Vajon ki gondolta volna annak idején, majdnem 10 évvel ezelőtt, hogy a második világháborús érából menekülés közben kultikus státuszba kerülő Infinity Ward pont a Modern Warfare képében teremt olyan klasszikust, ami aztán újabb hosszú esztendőkre bebetonozza a műfajt egy olyan állapotba, ahonnan szinte semerre nem vezet út? Vélhetőleg senki, így maguk az alkotók sem, azonban elvitathatatlan a csodacsapat érdeme abban a helyzetben, ami végül kialakult, és bár a modern hadviselés azóta a jövőbe költözött, az alapok ugyanazok maradtak, pedig a játékosok már régen szabadulnának ebből a börtönből. Egy olyan „büntetés-végrehajtási intézményből”, amelynek falai közé a mai napig visszatérnek, ha lehet, ezzel adva meg a történet pikáns ízvilágát. Mert ugye a menetrendszerűen érkező aktuális CoD mellé (az Infinite Warfare tesztjét az előző négy oldalon olvashatod), ha eleget költöttünk, a 2007-ben debütált, negyedik sorszámozott epizód is jár, méghozzá csillivilli formában, ezzel elérve, hogy újra ellátogassunk az előző évtizedbe, nosztalgiázva annak immáron elmaradottá vált hadigépezetével.

SZAPPAN ÉS ÁR

Ha valaki esetleg lemaradt a programról, ami alapjaiban változtatta meg a zsánert, annak azért alapvetően illik bepótolni az alkotást, amit tulajdonképpen még az is kipróbált a megjelenés idejében, aki nincs oda a műfajért (tapasztalat, több ismerős is így volt vele). Persze manapság már nem olyan sok a tátott szájjal bámult jelenet, sokat fejlődött azóta az ipar, ami az ingerküszöböt is kitolta, de az biztos, hogy a Modern Warfare sok szempontból hozzátett ehhez a revolúcióhoz. A látványos és izgalmas indítást követően kicsit ugrálunk ide-oda a történetben, hogy végül egyedi egésszé álljon össze a mese, ami durva pillanatokat is tartalmaz, na meg érdekes missziókat is, mint mikor hőképet figyelve a levegőből pusztítjuk az ellenséget. A zenei aláfestés pattogós, hősies, katonai muzsikákkal kényezteti hallójáratainkat, a szinkronszínészek megdolgoztak a pénzükért, így a minőség még ennyi év távlatából is rendben van, miközben a Föld több helyét is bejárjuk azért, hogy pontot tegyünk a néhol tragikus ügy végére.

Ami viszont hozzátesz az élményhez, az a feljavított grafika. Persze, anno csak nézett mindenki, hogy milyen külcsínnel rendelkezik a negyedik Call of Duty, de mára csak a megszépült emlék maradt, ami köszönőviszonyban sem áll a valósággal. Az MW nem csúnya az eredeti változattal sem, de messze nem olyan patent a külső, mint ahogyan a rózsaszín köd alól kisejlik. A Remastered ehhez képest közel mai színvonalat eredményez, csak a részleteket megtekintve születhet rossz szájíz, na meg a játékmenet miatt, elvégre egy-egy pályán már nagyon kitűnik az eltelt majdnem egy teljes évtized. Ami anno úttörőnek számított, az nyolcvan százalékban ma már csak egy vállrándítást eredményez, és bár van olyan jelenet, ami most is üt, ilyenből sajnos kevesebb van, mint amire bárki is számítana. Nem beszélve arról, hogy felvezetéssel és lezárással együtt is egy rövid délután alatt a kampány végére érünk, közel öt óra alatt letudhatjuk azt, ami tényleg kevés. Nagyon.

MULTI HADVISELÉS

Persze nincs Call of Duty multiplayer nélkül, avagy visszatért a többjátékos szegmens is, méghozzá a kedvenc pályákkal, amikhez decemberben továbbiak is érkeznek. Újra nekifuthatunk a központi területen egy lezuhant helikoptert rejtő Crashnek, ott a mesterlövészeknek kedvező Bog, az esős Downpour, na meg a zárt folyosókon állóháborúkat eredményező Vacant is. Összesen tíz térképen eshetnek egymásnak a rivalizáló csapatok, méghozzá minden jól ismert játékmódban, bár tény, hogy például a Hardcore változat itt teljesen felesleges, hiszen ott úgy hullanak a bakák, mint forró nyári napon a legyek, és az sem derül ki, honnan érkezett az áldás. Egyébként is sokkal lassabb a mozgás, visszafogott a csapatok taktikája – ez többnyire kimerül egy bizonyos terület védelmében, amiből általában hárman is távcsöves puskával veszik ki a részüket, elbújva egy biztos ponton. Másfelől viszont van annyira jó a hitbox, hogy már csak amiatt is felesleges a HC multi, elvégre nem kell egy teljes tár az opponensekbe, elég egy-két lövést elengedni és már fekszik is a rendetlenkedő delikvens. Amúgy remekül el lehet szórakozni a többjátékos szegmenssel, a látvány itt is fel lett javítva, kellemesebb a szemnek, ezzel együtt pedig a dizájn és a pályafelépítés is remek, ezen a téren nem panaszkodhatunk.

RÉGEN MINDEN JOBB VOLT

Szokták volt mondani a legnagyobb fanatikusok, akik abban a hitben élnek, hogy ha az elmúlt tíz esztendőben a CoD a világháború időszakában maradt volna, akkor világbéke lenne, sőt mindenfelé rózsaszín egyszarvúak szállnának pillangók társaságában. Nos, nem így van, és bár a sorozat így sem változik eleget, miközben epizódról epizódra haladunk, el lehet képzelni, mi lenne akkor, ha az alapok is ugyanazok lennének. A nosztalgia szép, a Modern Warfare pedig a maga idejében valóban nagyon nagy szám volt, ám a csodás emlékek elhomályosítják a realitásérzéket és a látást, amit a Remastered bizonyít a legjobban. Mert bár a játék a feljavított grafikának hála kifejezetten új életre kelt, az pár pálya után nyilvánvalóvá válik, hogy öregsége nem csak a ráncokban mutatkozott meg. Egyszerűen elmaradott a játékmechanika, ami ha csak évente minimálisan is változott, az összességében rengeteget jelent ennyi esztendő után. Emiatt érezhetjük úgy sokszor, hogy nyögvenyelős a kampány, lassú a multi, még a jó ötletek ellenére is, amik a maguk idejében ütöttek, de mára már unalomig járatott klisének tűnnek. Hiba lenne azt gondolni, hogy a csomagot, így pedig a felújított verziót csak az ismétlésre vágyó idősebbek vásárolják meg, azok bizony a fiatalokhoz is szólnak, akik viszont már sokkal többet várnak el egy új megjelenéstől.

Ez persze nem a játék hibája, a restaurálást végző fejlesztőknek hála az most is kihozza magából mindazt, amire csak képes. Az ide-oda ugráló cselekmény nem sok időt hagy az unatkozásra, az öt óra alatt simán kijátszható sztori ma is tartalmaz meglepő pillanatokat, amik örökre beleégnek memóriánkba, ám abban biztos lehetsz, hogy az emlékeidet kettővel kell elosztani ahhoz, hogy a tényleges eredményt kapd meg. Ráadásul az sem utolsó szempont, hogy nosztalgia ide, klasszikus oda, elért eredmények és ma is működőképes multi amoda, egyelőre bizony csak akkor lesz Modern Warfare Remastered a könyvtáradban, ha az Infinite Warfare-re is beruházol, méghozzá elég kemény árazás mellett. Ha viszont a felújított verzió egyszer különállóan is felkerül a kínálatba, maximum 5-6000 forintért, akkor bátran merem ajánlani, mert annyit megér a dicső múlt felidézése.