„Come get some!” Ez az egysoros minden bizonnyal ismerős lehet azok számára, akik hozzám hasonlóan már a kilencvenes évek elejétől nyüstölik a Duke Nukem-játékokat. Az oldalnézetes platformnak induló kalandból 1996-ban egy pofás Doom-klón kerekedett ki, amelyben a külsőre Dolph Lundgrenre, beszólásaiban pedig Arnold Schwarzira emlékeztető Duke laza, politikailag inkorrekt poénzápor, illetve filmekre és játékokra tett cinikus utalások közepette belezett ki kommandós vaddisznókat.
A kiváló antihős és a műfajparódiák ezt követően például a Manhattan Projectben tértek vissza, ám a címéhez híven az örökkévalóságig készülő Duke Nukem Forever hosszú időre kényszerpihenőre küldte a szőke herceget. Ebbe bele is tört az eredeti fejlesztő 3D Realms foga, s fiaskója után akárhogyan is szeretett volna egy új akciójátékot készíteni Duke Nukem: Mass Destruction címmel, a DNF-et befejező Gearbox beleköpött a levesbe (a jogi kálváriáról extra dobozunkban olvashatsz). Ezt a hercehurcát pedig sajnos megsínylette az eleddig klasszikus Duke-játékok felújításáról és a Rise of the Triadról ismert Interceptor Entertainment és a 3D Realms Bombshellre keresztelt játéka. Miként a program címszereplő főhősnője, Shelly „Bombshell” Harrison, úgy a játék is csak egy közepes Duke Nukem- (illetve Diablo-klón).
„Jöttek, megpróbálták, megdöglöttek”
Mint minden Duke Nukem-játék, úgy a Bombshell is a szokásos elcsépelt inváziós történetklisével áll elő, miszerint az önmagát implantátumokkal eltorzító őrült tudós, Jadus Heskel az agresszív Kyrr nevű faj segítségével le akarja igázni az Univerzumot, méghozzá a Földdel megkezdve ezt az akciót. Heskel el is rabolja a szexi amerikai elnöknőt, akinek kiszabadítására a Global Defense Force a dögös veteránt, Shellyt küldi. A Bombshell szerencsére ezt a blőd, ZS-kategóriás Dolph Lundgren-filmeket idéző sztorit kellő iróniával adja elő, és – Duke Nukemhez hasonlóan – Shelly cinikus beszólásokkal kommentálja a történéseket. A „Heskel, jövök érted!” mondat például a Rambo 2-ből lehet ismerős, míg Bombshell a Kyrron bolygó sírkamráiban a Tomb Raidert fricskázza. A baj tényleg csak az, hogy végig úgy érezzük, a Bombshell túl modoros, és Shelly akármilyen is szexi, nekünk egy szétgyúrt-botokszolt szőke fickót kéne irányítanunk, akinek a szájából sokkal autentikusabban hangzanak az egysorosok.
„Nem a stukkerek nyírják ki a mutánsokat. Én nyírom ki őket!”
Persze kit érdekel a sztori, ha egy élvezetes, jól átgondolt játékkal van dolgunk. Azt meg kell hagyni, a pályák vizuálisan ütősre sikeredtek. Az Unreal Engine 3 által meghajtott grafika bár nem hipermodern, de a pályatervezés remek. A haldokló, izzó Kyrron bolygó platformjai is csodásak, ám kedvencem a Zeroth nevű jégplanéta volt, amely tényleg áll-leejtőre sikerült jeges tavaival, jégoszlopaival, a zombi- és zergszerű ősi civilizáció pompás építményeivel, és fülbemászó, elégikus zenéjével.
Ám az audiovizuális gyönyörhöz sajnos nem társul eléggé innovatív és izgalmas játékmenet. Először is a Bombshell irányítása nehézkes: Xbox gamepad minimum szükséges hozzá, billentyűzettel vagy más játékvezérlővel kínszenvedés célozni. Továbbá rendkívül monoton és frusztráló tud lenni az Interceptor játéka, ugyanis a fejlesztők hiába próbálták meg akció-RPG elemekkel izgalmassá tenni a játékmenetet, a harcok dinamikája csúnyán megtörik a portáltechnológiák hiánya miatt. Ugyanis itt, a Diablókkal ellentétben, nem tudunk town portalt nyitni, és ha meghalunk, majd respawnt (újjászületés) nyomunk, a legutóbbi mentési ponthoz kerülünk vissza, ahonnan hosszú az út visszafelé. Egy akciójátéknál pedig régen rossz, ha ásítanunk kell menet közben.
Igaz, az ellenfelek újratermelődnek, azaz harcolnunk kell. De, mint írtam, a Bombshell frusztráló. A fejlesztők kicsit túllőttek a célon, és olyan ellenségekkel pakolták tele a játékot, hogy még a legalapvetőbb kis szmötyiket sem tudjuk egykönnyen likvidálni, hát még az erősebb kommandósokat vagy a pajzsos-kardos élőhalottakat. Persze lehetőségünk van minden stukkerünket fejleszteni tetemes pénzmag fejében, de a bombákon és a rakétavetőn kívül minden gyilkolóeszköz kvázi haszontalan a hordákban támadó lényekkel szemben. A körülményes irányítás miatt pedig nehéz célozni, így sokat lövünk mellé. A töltény meg fogy, és bár a fejlesztők abból is szórtak szét a pályákon, sajnos korántsem eleget. Volt, hogy egy keményebb főellenféllel kb. 40 percig nyűglődtem, mivel akárhogy takarékoskodtam, kifogyott minden lőszerem, és csak a harmatgyenge, újratöltődő alap lézerpuskával szerencsétlenkedhettem.
S mint említettem, a fejlesztők megpróbálták akció-RPG irányba eltolni a Bombshellt, azaz tapasztalati pontokat szerzünk, szintet lépünk, és fejlődünk. A baj csak az, hogy kevés a képességünk (4 aktív, 4 passzív), és az aktívak is csupán bónuszok (leszámítva a dögös Power Swordöt, az tényleg ütős lett). Így a harcok során a látványos, ám nem túl változatos és hatékony fegyvereinkre (sörétes, golyószóró, raksi stb.) hagyatkozhatunk. Ezért az amúgy sem körömlerágós játékmenet egyhangúvá és nehézkessé válik, a főellenfelek leküzdése pedig igazi rémálom és/vagy dögunalom. Mindezek tetejébe pedig sokszor platformokon kell ugrálnunk, és a komplikált irányítás miatt gyakran esünk le a mélybe, majd kezdhetjük elölről az egészet a legutóbbi mentési ponttól (szabadon menteni nem lehet, minek is azt 2016-ban…).
„Ismered a mondást: élj soká és rúgj szét seggeket!”
Tehát a Bombshell szép, zenéivel együtt hősnője is dögös, de épp játékmenetében nem tud kiemelkedni a szürke tömegből, sokszor kifejezetten szívás játszani vele. Mindennek tetejébe pedig a mai kiadói stratégiákhoz híven gyakorlatilag félkészen kerül piacra a játék, a borsos árat fizető felhasználók kvázi bétateszterek lesznek, mert sok a bug és elég optimalizáltlan a program (néha indokolatlanul beszaggat, sőt beáll a képernyő, pedig amúgy a tesztgépen flottul ment). Elvileg a Bombshellt egy Duke Nukemhez hasonló új márkanévnek szánják, ám egyelőre ezzel a résszel nem győztek meg minket arról, hogy a Duke mostohalánya, Shelly át tudja venni az üzletet a szőke macsótól.
