Kiegészítőt írni voltaképpen elég könnyű. Adott a motor, a működő játékkörnyezet - pár új pályát, funkciót szinte rutinból össze lehet dobni hozzájuk. Jó kiegészítőt készíteni viszont irgalmatlanul nehéz, mert egyrészt illik orvosolnia az alapjáték hibáit, másrészt az is elvárható tőle, hogy új ötletekkel nyújtson teljesebb élményt. A Blizzard kiegészítői remek példák arra, hogy ebben a műfajban is lehet maradandót alkotni - úgy tűnik azonban, hogy a Lionhead nem jeleskedik e téren.
Visszatérés az Edenre
Sajnálatos módon a Battle of the Gods nagyjából annyira fantáziadús, mint a címe. Korrekt iparosok belepakoltak mindenféle pluszt, amelyek megadják Eden világának új szigetein (szám szerint három óriási pályán) azt a 8-10 játékórát, amit elvár az ember, de ezzel véget is érnek az érdemek (a régóta várt multiplayer opciót is elfelejthetjük, küldetésekbe épített minijátékokat kapunk helyette). Az inkább mennyiségi, mint minőségi újdonságokban nem igazán látni azt a géniuszt, ami a Molyneux-közeli játékokra mindig is jellemző volt.
Hadistenek
Már a sztori sem él a formabontás lehetőségével: az alapjátékban legyőzött aztékok visszatérnek a sírból, és újra megpróbálják elpusztítani a görögöket - szabvány bosszútörténet. Ennek megfelelően a békés terjeszkedés kevésbé működőképes, mint a harc (legalábbis a nagyobb szigetek miatt jóval több türelem kell hozzá, mint az alapjátékban), és az új egységek között is ezért találunk élőhalott harcosokat. A néhány új épület közül a két legfontosabbnak is háborúban vesszük hasznát (a kovácsműhellyel egységeinket tápolhatjuk fel, a kórházzal pedig gyógyítani lehet), és az új csodatételek is a vérgőz jegyében fogantak (villámcsapás, holtak feltámasztása rövid ideig és hasonlók). Új lényként a nem túl táposnak bizonyuló teknőst üdvözölhetjük (illetve a tigris is ismeretlen lehet azoknak, akik nem a Black & White 2 deluxe verziójával játszottak) - egyedül itt éreztem úgy, hogy még kilóra sem elég a kapott újdonság (szerencsére áthozhatjuk az alapjátékban felnevelt kedvencünket is).
Többet vártunk
Ilyen hozzáállás után talán nem meglepő, hogy az eredeti játék hibái is megmaradtak. A legfájóbb pont az AI: az ellenfél továbbra is apró öngyilkos kommandókkal próbálkozik, csak idő kérdése felülkerekedni rajta. Ami jó játékelem, azt már az alapjátékban is szerettük: a motor, a sokrétűség, és a remek irányítás, ami lehetővé teszi, hogy akár billentyűzet nélkül kezeljünk egy ilyen összetett programot. A kivitelezés sem változott sokat, csak az aztékok arculata lett az élőhalott léthez igazítva. Ez igazából csak avatáruk, a zombigorilla esetében látványos - pont ilyen ijesztőnek képzelem a sírból előmászó King Kongot. Jó változás még, hogy most már látjuk ellenfelünk „isteni kezét” (nem kicsit frusztráló, amikor a városunk körül kolbászol) és halljuk az égből elődörgő hangját (remekül eltalált a szinkron). Azonban a jópofaságokkal együtt is csalódás a Battle of the Gods egy Lionhead kaliberű cégtől, mert lelketlen és összecsapott. Csak az alapjáték rajongóinak ajánlom a kiegészítőt - a többiek biztosan nem ettől fogják megszeretni.
Visszatérés az Edenre
Sajnálatos módon a Battle of the Gods nagyjából annyira fantáziadús, mint a címe. Korrekt iparosok belepakoltak mindenféle pluszt, amelyek megadják Eden világának új szigetein (szám szerint három óriási pályán) azt a 8-10 játékórát, amit elvár az ember, de ezzel véget is érnek az érdemek (a régóta várt multiplayer opciót is elfelejthetjük, küldetésekbe épített minijátékokat kapunk helyette). Az inkább mennyiségi, mint minőségi újdonságokban nem igazán látni azt a géniuszt, ami a Molyneux-közeli játékokra mindig is jellemző volt.
Hadistenek
Már a sztori sem él a formabontás lehetőségével: az alapjátékban legyőzött aztékok visszatérnek a sírból, és újra megpróbálják elpusztítani a görögöket - szabvány bosszútörténet. Ennek megfelelően a békés terjeszkedés kevésbé működőképes, mint a harc (legalábbis a nagyobb szigetek miatt jóval több türelem kell hozzá, mint az alapjátékban), és az új egységek között is ezért találunk élőhalott harcosokat. A néhány új épület közül a két legfontosabbnak is háborúban vesszük hasznát (a kovácsműhellyel egységeinket tápolhatjuk fel, a kórházzal pedig gyógyítani lehet), és az új csodatételek is a vérgőz jegyében fogantak (villámcsapás, holtak feltámasztása rövid ideig és hasonlók). Új lényként a nem túl táposnak bizonyuló teknőst üdvözölhetjük (illetve a tigris is ismeretlen lehet azoknak, akik nem a Black & White 2 deluxe verziójával játszottak) - egyedül itt éreztem úgy, hogy még kilóra sem elég a kapott újdonság (szerencsére áthozhatjuk az alapjátékban felnevelt kedvencünket is).
Többet vártunk
Ilyen hozzáállás után talán nem meglepő, hogy az eredeti játék hibái is megmaradtak. A legfájóbb pont az AI: az ellenfél továbbra is apró öngyilkos kommandókkal próbálkozik, csak idő kérdése felülkerekedni rajta. Ami jó játékelem, azt már az alapjátékban is szerettük: a motor, a sokrétűség, és a remek irányítás, ami lehetővé teszi, hogy akár billentyűzet nélkül kezeljünk egy ilyen összetett programot. A kivitelezés sem változott sokat, csak az aztékok arculata lett az élőhalott léthez igazítva. Ez igazából csak avatáruk, a zombigorilla esetében látványos - pont ilyen ijesztőnek képzelem a sírból előmászó King Kongot. Jó változás még, hogy most már látjuk ellenfelünk „isteni kezét” (nem kicsit frusztráló, amikor a városunk körül kolbászol) és halljuk az égből elődörgő hangját (remekül eltalált a szinkron). Azonban a jópofaságokkal együtt is csalódás a Battle of the Gods egy Lionhead kaliberű cégtől, mert lelketlen és összecsapott. Csak az alapjáték rajongóinak ajánlom a kiegészítőt - a többiek biztosan nem ettől fogják megszeretni.
