része lett volna, ám a Unity rettenetesen rosszra sikeredett startja felülírta a terveket. A Season Pass alá tartozó kampánybővítmény ingyenessé vált, maga a szezonbérlet tulajdonképpen megszűnt – ennek ernyője alá tartozott a Chronicles is, melynek sorsáról egészen idén tavaszig igazából semmit se tudtunk, hogy aztán az április végére belőtt megjelenési idejének beharangozásával együtt az is kiderüljön: nem csupán egyszeri kaland lesz, de igazából rögtön egy új sorozat is. Ennek az első fejezete a China – és sajnos lett volna még mit dolgozni rajta.

KELETI KALAND

A címben nem véletlenül szerepel a „Chronicles” kifejezés, ez ugyanis nem egy nagy költségvetésű, „teljes értékű” epizód, csupán egy krónika, egy aprócska történet, amely oda kalauzolja a szériát, ahová a rajongók már régóta szerették volna terelni: Ázsiába, egész pontosan a császári Kínába, 1526-ba, a Ming dinasztia széthullásának kezdetére. A téma tehát új, a főszereplő viszont nem, legalábbis az elkötelezett Assassin's Creed-rajongók számára. A bájos, de vérprofi Shao Jun Ezio oldalán tűnt fel az Assassin's Creed Embersben, a Ubisoft saját gyártású, 20 perces rövidfilmjében, amely Ezio életének legutolsó fejezetét mutatta be.

Shao Jun már akkoriban is az asszaszinok sorait erősítette, csak még nem volt annyira rátermett és képzett – Ezio ezen segített, de ez se volt elég ahhoz, hogy a templomosok felülkerekedjenek a renden Kínában, és szinte az utolsó szálig kiirtsák az asszaszinokat. Shao Jun az egyedüli túlélőként, bosszút esküdve kezdi el bejárni az országot, eltéve láb alól mindenkit, akinek csak köze volt a gaztetthez.

SÍK-AMLÓS

A Chronicles mindezt nem a hagyományos Assassin's Creed-formulában tálalja, hanem 2,5D-ben, bár ez se annyira új az AC világában, lévén az AC2 mellé megálmodott, Nintendo DS-re kiadott Discovery pontosan így működött, csak ott a választott hardver és a nem túl jól elsült art design miatt közel se lett ennyire jó a végeredmény. A Chronicles ezt a problémát egyrészt a kategóriákkal erősebb platformszelekcióval, másrészt egy remek ábrázolásmóddal oldotta meg. A játék úgy néz ki, mint egy festmény és egy képregény elegye: éles kontúrok, elmosott színek, egyszerű formák, fantasztikus karakteranimációk és egy-két kellemes, leginkább 3D-s játékokban használt effekt kombinációja jellemezi. Igazából ez a Chronicles erőssége, a tálalásra ugyanis egyáltalán nem lehet panasz, talán az egyik legstílusosabb 2,5D-s cím. Csak épp játéknak nem túl jó.

Egyrészt, mert a története messze az Assassin's Creed-univerzum legsemmitmondóbb, legjellegtelenebb és legfelejthetőbb katyvasza, amihez kötődni se nagyon lehet. A távol-keleti helyszínek inkább a fantáziát, és nem a történelemhűséget szolgálják ki, ami érthető a síkba helyezett játéktér, a szűkebb költségvetés, a korlátozott lehetőségek miatt, de ezzel igazából az Assassin's Creedek egyik legjobb és legfontosabb eleme veszett el.

Ennél már nagyobb probléma, hogy a játékmenet kapcsán se sikerült egyértelmű döntéseket hozni, nincs meg az egyensúly a lopakodás, a parkour és a minimalista felfedezés között. Se dinamikának, se jól kiépített tempónak nincs nyoma: az egyik percben még kiszögelléseket ragadunk meg, elrugaszkodunk róluk, a következőben meg egy sündisznó méreteire szabott alagútban kúszunk, vagy egy ajtó mögött várjuk, hogy arrébb menjenek az őrök. Persze nem arról van szó, hogy jobb lett volna, ha kizárólag egy feladatot kell csinálni, de lehetett volna sokkal jobban is keverni ezeket az elemeket.

A legnagyobb baj igazából az, hogy a Chronicles építőkockái sem önmagukban, sem egybegyúrva nem állják meg a helyüket. Bár az irányítás kifejezetten baráti, az AC történetében először például lehetetlen olyan dolgot megragadni vagy arra elrugaszkodni, amit és amerre az ember eredetileg nem akart, minden más azonban nincs a helyén. A harcrendszer a Unity előtti korszakot próbálja mímelni az együtéses kivégzésekkel és az ellenfeleken való átlendüléssel, de ezúttal számolni kell a nézőponttal is – Shao Jun és opponensei is hajlamosak pont az ellenkező irányba nézni, mint amerre kellene, és így érthető, miként képesek a lehető legbugyutább és legidegesítőbb módon elhalálozni. Ez már csak azért is furcsa, mert alapvetően minden eszköz rendelkezésére áll, ami a korábbi epizódokban szerepelt, kezdve a dobótőrökkel a rope darton át egészen a figyelemelterelésre szolgáló fütyülésig, de például hősnőnk képtelen egynél több embert kivégezni. Ez önmagában még nem lenne probléma, azonban rengeteg olyan helyszín van, ahol ez nélkülözhetetlen lenne – és mivel a checkpointok elhelyezése teljesen hektikus, nem ritka, hogy egy-egy termet vagy hússzor is meg kell csinálni, mire sikerül vagy továbbosonni, vagy legyőzni a túlerőt. Az biztos, hogy nem a mesterséges intelligencia fogja megakasztani a továbbjutást: AC-játékban ennyire buta, ilyen rosszul viselkedő őrökkel még nem találkozhattunk. A legkínosabb mindenképp az, mikor párban, egymással szemben állva beszélgetnek, ekkor ugyanis mintha megszűnne nekik a külvilág, szó szerint a nyakukba is lehet mászni, azt se veszik észre, csak a zajra figyelnek fel, vagy ha valaki megkongatja a vészharangot.

SPEEDRUNNEREK

Éppen ezért leállni, harcba bocsátkozni teljesen felesleges, sokkal kifizetődőbb és célszerűbb folyamatosan mozgásban lenni, megpróbálva elérni a következő helyszínre vagy terembe vezető utat. Már csak azért is, mert minden szakaszt keményen pontoz a játék, és értelemszerűen a legkevesebb gyilkosság, a legkisebb feltűnés hozza a legtöbbet a konyhára. Persze tétje nincs a dolognak, maximum a ponttáblázaton való jobb helyezésért lehet küzdeni, ez meg feltehetően nem fog sokakat megmozgatni egy Assassin's Creed-játékban.

Bár Assassin's Creed-játéknak mondható az, ahol a helyszínek igazából sablonpályák, ahol a történelmi kor ábrázolása súlytalan és kidolgozatlan, ahol a főszereplő kelléktára korlátozott, ahol sztori se nagyon akad? Az AC kiöregedéséről, a túlságosan sokszor újrahasznált elemeiről már sokszor beszéltünk az elmúlt évek során, és tényleg nagytatarozásra lenne szüksége, ám a Chronicles hiába spinoff, nem azt az irányt képviseli, amely felé el kellene mozdulni – „ingyen”, a Season Pass részeként nem lenne vele baj, azonban önálló, fizetős játéknak egyszerűen gyenge, még a nyomott ár dacára is. Talán majd a maradék két fejezet, India és Oroszország több meglepetést tartogat.