A BLACKWOOD első ránézésre pontosan az a játék, amitől az embernek megjön a kedve ahhoz, hogy fekete öltönyben, rezzenéstelen arccal verje végig és lője darabokra fél New Yorkot. Az előzetesek stílusos közelharcot, brutális kivégzéseket, látványos lövöldözést és egy különös kettős életet ígértek: Anton Blackwood nappal DVD-ket árul a saját boltjában, éjszaka pedig bérgyilkosként járja a várost. John Wick találkozik a Shop-stop világával, csak több fejlövéssel. Papíron ez zseniálisan hangzik, a gyakorlatban azonban a BLACKWOOD jelenlegi állapotában leginkább egy baromi jó ötlet vázlatának érződik. Az Attrito M7 Productions játéka ugyanis egyelőre csak az első felvonást tartalmazza, amely mindössze négy fő küldetésből áll, és nagyjából két óra alatt végigjátszható. A mellékes megbízásokkal együtt körülbelül nyolc órára nyújtható a program, a második és harmadik felvonást pedig csak 2027-re ígérik. Ez önmagában még nem lenne tragédia, ha az első etap úgy csapná ránk az ajtót, hogy azonnal követelnénk a folytatást. Ehelyett viszont inkább azon gondolkodunk, hogy vajon nem adtak-e túl korán zöld utat a megjelenésnek. Spoiler: DEHOGYNEM!
Anton kettős élete elsőre kifejezetten szórakoztatónak ígérkezik. Reggel felkelünk, felöltözünk, reggelit készíthetünk, lezuhanyozhatunk, ihatunk egy üdítőt, és még a frizuránkat is megigazíthatjuk. Legalábbis elméletben, mert ezek a tevékenységek a gyakorlatban inkább csak a hétköznapok illúzióját keltik. Az üdítős dobozt például gond nélkül a földre dobhatjuk, a reggeli mindig ugyanaz, ráadásul az animációk is meglehetősen kezdetlegesek. A hajunkat pedig úgy tudjuk megigazítani, hogy arcot mosunk. Ezek után talán jobb, ha a zselét és a fésűt is a fürdőszobában hagyjuk, hiszen úgy tűnik, a tökéletes frizura titka mindössze egy gyors arcöblítés. A reggeli rutin után lesétálhatunk a boltba, és kezdetét veszi az álommeló, amelyben feltölthetjük a polcokat, kitakaríthatunk, megetethetjük a macskát, filmeket ajánlhatunk a vásárlóknak, sőt akár a kassza mögé is beállhatunk. Mindez remekül hangzik, csakhogy a fejlesztők láthatóan nem fordítottak különösebb figyelmet arra, hogy a mindennapok változatosak legyenek. Minden nap ugyanazokat a feladatokat végezzük el, a kosz mindig ugyanott jelenik meg, a kávé pedig rendre a bolt egyetlen pontján ömlik ki. Ha pedig azt hinnénk, hogy a DVD-k feldobják a monoton játékmenetet, jobb, ha nem ringatjuk magunkat illúziókba.
Mindössze négy polc áll rendelkezésünkre, amelyekre akció-, kaland-, horror- és romantikus filmeket rendezhetünk. A rendszer lényege, hogy egy polcra lehetőleg csak egy műfajból kerüljenek lemezek, különben nem történik semmi. A megfelelő rendszerezéssel növelhetjük az üzletünk hírnevét, ahogyan a tisztaság és a kínálat bővítése is hozzájárul a bolt fejlődéséhez. Csakhogy ennek az egésznek alig van valódi jelentősége. Hiába próbáljuk felvirágoztatni az üzletet, a játék nem igazán érzékelteti velünk a munkánk súlyát, így a legális pénzkereset hamar egy végtelenül unalmas rutinná válik. A boltban ráadásul pólók, bakelitlemezek és bögrék is akadnak, amelyek inkább díszletként funkcionálnak, mintsem a valódi üzleti rendszer részét képeznék. A macskánkat ugyan megetethetjük, de ha elfeledkezünk róla, nyávogással emlékeztet minket a kötelességünkre. A legnagyobb probléma azonban az, hogy sem az üzlet sikerének, sem Anton hétköznapi döntéseinek nincs igazán súlya. A játék ugyan arra ösztönöz, hogy zuhanyozzunk, öltözzünk fel és foglalkozzunk a bolttal, ezek elhanyagolása látszólag nem jár komoly következményekkel. A világ folyamatosan mozgásban van körülöttünk, mégis alig reagál arra, amit csinálunk.
Pedig Anton kettős életében rengeteg lehetőség rejlik. Nappal egy morcos vásárlóval vitatkozhatnánk, amiért nincs készleten a kedvenc filmje, este pedig ugyanazzal a kézzel törhetnénk el valakinek az állkapcsát. A két világ akár folyamatosan egymásnak feszülhetne, a játék azonban jelenleg alig teremt kapcsolatot közöttük. A DVD-bolt hamar rutinná silányul, az éjszakai bérgyilkosélet pedig egyelőre nem kínál annyi változatosságot, hogy feledtesse velünk a nappali műszak unalmát. Szerencsére az üzlet bezárása után azért akad némi izgalom. Lesétálhatunk az alagsorba, ahol Anton átvált a másik, jóval problémásabb szakmájára. Itt már illegális pénzt kereshetünk, amelyből fegyvereket és felszerelést vásárolhatunk, a titkos pince számítógépén pedig különféle megbízásokat kezelhetünk. Ezek bunyókat, lövöldözéseket és különleges feladatokat jelentenek, amelyek között még egy filmforgatáson végrehajtott akció is helyet kap. A koncepció tehát továbbra is ígéretes, a megvalósítás azonban itt sem mindig képes felnőni az elvárásokhoz, és ez ki is vérezteti az egészet.
A BLACKWOOD-ot ugyanis elsősorban a harcrendszer menthetné meg. Ki ne akarna egy puccos öltönyben, John Wicket megszégyenítő módon rosszfiúkat irtani? Az előzetesekben folyamatos mozgást, látványos közelharcot, filmes kivégzéseket és falnak csapódó ellenfeleket láthattunk, így könnyű volt beleszeretni az ötletbe. A valóság azonban jóval kiábrándítóbb, a közelharc ugyanis jelenleg a játék egyik leggyengébb pontja. A kitérés és a hárítás darabos, az ellenfelek viselkedése esetlen és sokszor kifejezetten ostoba, az ökölpárbajok pedig ritkán érződnek valódi, oda-vissza zajló küzdelemnek. A rosszfiúk újra és újra ugyanazokat a mozdulatokat ismételgetik, majd amikor elegendő ütést kaptak, megjelenik a kivégzés lehetősége. Ilyenkor megnyomjuk a megfelelő gombot, Anton előad egy látványos animációt, mi pedig néhány másodpercre tényleg elhisszük, hogy azt a játékot látjuk, amelyet a trailerek ígértek – aztán visszakapjuk az irányítást, és a varázslat ismét szertefoszlik, miközben már a refundon jár az eszünk.
A lőfegyveres harc szerencsére már jóval többet tud. A fegyverek hangja nem is vészes, a lövéseknek pedig valamennyire súlya is van. A találatok hatására az ellenfelek látványosan repülnek, a környezet pedig olykor úgy omlik össze körülöttünk, mintha egy B-kategóriás akciófilm rendezője hirtelen háromszoros költségvetést kapott volna. Az üveg törik, a tárgyak szétrepülnek, és akadnak olyan pillanatok, amikor a BLACKWOOD végre megmutatja, miért volt olyan könnyű beleszeretni a koncepciójába. Kár, hogy a technikai problémák itt is képesek alaposan elrontani az élményt. A látványvilág szintén furcsa kettősséget mutat: bizonyos jelenetek megfelelő megvilágítás mellett kifejezetten hangulatosak, a karaktermodellek azonban, különösen az arcok, sokszor 20 évvel korábbi játékokat idéznek. Merevek, üresek, néha pedig egyenesen ijesztőek, és nem feltétlenül azért, mert éppen bérgyilkosok néznek ránk. Anton pedig olyan, mintha egy akciós, Lidl-s Robert Pattinsont kaptunk volna, aki olyan sápadt, mint egy vámpír a fokhagymafesztivál utáni másnapon. Láthatóan még mindig az Alkonyat forgatásán érzi magát, és képtelen feldolgozni a csalódást, hogy nem csillog a napfényben, hiszen ő csak egy hús-vér ember.
A világ ráadásul tele van ismétlődő NPC-kkel is. Egy zsúfolt metrós jelenetben például ugyanazok a karaktermodellek és ruhák köszönnek vissza újra meg újra, ráadásul olyan animációkkal, amelyekhez olykor még a szükséges tárgyak is hiányoznak. Ehhez társulnak a hangkeverési problémák: a háttérszereplők, de még a bolt macskája is képes elnyomni a fontos párbeszédeket, a hangok pedig sokszor akkor sem halkulnak megfelelően, ha már messze kerültünk a forrásuktól. Mindez tovább erősíti azt az érzést, hogy a BLACKWOOD még mindig valahol a korai fejlesztési szakaszban toporog. Pedig a játékban ott bujkál egy sokkal jobb alkotás lehetősége. A kettős élet ötlete kiváló, a fegyveres harcban akadnak kifejezetten élvezetes pillanatok, és néhány küldetés is képes megvillantani azt, amit a fejlesztők eredetileg megálmodtak. Egy Brooklynban zajló autós üldözés, a filmes kaszkadőrmunka, az underground bunyók és néhány látványos akciójelenet mind azt bizonyítják, hogy a BLACKWOOD-ban lenne potenciál. Csakhogy egyik rendszer sincs még igazán kész. A történet alig indul el, mire véget ér az első felvonás, Anton személyisége pedig egyelőre kevés lehetőséget kap arra, hogy igazán kibontakozzon, úgyhogy senki sem fog kötődni hozzá.
A nappali és éjszakai élet nem kapcsolódik össze eléggé, a mellékküldetések ismétlődnek, a harc kiszámíthatatlan, a technikai állapot pedig messze van attól, amit egy végleges kiadástól várnánk. A fejlesztők ugyan jelezték, hogy figyelik a játékosok visszajelzéseit, és frissítésekkel szeretnének javítani a helyzeten, de egyelőre nehéz megmondani, hogy mindez mennyire változtatja majd meg az összképet. A BLACKWOOD tehát nem reménytelen, csak túlságosan korán érkezett. Olyan, mint egy eszméletlenül menő akciófilm előzetese, amely után kiderül, hogy maga a film még félig a vágóasztalon van. A fegyveres összecsapások néha képesek felvillantani azt a John Wick-szerű élményt, amelyre mindenki vágyott, de a darabos közelharc, az üres bolti rutin, a technikai problémák és a rövid első felvonás után inkább csak értetlenül ülünk a képernyő előtt, és azon gondolkodunk, vajon tényleg azt láttuk-e, amit a játék ígért, vagy csak álmodtunk.
Ebben az állapotban Anton legnagyobb ellenfele nem az alvilág, nem a bérgyilkosok és nem is a New York-i utcák veszélyei, hanem maga a BLACKWOOD, amely láthatóan még nem készült el és idő előtt adták ki. Béke poraira!
Borítókép forrása: Steam
