Pedig volt már ilyen esztendő: 2012-ben nemcsak az Assassin's Creed III-at kaptuk meg, de a PlayStation Vita képességeit bemutatni hivatott Assassin's Creed III: Liberationt is, a széria történetének első női főhősével, és az első „igazi”, nem pusztán a célplatform képességeihez szabott játékot (hiszen a korábbi DS-es vadhajtások a hardverkorlátok miatt nem követték az AC-formulát), de tulajdonképpen egy teljes értékű alkotást, amely nem csak alibiből (és persze a már kész elemek újrafelhasználása céljából) választotta a 18. századi Amerikát helyszínéül, hanem hogy felépítsen egy több epizódos sagát, olyasmit, mint ami az Assassin's Creed II-vel indult, és a Revelationsszel ért véget.

Minőségi epizódot gyártani persze továbbra is baromi nehéz feladat, és néha még a világ összes pénzével és erőforrásával sem jön össze (mi a Unityben csalódtunk, sokan pedig az AC 3-ban), főleg, ha közben a kiadó még önállóan futó játékbonbonokat is gyárt alig háromórás DLC-kből. Ráadásul 2014-ben volt az AC történetének talán legnagyobb generációváltása: az új konzolok érkezése végre alkalmat adott arra, hogy le lehessen cserélni a már csúcsra járatott, de komolyan elöregedett AC-motort, elhagyva a korábbi konzolok támogatását – de mivel még így is több tízmillió PS3 és Xbox 360 van az otthonokban, egyszerűen nem lehetett ezeket sem Assassin's Creed nélkül hagyni. Így született meg a Rogue, az AC-család talán legmostohábban kezelt darabja, ami a Unity hype-gépezet áldozatául esve sem támogatást, sem reklámot nem kapott. Pedig igazából talán még sokkal jobb is, mint a Unity.

EGYSÉGBEN AZ ERŐ

Tudtuk ezt az eredeti, PS3-as és Xbox 360-as változat kiadásakor, és tudjuk ezt most is, a PC-s kiadást követően, amire csak az nem számított, aki eddig barlangban élt. A Liberationnél láttunk már ilyet, ahol szintén sikerült feltupírozva, itt-ott kicsit kibővítve átiratot készíteni, de a Rogue esetében már csak azért sem kellett utólag foltozgatni, mert alapjáraton is teljes értékű, az AC-eszköztár minden elemét felhasználó játéknak készült, ami csak azért nem kapott fanfárokat és igazán nagy figyelmet, mert minden a francia forradalomról és a forradalmi motorról szólt.

A Rogue-ban márpedig a világon semmi forradalmi sincs, már csak azért sem, mert első és második látásra is inkább néz ki egy Black Flag modifikációnak vagy letölthető tartalomnak, mint egy teljesen új Assassin's Creed-játéknak, és ezzel igazából nem is állunk távol a valóságtól, hiszen többé-kevésbé tényleg erről van szó. Ennek megfelelően a helyszín, és persze maga a játékmenet sem új: a kellemes karibi világot ugyan lecserélték az éppen formálódó Egyesült Államok keleti partjának északi részére, minden más viszont a régi – leszámítva főhőst.

AZ ÍR ERŐ

Shay Patrick Corman újonc asszaszinként próbálja szolgálni a rendet, de forrófejűsége, és az utasítások megkérdőjelezhetetlenségének kiröhögése miatt nem éppen a legszimpatikusabb újonc a veteránok szemében. Ezt a nézetet osztja mentora, az Assassin's Creed III-ból ismerős Achilles Davenport is, aki egyre komolyabb küldetéseket ró Shayre, reménykedve benne, hogy talán a feladatok komolysága ráveszi őr arra, hogy komolyabban vegye a rendet. Balszerencséjére egyáltalán nem ez történik: Shay folyamatosan megkérdőjelezi az asszaszinok brutalitását, mígnem egy olyan dolog történik vele, ami nemcsak, hogy teljesen megrengeti a rendbe vetett hitét, de majdnem át is taszítja a túlvilágba. Hadész helyett viszont a templomosok veszik védőszárnyaik alá, így hősünk a továbbiakban már az „ellenség” oldalán járja a vizeket, és veszi ki a részét a koronagyarmatok uralmáért folyó francia-brit konfliktusból, és persze az asszaszinok és a templomosok küzdelméből.

Habár ez teljesen úgy hangozhat, mint egy szokványos Assassin's Creed-sztori, erről igazából szó sincs: a Rogue legnagyobb erőssége a története, amely bátran mer meríteni a korai AC-epizódok mítoszából (főszerepben a Pieces of Eden tematikával), és közben megpróbálkozik azzal, amivel egy korábbi AC sem: megmutatni az eseményeket a templomosok oldaláról. Ez az éles váltás persze nem valósult meg tökéletesen, a készítőknek sikerült átlendülniük a ló túloldalára, az asszaszinok teljesen ésszerűtlen mészárosként való ábrázolására, ám most először nem maximálisan fekete-fehér minden fontos történés, minden nevesített szereplő motivációja. Shay végre felteszi azokat a kérdéseket, amiket a rajongók is felvetettek már az évek során, és a kampány 10-12 órája alatt végre több olyan dologra is fény derül, amiről eddig csak találgathattunk.

THE DRUNKEN SAILOR

Shay éppen ezért az Assassin's Creed-játékok egyik legjobb főhőse: nem veti meg a cinizmust, de nem olyan taszítóan és ellenszenves formában, mint Connor; van olyan hűséges, mint Ezio, de senkit sem követ vakon; tud annyira lojális lenni társaihoz, mint Kenway. És persze a legjobb, hogy mindezt ír akcentussal teszi – ha van valami, hát akkor ez az, ami minden élményt jobbá tesz!

Alapvetően persze tök ugyanazt csinálja, mint bármelyik korábbi AC-főszereplő, főleg, mert a Rogue két jól elkülöníthető részre osztható: a hosszú, közel háromórás prológusra, ahol kezdő asszaszinként követi a rend utasításait, illetve a maradék 7-9 órás szakaszra, ahol már templomosként boldogul. Az előzetes ígéretekkel ellentétben az utóbbi nem fejvadászkodást jelent, vagyis Shay nem egy listával a kezében ered egykori társai után, hogy eltakarítsa őket az útból, egyszerűen csak mindig úgy alakul, hogy belefut egy ismerős arcba, és ezt a találkozást általában valahogy mindig rejtett tőrével vagy egyéb fegyverével sikerül elintéznie, így a sztori végére már nem sokan élik túl hadjáratát.

Miben más akkor a Rogue, mint mondjuk a Black Flag? Igazából nem sokban, Shaynek is megvan a maga hajója, a Morrigan, amit fejleszthet (sőt, ez kötelező is), miközben járja a tengereket, csatákba bonyolódik, településeket fedez fel, erődöket foglal el. Vagyis a Rogue-ban a világon minden megvan, ami miatt a Black Flag maradandó élmény volt, csak épp tök új a helyszín (összesen három hatalmas, tennivalóval tényleg csurig töltött térkép van), más a színvilág és a hangulat, és akad egy-két minimális újítás.

Az egyik ilyen pont a hajózással kapcsolatos, a Morrigan ugyanis fel van készítve az északi vizek legnagyobb ellenségeire, a jéghegyekre és a jégtáblákra. Előbbieket ágyúval lehet szétlőni (kisebb-nagyobb mennyiségű rakományhoz jutva), utóbbiakon pedig át lehet gázolni az orra szerelt jégtörővel. Igazából ezeknek nincs sok szerepe, ha valaki csak a sztorit követi, de az extra tartalom, az összes település felfedezése, a Morrigan és Shay fejlesztéseinek összekaparása során persze elengedhetetlenül szükséges. A másik nagy újítás az oldalváltással együtt jött: mivel Shay templomos, ezért már nemcsak ő vadászik emberekre, de ő maga is célpont. A legtöbb misszióban mindig van pár asszaszin, aki bokrok, szénabálák mélyén rejtőzve várja, hogy lecsaphasson. Megneszelésük módját az egykori AC multiplayerből sikerült áthozni egyfajta szenzorral, amely egy kör alakú mutatóval jelzi, hogy van-e a közelben orgyilkos, és ha igen, akkor merre található. Sajnos ennek sincs igazán nagy jelentősége, az ellenfelek továbbra sem jelentenek nagy veszélyt, de hát megvan abban is az élvezet, ha sikerül féltucat katonát és zsoldost alig pár csapással levágni.

A Rogue tehát semmi forradalmit nem hoz, csak épp egy rettentő jó sztorijú, remek főhőssel rendelkező, a templomosokat minden eddiginél árnyaltabban bemutató eposzt, régi és ismert kelléktárral, amit másodszor is legalább annyira élvezetes és szórakoztató elvinni pár körre, mint elsőre. Egy több epizódon, több évtizeden átívelő történetszál méltó és néhol kifejezetten tetszetős lezárása, melynek végeztével pont úgy köszön be egy új világ, mint magán az Assassin's Creed-sorozaton belül.