Noha személy szerint nem a kedvencem, az megmásíthatatlan tény, hogy a 2009-es Bayonetta a hack ’n’ slash műfaj egyik legjobb és legegyedibb darabja, ami anno a PS3 és X360 platformokat vette be magának, majd később a WiiU kínálatát is gazdagította a platformexkluzív folytatás mellett. PC-re azonban soha nem jutott el a japán PlatinumGames mesterműve, ami a Devil May Cry szülőatyjának, Kamija Hidekinek az egyik szerelemgyereke. Egy olyan kaszabolós program, ami soha nem veszi magát komolyabban a kelleténél, így a történet terén igazi újdonságot nem tartalmaz, helyette minden rendelkezésre álló erejét a látványba és a végtelenül kidolgozott játékmenetbe önti. Persze 2009 óta rengeteg idő eltelt, ezért kérdéses, hogy manapság mennyire állja meg a helyét egy ilyen réginek mondható, ráadásul konzolokról származó produkció.

FEMINISTA PUSZTÍTÁS

Ha nem bírod a túlzásba vitt nőiességet, a „nőcis” megmozdulásokat, lehet, rossz helyen keresgélsz. Bevallom, régebben nekem is az volt a bajom a játékkal, hogy Bayonetta viselkedését túlzottan primadonnáskodónak és harsánynak éreztem, mert pont úgy, ahogy az életben, a fikcióknál is jobban szeretem a visszafogottabb lányokat. Márpedig az cseppet sem problémázik a lányos zavarral, aki ringó csípővel sétál mindenhova, folyton bepózol, hogy bájait kidomborítsa, ruhája tulajdonképpen csak azért takar, mert szövetből van, és hát a megmozdulásai is olyanok, hogy egyből mindenki azokra figyel, aki a környéken van. A saját múltjával felületes kapcsolatot ápoló hölgyemény pedig nem csak heves vérmérséklettel bír, de a szájára sem tesz lakatot, így mindent kommentál, laza és dögös megjegyzésekkel illet, mintha Dante (DMC) tökéletes párja lenne egy újabb angyalokkal és démonokkal teli pokoli háborúban. Nem esett tehát messze az alma a fájától, ezt el kell ismerni, de Bayonetta pozőrsége néhol talán a nefilim fiatalember habitusát is felülmúlja. Beszól, csókokat küld, pillangószárnyakat növeszt, pisztolyokat hord műsarokként, és még sorolhatnám napestig a rendkívül fura, harsány, speciális mozdulatokat, de ezekre majd inkább a harcrendszer elemzésénél térek ki. Egyelőre tehát maradjunk annyiban, hogy a szemüveges, „minden kocka álma” típusú leányzó nem csak testi adottságait kamatoztatja az álleejtős látvány elérésekor.  

PIXELEK KÖZT A GYORSABB CÉLLÖVŐ A KIRÁLYNŐ

Merthogy a Bayonetta elindítása után az egyértelmű, hogy az eltelt esztendők nem múltak el nyomtalanul, és bár a leány arcát nem tarkítják ráncok, a 2009-es látvány mára kicsit megkopott – más kérdés, hogy a külcsín nem is borzalmas, az összkép még most, 2017-ben is rendben van. A részletekben elveszve a pixeles háttérelemek könnyedén megtalálhatóak, ahogy az elnagyolt textúrák is, így lerontva a tereptárgyakat közelről vizsgálókat, ám mozgás és harc közben ezekkel senki sem fog foglalkozni, márpedig a játékkal töltött (alapesetben) 8-10 órát mindenki inkább az akcióval fogja kitölteni, semmint a nézelődéssel.

A feketébe bújt boszorkány ugye külső nézetben irányítható, a bunyók így zajlanak, méghozzá közelharcot és lövöldözést igény és kedv szerint váltogatva – a leányzó fekvése nem alakítható, cserébe viszont szinte bármi másra képes. Ha kell, akkor felugrik a levegőbe, és onnan egy hatalmasat csap a földbe, így ledózerolva ellenfeleit, vagy éppen hatalmas ököllel zúzza le a vele kekeckedőket. Sőt egy-egy esetben speciális mozdulatokat is be lehet hozni (illetve ezekre elég gyakran van szükség, pláne ha időre teljesítendő feladat kerül reflektorfénybe), amik további látványos megmozdulásokat, egyfajta kivégzéseket jelentenek. Opponenseket lehet vasszűzbe vetni, hatalmas szörnyeteggel óriási angyalokat kettéharapni, sőt még guillotine segítségével lefejezni is lehetséges, avagy tényleg eszement és őrült helyzetek szemtanúi a játékosok, ám pont ezek adják meg a program alaphangulatát. Bayonetta az átvezetők során is produkálja magát, szaltózgat, vetődik, bepózol, és lő bármire, ami él és mozog, ez a nagy mátrixos (és Max Payne-es) kikacsintás pedig a játékmenetben is visszaköszön.

A harcrendszer egyik legfontosabb része ugyanis a Witch Time (érted, golyó helyett boszi, mert így találóbb), aminél a karakter néhány lélegzetnyi szünethez jut, amíg ellenfelei nem támadják, ő viszont bármit megtehet. Mivel a hölgy a testi adottságainak megfelelően nem tud akármit kivédeni, nem minden támadásnak áll ellent (a szörnyetegek pedig mindent bevetnek, amit lehetséges), elsősorban a vetődésére kell hagyatkozni. Ez a mozdulat viszont, ha megfelelően van időzítve (mikor az opponens pont lecsap, így éppen csak elkerülve a sebzést), előhozza a megnevezett módot, aminél minden lelassul, így az ellenfelek is nekiállnak vegetálni, ezen idő alatt, pedig hősnőnk bármit megtehet.   

ANGYALI MÉSZÁRSZÉK

Bármit, hála az égnek, és ezt vedd szó szerint. A leölt ellenfelek speckó fegyvereket hagynak maguk után, amiket fel is lehet venni, így Bayonetta óriási buzogányt lenget, netán pallossal csapkod, vagy lőfegyverrel pusztítja ellenfeleit. Erre rengeteg lehetősége van, legyen szó egy zöldellő erdőről, ép és lángoló városról, romokról, lebegő sziklákról, netán temetőről – sőt még egy száguldó motort is meg lehet lovagolni, ami a sebesség szerelmeseinek kedvez. A PlatinumGames mára már kultikusnak számító alkotása tehát kellőképpen változatos, és akkor még nem is beszéltem az olyan apróságokról, mint a kisebb „fejtörők”, a kihívások, illetve a felhasználható extrák elkészítése. Mert bizony még az életerőtöltőket is maga a játékos készíti el (ha nem veszi a „boltban”, a plusz fegyverek és kombók mellett), ami nem egy túlbonyolított dolog, de érdekességnek ez is megfelelő.

Ám maga a tényleges játékmenet, a harcrendszer az, ami leginkább rabul ejti az embert. Bevallom, maga Bayonetta néha még ma is sok nekem, bár sokkal jobban tolerálom/toleráltam megmozdulásait, mint hét éve, az első végigjátszásnál. Viszont azáltal, hogy jobban elfogadtam a karaktert, sokkal inkább élveztem az akciót is, ami ténylegesen nagyon látványos, pergős, folyamatos, élvezetes és egyedi mind a mai napig. Emellett a PC-s változat az egyik legjobb port, amivel eddig találkoztam (konzolról érkezett cím esetében), remekül fut, akár 4K-ban is kiélvezhető, és ugyan kontrollerrel az igazi (hála a műfajnak és a speciális, konzolról érkezett játékmenetnek), minden téren tökéletesnek mondható. Na és persze a 60 fps is állandó. Ami hibája van, az az eredeti verzióból származik (fura, nem odaillő J-pop zenék, amik sokakat zavarhatnak; illetve néha bénázó kameramozgás), netán korából adódik (látvány), de összességében egy remek, sőt feledhetetlen darabról van szó, ami ráadásul kedvező áron került piacra, ezért a műfaj rajongóinak mindenképpen ajánlható. Érdemes még megjegyezni, hogy a PlatinumGames szeretné minden egyes játékát PC-re portolni, ami üdvözölendő hír, szóval remélem, a kiadók is társak lesznek ebben a tervben. Mert a MadWorld már csak a hihetetlenül egyedi látványa miatt is szívesen látott vendég, a Vanquish pedig a Bayonettához hasonlóan csúcsra járatott akciójáték, amit legalább egyszer érdemes végigjátszani. Na és persze a WiiU-exkluzív Bayonetta 2-őt is szívesen látnám.