Negyven évvel a Castlevania megszületése után ismét előkerült a legendás ostor, Dracula kastélyában pedig újra elszabadult a pokol. A Belmont's Curse mindent felvonultat, amit a sorozattól megszokhattunk, vagyis készülj fel a vérszomjas szörnyekre, a hátborzongató helyszínekre, a fantasztikus zenékre és persze a legújabb Belmontra is. Csakhogy a gyönyörű külső mögött akad néhány furcsaság, amely miatt a vámpírvadászat egyszerre képes az őrületbe kergetni és elvarázsolni a játékosokat.
Szerintem abszolút nem túlzás azt állítani, hogy a Castlevania nélkül ma egészen másképp festene a videojátékipar, hiszen a Konami legendás sorozata még egy komplett műfaj elnevezésében is helyet kapott. Éppen ezért különösen nagy jelentőséggel bír, hogy a 40. évfordulóra megérkezett a Castlevania: Belmont's Curse, amely a kétdimenziós alkotások előtt hajt fejet, és viszi tovább ennek a zsánernek a hagyományait. Ráadásul a fejlesztésben a Dead Cells is közreműködött, így joggal reménykedhettünk abban, hogy Dracula visszatérése igazi telitalálat lesz. Nos, a végeredmény kétségtelenül szórakoztató, ám néhány érdekes döntés bizony alaposan megnehezíti, hogy maradéktalanul beleszeressünk.
A történet 1499-ben, Párizsban játszódik, huszonhárom évvel a Castlevania III: Dracula's Curse eseményei után. Főszereplőnk Rose Belmont, Trevor Belmont lánya, akinek családi örökségként egy kellemes nyaraló helyett egy jókora adag természetfeletti nyavalya jutott. A lányt átok sújtja, miközben szörnyek lepik el a várost, Dracula kastélya pedig fenyegetően magasodik Párizs fölé. Rose-nak tehát szembe kell néznie a saját sorsával kell, illetve bizonyítania is kell, hogy méltó a legendás Belmont név örökségéhez.
A Belmont's Curse már az első percekben érzékelteti, hogy nem fogja könnyen adni magát. A rendelkezésre álló képességeink eleinte meglehetősen korlátozottak, a mozgás kissé nehézkes, az ellenfelek pedig kifejezetten nagyokat sebeznek. A teszt szerint a játék ingyenes demója nagyjából az első főellenfélig enged eljutni, ami körülbelül félórányi kalandozást jelent. Csakhogy ez az időszak nem feltétlenül tükrözi, milyen lesz később a teljes élmény. A nehézség különösen akkor válik bosszantóvá, amikor elindulunk Dracula kastélya felé. A romos hidakon és vízzel teli területeken átvezető szakasz valóságos akadálypálya, ahol a legkisebb hiba is komoly következményekkel járhat. Ráadásul az ellenfelek sokszor még a támadásuk előkészítése közben is lekövetik a mozgásunkat. Ha túl korán ugrunk el egy lövedék elől, könnyen lehet, hogy az ellenség egyszerűen simán ránkcéloz még és eltalál.
Ezzel lényegében arra ösztönöznek a fejlesztők, hogy a hagyományos kitérés helyett használjuk a hárítási mechanikát. A Light Shield segítségével számos támadást kivédhetünk, de aki inkább a klasszikus Castlevania-féle mozgásra és helyezkedésre támaszkodna, annak ez időnként kifejezetten idegesítő lehet. Elvégre nem kell minden akciójátékból soulslike-ot faragni! A legfurcsább azonban az, hogy a történet második felében szinte teljesen megfordulnak az erőviszonyok. Ahogy Rose egyre jobb felszereléseket, ereklyéket és varázslatokat szerez, a korábban kegyetlenül nehéz harcok egyszer csak gyerekjátékká válnak. Van például egy később megszerezhető kard és pajzs is, amit ha megfelelő védekező ereklyékkel és gyorsabb manatöltéssel, illetve a legjobb tarotvarázslatokkal kombináljuk, akkor gyakorlatilag érinthetetlenné válhatunk.
Ez pedig meglehetősen különös egyensúlyt eredményez. Az első órákban olykor a hajunkat tépjük, a későbbi főellenfeleken viszont akár néhány próbálkozás alatt, sérülés nélkül is átgázolhatunk. A játék tehát éppen akkor válik könnyebbé, amikor elvileg a legnagyobb kihívásoknak kellene következniük. Szerencsére a felfedezés már sokkal kellemesebb élményt kínál, különösen akkor, amikor megszerezzük az új mozgási képességeket. A dupla ugrás, a lendületes kitérések és az ostorral végrehajtható akrobatikus mozdulatok révén egészen más ritmusban járhatjuk be a pályákat. A korábban elérhetetlen területek megnyílnak előttünk, a különféle platformos kihívások pedig időnként még a Hollow Knight legjobb pillanatait is megidézik. A fejlődési rendszerre épülő felfedezés mellett a játék egyik legnagyobb erőssége kétségtelenül a látványvilág. A véráztatta párizsi katakombák, a gótikus épületek, a kastély termei és az elmaradhatatlan óratorony elképesztően hangulatosak. A kézzel festett hatású környezetek valódi szemet gyönyörködtető látványosságok, amelyek között már önmagában is öröm barangolni.
A zenék szintén kiválóak, bár a régi rajongókat meglepheti, hogy a megszokott, lendületes dallamok ezúttal sokszor visszafogottabb, komorabb hangszerelést kaptak. Még a legendás Bloody Tears is egészen más hangulatot áraszt. Ez azonban remekül illeszkedik Rose történetéhez, amelynek egyik központi témája az örökség súlya és az önbizalom megszerzése. A főhősnőt ugyanis ellenfelei rendszeresen alkalmatlannak tartják arra, hogy apja nyomdokaiba lépjen, így a karakter fejlődése a játékos előrehaladásával is párhuzamba állítható.
A Belmont's Curse szerencsére nem is nyújtja a végtelenségig a kalandot. A kaland körülbelül 12 óra alatt teljesíthető, de nyilván ha mindent fel akarsz kutatni, akkor azért ettől több időt kell rászánni. Összességében tehát különös kettős érzés kavarog bennem. A Castlevania: Belmont's Curse látványos, remekül szól, érdekes főszereplőt vonultat fel, és tele van olyan apróságokkal, amelyek miatt negyven éve szeretjük ezt a sorozatot. Ugyanakkor a nehézségi görbe és néhány harcrendszerbeli döntés miatt nem tudja maradéktalanul kihasználni a benne rejlő lehetőségeket.
Nagyon szépen szeretnénk megköszönni a lehetőséget a Cenegának, hogy megkaptuk tőlük a játékot, és letesztelhettük a Konami legendájának legújabb részét.
Borítókép: Steam
