Az 1996-ban indult Resident Evil túlzás nélkül a legsikeresebb és legnépszerűbb túlélőhorror franchise manapság – nagyságával ugyanebben a műfajban tulajdonképpen csak a Konami jól ismert Silent Hill-szériája vetekedhet. 2017 vízválasztó volt a Resident Evil életében, hiszen a B-kategóriás akciófilmeket idéző hatodik felvonás után a Capcom végre visszatért a zsigeri horrorhoz. Mindannyian emlékszünk a Baker-családra és a Texasi láncfűrészest idéző atmoszférára, ami szinte lemászott a képernyőről – pláne VR-ban. A Village tulajdonképpen ezt vitte tovább, méghozzá meglepően ügyes módon, de eközben a japánok fogták, és leporolták a második, harmadik és negyedik részeket, jelentősen felújítva azokat a modern közönség számára. Persze a Resident Evil egy ideje már túlnőtt a videojátékok keretein: élőszereplős és animációs filmek, sorozatok, és megannyi merch-termék készült hozzá. Az egyik legsikeresebb játékszériáról beszélhetünk, ez kétségtelen, ennek függvényében pedig a kilencedik epizód kapcsán hatalmasra nőttek az elvárások. A Village – és annak remek DLC-je – után a Capcom úgy döntött, hogy egyszerre újítja meg a Resident Evil-t, és nyúl vissza a múltba. Ez utóbbit szó szerint kell érteni, hiszen Leon S. Kennedy és Raccoon City visszatérésével a régi rajongók is elégedettek lehetnek, ugyanakkor bőven van itt annyi újdonság, hogy a Resident Evil Requiem kijelöljön egy új irányt a kult-klasszikus sorozat számára. De miről is van szó?
Bocsi, James, de ez az igazi halott város!
A sztori szerint 28 évvel járunk Raccoon City pusztulása után. Az egykor szebb napokat is látott várost elszigetelték a külvilágtól és lezárt területként tartják nyilván, ahová tilos a belépés. A főszereplőnk ezúttal Grace Ashcroft, a 2003-as Resident Evil Outbreakből ismert Alyssa Ashcroft lánya, aki FBI elemzőként tengeti napjait. Tragikus múltat tudhat a háta mögött, hiszen nyolc évvel korábban az említett édesanyját meggyilkolták a Wrenwood Hotelben, Grace pedig végignézte az egészet. Nem kis sokként éri tehát, mikor kiderül, hogy épp ebben a hotelben kell nyomozást folytatnia néhány különös haláleset miatt. Első utunk tehát Wrenwoodba vezet, ahol a lepusztult, félig-meddig már leégett és az enyészeté vált hotelben kell tevékenykednünk. A Resident Evil Requiem már itt megvillantja, hogy mire képes a továbbfejlesztett RE Engine: a játék egyszerűen gyönyörű. A szemkápráztató grafika csak egy dolog, de a berendezési tárgyak, a fény-árnyék hatások, és úgy összességében az összkép valami brutális. Valahogy így kell kinéznie egy videojátéknak 2026 elején! Mielőtt azonban az állatok a földre pottyanna, a Requiem még megkérdezi, hogy milyen nézetben szeretnétek játszani. Adott TPS és FPS kameranézet, és ezek között bármikor lehet váltogatni a menüben. Láthatjátok a képeken, hogy én inkább a TPS-nézetet preferáltam, de tényleg mindenki szabadon dönthet, hogy melyik jön be neki jobban.
Szóval Grace-szel nekiállhatunk nyomozni, hamarosan pedig kiderül, hogy az (egyik) aktuális fő-genyó nem más, mint Victor Gideon, aki láthatóan maga is fertőzött, de valamiért még nem változott át teljesen. A tagnak olyan okuláréja van, hogy azt Sam Fisher is megirigyelné, azonban még fontosabb, hogy Grace-t szemelte ki magának, mint végső tesztalanyt, akire szüksége van a kísérleteihez. Csakhogy régi pajtásunk, Leon is a helyszínre érkezik és belekeveredik az események sűrűjébe, aminek az lesz a vége, hogy Grace és Leon össze kell, hogy fogjanak, hiszen ismét a világ sorsa múlik hőseinken. Nem mondanám, hogy a Requiem sztorija a legjobb az összes Resident Evil közül, de képes lekötni az embert és dobál be olyan csavarokat (néha egész sokkolóakat), amik odaszögezhetik a hardcore-rajongók tekintetét is a képernyőre – pláne miután visszatérünk Raccoon Citybe. Az előzetesekben látott Rhodes Hill klinika az a hely, ahol igazán elkezdődik a rettegés, és itt mutatja meg a leginkább ez a rész, hogy mi várható tőle. Egyrészt Grace és Leon is irányítható karakterek, de markáns különbség van kettejük között. Grace hiába érkezett az FBI-tól, alapvetően egy törékeny, a legapróbb zajra is összerezzenő fiatal lány, akivel nem lehet végigdarálni a fertőzöttek között. Leon ellenben sokat látott és tapasztalt elit-ügynök (immár a DSO szolgálatában áll), aki pörgőrúgással keni fel a falra az ellenfeleket és kisbaltájával bármikor képes koponyát lékelni – olyan harcjeleneteket tol le, hogy azt John Wick is megirigyelné, ráadásul felettébb frappáns egysorosokat dobál.
A múlt és a jövő találkozása
Egy picit olyan érzésem volt a Resident Evil Requiem végigjátszása közben, mintha összemixelték volna a zseniális hetedik részt az akcióorientált hatodikkal. Grace esetében jobban érvényesül a Resident Evil 7 játékmenete, azaz spórolnunk kell a lőszerrel és csak azzal foglalkozni, hogy megtaláljuk a továbbjutás kulcsát – Leon pedig ezzel szemben darál, mint az állat. Akkora gore-fest kerekedik abból, ha nekiállunk Leonnal rendet vágni, hogy azt öröm nézni! A legvéresebb animéket megszégyenítő módon sugárban spriccel a vér, durrannak szét a fejek, és ha van rá lehetőség, akkor még az egyes ellenfelek által a földre ejtett láncfűrészt is felkaphatjuk, hogy azzal vágjunk szét a fertőzöttek között – az eldobható fegyverekről már nem is beszélve. Lehetne úgy is fogalmazni, hogy Grace az ész, Leon pedig az erő, már ami a játékmenetet illeti, de ezt később egy kicsit megkavarják. Szabadon váltani viszont nem lehet kettejük között. Ezt mindig automatikusan teszi meg a játék, attól függően, hogy épp hol tartunk a sztoriban. Az mondjuk kövér piros pont, hogy a Capcom nagyon jól balanszolta ki a két karakter közti eltérő játékmenet adta lehetőséget: mikor már az összes körmünket lerágtuk Grace rohadtul ijesztő, sunnyogós szakaszai alatt, akkor vált a Requiem Leonra, akivel végre kiengedhetjük a gőzt – meg az ellenfelek beleit.
Ettől függetlenül a Resident Evil Requiem szerencsére nem esett át a ló túloldalára, és nem lett belőle akkora akció-parádé, mint a hatodik résznél volt. Akadnak pillanatai, amikor egyértelműen az akció dominál, de emellett brutálisan félelmetes tud lenni ez a játék. Képzeljétek el azt a szitut, hogy Grace-szel mászkáltok a szinte teljesen sötét folyosón, odakinn villámlik egyet, és a pillanatnyi fényben azt látjátok, hogy egy groteszk, hatalmas szörnyeteg leereszkedik a plafonról és elkezd szép lassan settenkedni. A hideg instant kirázza az embert ezeknél a pillanatoknál, fülhallgatóval játszva pedig még durvább az élmény. Az audio-oldal túlzás nélkül zsigeri módon hátborzongató: a hatalmas szörnyek vagy a fertőzöttek hangjai, a környezeti zajok, a karakterek reakciói (jópofa, hogy kommentálják a fontosabb történéseket) mind-mind elképesztően hiteles módon lettek megalkotva. A zombik sem klasszikus értelemben vett zombik immár, hanem olyan élőholtak, akik még emlékeznek az életükre – legalábbis egy töredékére. Szavakat, sőt, komplett mondatokat hörögnek, és ez iszonyú nyomasztóvá teszi a légkört. Például mikor először belefutottam egy olyan fertőzöttbe, aki a villanyt kapcsolgatta vagy magában motyogott, hogy nem bírja a hangos zajokat, ott tényleg felállt a hátamon az összes szőr. A Capcom kreatív módon sokkal „emberibbé” tette a zombikat ebben a részben, és ez már az a szint, amit például a The Last os Us-ban láthattatok, ahol szintén nem a szokványos élőholtak vártak.
Azért ez mégiscsak egy Resident Evil!
Viszont az a nagy helyzet, hogy az alapok változatlanok maradtak, és ez az a pont, aminek a régi Resident Evil-fanok a legjobban fognak örülni – legalábbis engem megvett kilóra. Ez a játék simán hozza a klasszikus Resi-élményt! Egyre újabb helyeket fedezünk fel, korábban lezárt szobákba jutunk be, érméket gyűjtünk, amikkel spéci cuccokat nyithatunk ki (Leonnal vásárolhatunk ilyesmiket), emellett pedig próbáljuk elkerülni, vagy épp likvidálni az ellenfeleket. A Rhodes Hill klinika például nagyon hasonlít az R.P.D., avagy a jól ismert rendőrségi épületre a Resident Evil 2-ből. Kulcskártyákat kell szereznünk, amik bizonyos lezárt ajtókat nyitnak ki, de ugyanúgy megkapjuk a nyugi-szobákat, ahová betérve pakolgathatjuk ládába a cuccainkat, és menthetünk játékállást is. Immár lehet kapcsolgatni a villanyt is, ami Grace esetében fontos, hiszen a Lady Dimitrescu módjára a nyomunkban koslató szörnyet zavarja az éles fény, ezért például a már említett nyugi-szobákba se képes bejönni. Itt vannak a zöld növények (élet-visszatöltők), lehet kombinálni őket, de például craftolhatunk is, ha találunk ehhez szükséges nyersanyagot. Grace-szel egy idő után képesek leszünk előállítani spéci szérumot, ami instant megöli (a véráramba bejutva szétrobbantja) a fertőzötteket, de ugyanúgy régi ismerősként köszönthetjük az inventory-menedzsmentet és a „rohadt életbe, már megint nincs valaminek hely!” érzést, bár ezek már klasszikusnak mondható Resi-sajátosságok.
Ez egy fantasztikusan jó rész lett, de azt nem tudnám azonnal rámondani, hogy hibátlan. Raccoon Citybe visszaérve kicsit elszállt (eleinte) a varázs, és akadtak pillanatok – főleg Leonnal –, amikor tényleg közelebb éreztem a Resident Evil 6 hangulatát és játékélményét (már ha az élmény volt valakinek), mint a Resident Evil 7 zsigeri horrorját. Hajlok arra, hogy ha csak és kizárólag Grace Ashcroft marad ennek a játéknak a főszereplője, akkor pozitívabb lenne számomra az összkép, de ez tényleg abszolút személyes vélemény. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak pont amiatt fog bejönni a Requiem, mert benne van Leon és lehet vele zúzni. Akció-horrorba hajló szekvenciái egy kis felüdülést hoznak Grace lopakodós és főként a nyomasztó, ijesztő élményre kijegyezett szakaszai között, viszont folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi lett volna, ha a Capcom kizárólag erre épít? Szörnyen jól működik mindaz, amikor valami hatalmas monszta elől kell bujkálni, aki ott settenkedik mellettünk, hörög, és érthetetlen módon motyog össze-vissza. Ezek azok a pillanatok, amik instant képesek megemelni az ember pulzusát. A tenyerünk izzadni kezd, majd azon kapjuk magunkat, hogy Grace-szel együtt mi is összerezzenünk a váratlan zajoktól. Ezek azok a pontok, ahol remekel a Resident Evil Requiem, és én is ezekre fogok inkább visszaemlékezni. Viszont ahogy említettem, ez abszolút személyes, szubjektív vélemény – ne kövezzetek meg érte!
Mehet a polcra a klasszikusok közé?
Ha csak a horror szempontjából nézem, akkor példaértékű, amit a Capcom letett az asztalra. Grace szerethető és szimpatikus új karakter a szériában, akit nagyon könnyen meg lehet kedvelni. Sebezhetősége és személyes kapcsolata a történetben kellően érdekessé teszi, ráadásul ő messze nem Claire Redfield vagy Jill Valentine – fél és retteg, ugyanakkor hajtja a kíváncsiság is, hogy mi minden állhat a háttérben. Leon ellenben már-már Terminator módjára kemény és harcedzett, neki a kisujjában van a zombigyilkolás. Egymaga képviselni a nagybetűs NOSZTALGIÁT, erre pedig rendesen építettek is a fejlesztők. Ráadásul mivel Leon részei erősen az akciódúsabb kategóriába esnek, ezeknél olyan jeleneteket láthattok, hogy szó szerint hanyatt fogtok esni. Spoilerezni nem fogok, de akad pár momentum vele, amik olyan szinten látványosak, hogy instant felemelkednek a Resident Evil-játékok legemlékezetesebb pillanatai közé. Emellett a játékmenet apró változtatásai sikeresen emelik egy új szintre a szériát, viszont az alapokat nem piszkálták meg, így egyfajta régi ismerősként üdvözöl mindenkit a Requiem. A látványvilág szemet gyönyörködtető (és stabilan tartja is a képkockaszámot), a hanghatások és a szinkron vérprofi, a sztori pedig bár nem annyira személyes, mint Ethan Winters pokoljárása volt, nagyon szépen és átgondoltan kapcsolódik össze a korábbi részekkel.
A High On Life 2 okozta csalódottságomat azonnal elűzte a Resident Evil Requiem. Azonnal berántott és a stáblistáig benn is tudott tartani, ami egyre ritkább manapság (legalábbis nálam). Nemcsak szép, de tartalmas játék is lett. Akadnak gyűjthető cuccok, titkos szobák, és egyebek, amik ismét megadják a lehetőséget arra, hogy az embernek legyen kedve kipucolni minden helységet, mielőtt továbbmegy. Ez szintén Resident Evil-sajátosság, úgyhogy örültem neki, hogy megtartották. Tudtuk mindannyian, hogy jó lesz a Requiem, szóval nem hiszem, hogy zsákbamacskát árulok azzal, ha kijelentem: igen, tényleg egy remek játékkal van dolgunk. Bátran tegyetek vele egy próbát, szerezzétek be lemezes formában (kapható itthon a boltokban, és amúgy is, mi még a lemezes játékok pártján állunk), vagy tegyétek el kívánságlistára, esetleg kérjétek kölcsön egy havertól – abszolút megéri! Bízom benne, hogy lesz hozzá DLC, mert dobálnak be annyi új információt a TELJES háttértörténettel kapcsolatban, hogy ezekre bőven fel lehetne húzni egy önálló kiegészítőt. Azt pedig majd meglátjuk, hogy innen merre indul tovább a Capcom. Ezzel a játékkal nálam elnyerték a bűnbocsánatot a Resident Evil 6, meg a gyalázatos Operation Raccoon City után, úgyhogy a Requiem tényleg rekviem lett: búcsúzunk vele a múltbeli félrenyúlásoktól és együtt tekintünk a fényes jövő felé – a Resident Evil ismét a túlélőhorror műfaj csúcsán trónol.
A tesztkódot köszönjük szépen a Cenega Hungary Kft.-nek!
