Hősnek lenni nemes dolog, de antihősnek lenni még szórakoztatóbb. Egészen addig, míg a szemét megmentők nem küldenek minket melegebb éghajlatra, hogy aztán semmibe vesszen a világuralomért folytatott ádáz harcunk. Így jár Boyle Wolfbane is, a negyedik Aveyond játék főhő…szóval főszereplője, akit csak azért nem utálunk, mert a gonoszsághoz nagy adag szarkazmus is társul. Miután terve meghiúsul, a nyugdíjba ment rosszfiúk falujában éli napjait. Legalább akkora suttyó, mint Tony Stark, a „h betűs”szótól pedig egyenesen kirázza a hideg. Ennek ellenére muszáj némi heroizmust magára erőltetnie, mert egy napon kutyáját kell visszaszereznie. Igen, a történet nagyjából ennyi.
Hangya, tücsök, farkas… vámpír
Az Aveyond 4 nem veszi magát komolyan, hamar kiderül, hogy az egész egy paródia. A fejlesztők úgy gondolták, a harcrendszernek is felesleges nagy feneket kerekíteni. A körökre osztott harc rendkívül lebutított, és bár RPG-nek készült, vajmi kevés szerepjátékos elemmel találkozunk. Nincsen rácsos csatamező, se a JRPG-kre jellemző idővonal. Azt sem látjuk, hogy az opponensnek mennyi HP-ja maradt. A skillfák vezetésével és a felszerelések lootolásával sem kell foglalkoznunk.
Maguk a harcok alkalomszerűek, és jellemzően a történetszálat viszik tovább. Különleges képességeinket is úgy kapjuk, hogy a sztoriban sikeresen teljesítünk egy feladatot. Erősebbé válni cuki, lila állatkák elkapásával lehet. Hogy miért, azt ne kérdezze senki! Dióhéjban ennyit kell tudnunk a játékmechanizmusról, se többet, se kevesebbet. Mert nincs benne több.
Travolta is beájulna
Testi erőnk bevetése helyett sokkal többször van azonban szükség szorgalmunkra, javarészt gyűjtögetésből állnak a küldetések: hol megadott számú kaparós sorsjegyet, hol tűzifát kell bezsákolnunk látványos és hangulatos területeken. Közben mindenkit átvágunk és trollkodunk, cserébe a mellékszereplők is viszonozzák ezt. A barangolás ugyan szórakoztató, de rendkívül hiányoltam az előhívható térképeket, főleg mert a területek faramucik és szerteágazók.
Ugyan a tervezők próbálnak minket terelni, egy sprint gomb kellemesebbé tette volna a barangolást, főleg amikor a térkép elejére kell visszamászni a végéről. A lépcsők nem túl egyértelmű elhelyezése miatt pedig sokszor Travoltaként nem értjük, hova jutottunk.
Technikai szempontból kisebb problémák azért vannak. A játék minimális gépigénye ellenére a nagyobb és zsúfoltabb területeken láthatóan belassul. Ha egyik térképről váltunk a másikra, a karakter sprite-ja itt-ott beragad, így egyszerre két helyen is látszik pár másodpercig.
A külsőre viszont nem lehet panaszunk, még az Echoes of Atheriánál is szebb és kidolgozottabb, de főleg karakteresebbre sikerült: egyszerre aranyos, sötét és misztikus. Egy idő után viszont rendkívül idegesítővé válnak a hanyag és nyers audioeffektek, főleg a krumpliszsák puffanására emlékeztető trappolás, vagy a létrán való felmászás.
Mindezek ellenére az egyik legszórakoztatóbb RPG Makerrel készült játék, ami nem veszi magát túl komolyan. Ugyan nem ez lesz az, ami hozzátesz a műfajhoz, és még csak nem is tiszteleg előtte a lebutított harcrendszerrel, esténkénti levezetésnek frissítő élmény. A humor elviszi a hátán az egészet, és ugyan maga a történet nem különösebben érdekes, a beszólásokért, meglepetésekért szívesen megyünk tovább egy térképpel.
