Visszagondolva teljesen magától értetődőnek tűnik, de 2023-ban a semmiből lepett meg minket az a tény, hogy a 90-es évek pixeles mészárlása meg a Warhammer 40,000 komor, gótikus őrülete úgy illik össze, mint a láncfűrészes kard meg az eretnek gerince. Az első Warhammer 40,000: Boltgun pillanatok alatt feltornázta magát a boomer shooterek nagy panteonjába – azokhoz a játékokhoz, amik még manapság is a DOOM, a Quake, az Unreal meg a Duke Nukem 3D korához nyúlnak vissza ihletért. Az első nagy hadjárat jó volt, de nem hibátlan: a közepére elfogytak az új ötletek, az arénák egymásba folytak, a vérben tocsogó kampány ellenfelei pedig nem igazán változtak – legfeljebb csak több érkezett belőlük. Az Auroch Digital most visszatért, és a Warhammer 40,000: Boltgun II-vel nagyjából ugyanazt csinálta, mint bármelyik hithű űrgárdista: hozott magával még több fegyvert, a hibákat pedig rituálisan felperzselte.
Az űrgárdista és a csatanővér
A legnagyobb újdonság rögtön a játék elején kiderül: ezúttal nem csak egy hősünk van. Visszatér Malum Caedo, a már-már nevetségesen hatékony Sternguard veterán, akinek továbbra is Rahul Kohli kölcsönzi a hangját, és mellé érkezik Nyra Veyrath, az Adepta Sororitas csatanővér harcosa. Őt Alanah Pearce szólaltatja meg, olyan elszántsággal és túltolt pátosszal, hogy azzal komolyan hitet téríthetne. A lényeg pedig az, hogy a két főhős csak annyiban tér el egymástól, hogy más karaktermodellt használnak és más egysorosokat kiabálnak. Malum és Nyra másképp mozog, más képességeik vannak, és teljesen más fegyverarzenált kapnak.
A Space Marine a nehézsúlyú, igazi két lábon járó tank. Rohammal tarol le mindent maga előtt, a lánckardjával darabokra szaggatja az ellenfeleit, és ha a halál szélére kerül, regenerálódni kezd, így a legvéresebb pillanatokból is vissza tud jönni. A címadó boltgun, shotgun és plazmafegyver mellett brutális nehézfegyvereket is kap, így például ő lesz az, aki gránátvetővel vagy rakétákkal küldi vissza a démonokat a Warp bugyraiba. Nyra ezzel szemben gyors és fürge: csúszik, felugrik, a levegőben belassul az idő, és közben a kardjával szeletel. A nyílpuskájával messziről egyetlen lövéssel több csúfságot is felnyársal, a lángszórók és melták teljes felhozatalával pedig utat éget magának a kultistákon keresztül. Ha imádtad a DOOM: The Dark Ages-t, Malum Caedo lesz a kedvenced, ha viszont a DOOM Eternal pörgősebb játékmenete felé húz a szíved, Nyra Veyrath a jobb választás.
Vért a véristennek, koponyát a koponyatrónnak!
Amíg az első Boltgun a háttérben egy egészen furcsa Strength/Toughness értékkel tette hasznossá a különböző fegyvereket különféle ellenfél típusok ellen, a Boltgun II szakít ezzel a tabletopos kikacsintással. Itt minden fegyver fix sebzést okoz, ami azt jelenti, hogy a régi FPS-ek egyik legjobb aranyszabálya újra életbe lép: hiába hordunk magunknál egy idő után egy tucat fegyvert, a lőszergazdálkodás és a különböző lőtávok miatt mindegyik stukker releváns marad, egészen a kampány végéig. Az eredmény tehát az, hogy nem a hatékonyságot optimalizáljuk, hanem azt vesszük elő, amelyikkel épp jólesik lőni, és amihez akad éppen elég skuló. A lőszer egy adott fegyverhez nem mindig elég, de valamihez szinte mindig akad, így a játék folyamatosan kísérletezésre ösztönöz.
A közelharc pedig végre nem csak kétségbeesett utolsó mentsvár, hanem valódi opció, ami már szinte a modern DOOM-ok Glory Killjei mellé emeli a kardozást. A két karakter két fegyvertárának egyik darabja sem érződik fölöslegesnek, ezt pedig a mögöttünk sorakozó hullahegyek bizonyítják a legjobban. Ha igazán nyílt szemekkel járunk, néhány power-upot is felszedhetünk a pályákon a tonnányi lőszer, HP-töltő és páncélcsomag mellett – sosem fogjuk azt érezni, hogy felkészületlenül érkeztünk a csatába.
Két hős, két útirány
A két, egymástól jelentősen eltérő főszereplő már önmagában érdemessé teszi a második végigjátszást, de erre más módon is ösztönöz minket az Auroch csapata. A pályatervezés látványosan fejlődött: az egyes küldetések érzésre valamivel talán rövidebbek, de mind borzasztóan ütős, és egytől egyig látványos, emlékezetes jelenetek köré épülnek. Bolygónként két-három pályás csomagokban kapjuk őket, és habár van, amikor a klasszikus folyosós mészárlás meg néhány látványos set piece teszi ki az egész missziót, máskor viszont félig nyitott vagy egy-egy központi helyszínből elágazó nagyobb területeken harcolunk. Megjárjuk a nagy, nyílt hadszíntereket, a vérben úszó csatornarendszereket, lesznek dzsungeles pályák és egy jégbolygó is – teljes erővel dolgozott az asset-gyár az Aurochnál az elmúlt pár évben.
De az igazi újdonság, az az elágazó hadjárat. Ahol a sztori engedi, két küldetés közül kell választani, és a kihagyott pálya az adott végigjátszásban vagy elveszik, vagy csak épp egy rövidebb kitérőre mehetünk, mielőtt folytatnánk a fő sodrot. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyetlen végigjátszással nem látunk mindent, és a pályák, valamint a főellenfelek egy része csak a második körben kerül elénk – itt érdemes visszatérnünk egy második körre a másik karakterrel, akivel eleve más lesz élmény az ismerős pályákon is.
A fejlesztők annyira komolyan vették az első részt ért kritikákat, hogy a Boltgun II-ből teljesen kigyomlálták az önismétlő sablonosságot. Özönlenek majd ellenünk a káoszkultisták többféle ízesítésben, pályára lépnek Khorne, Nurgle, Tzeentch és Slaanesh hívői, természetesen a Chaos Space Marine-okkal, démonhordákkal és egy rakás olyan főellenféllel, akik még ebben a retro stílusú, szándékosan pixeles kivitelben is imádnivalóan rusnyák. Minden bolygó más ellenséges frakció köré épül, így például Nurgle gusztustalan lényeit a dzsungeles-mocsaras világon látjuk, míg Khorne hatalmas erődök és lángoló, lávatavak közt omladozó romok köré gyűjti az erőit.
Ahol a Császár szemet huny
A játék gyors, brutális, a pályadizájn remek, de tökéletesnek még nyilvánvalóan részrehajló Warhammer-fanként sem nevezném a játékot. Sajnos még itt is akadnak olyan hiányosságok, amiket megvetne a Codex Astartes. Az ellenfelek (és néha a szövetségesek!) mesterséges intelligenciája olykor egészen elképesztően buta. Előfordul, hogy egy nagyobb, combosabb ellenfél beleragad a pálya elemeibe, és ott áll védtelenül, de legalább olyan rossz az is, amikor egy teljes századnyi Krieg Guardsmen masírozik bele az előttük bugyogó savtengerbe. Ezt leszámítva azonban technikai fronton rendben van a játék, a gyors irányjelzőnek hála pedig anélkül is mindig útirányba állíthatjuk magunkat, hogy fel kéne csapnunk a 3D-s térképet.
A sztori továbbra is főleg csak ürügy a mészárlásra, de a 40K lore rajongóinak azért bőven akadnak jópofa kikacsontások. Aki komoly karakterfejlődést vagy összetett narratívát vár egy ilyen játékban, egész biztosan rossz helyen kopogtat. A főhősök beszólásai (amiket egyébként a T gomb lenyomásával hívhatunk elő) eleinte szórakoztatóak, de a hangot inkább a jópofa retro hanghatások meg az ütős soundtrack miatt érdemes felcsavarni. Bőven lesz időnk a mérsékelt headbangelésre, miközben igazi old school FPS módjára keressük a különböző színű kulcsokat meg a titkos szobákat.
A hossz lehet még esetleg vitatéma. Gyors tempóval nagyjából 6-7 óra alatt lefut a kampány, kényelmesebb, gyűjtögetős játékkal ez nyilván még kitolható, de az igazi szavatosságot a második végigjátszás adja, nyilván karöltve a keményebb nehézségi fokokkal. Egy 24,99 eurós játéknál ez szerintem korrekt tartalmi mennyiség.
Nincsen más, csak háború
A Warhammer 40,000: Boltgun II egy tökéletes példája annak, hogy hogyan tud fejlődni egy olyan vad ötletből született játék folytatása, aminek a fejlesztői ténylegesen megfogadják a kapott kritikát. Javult a pályatervezés, a fegyverek ereje, az ellenfelek sokszínűsége, és Nyra személyében végre van egy második hős, aki nagyjából annyira más élményt kínál, mint amikor Leon után Claire-rel is nekiestünk újra a Resident Evil 2-nek. Ha bírod a régivágású lövöldéket, és néha nem vágysz másra, csak hogy gondolkodás nélkül démonokat darálhass, akkor barátom, ezt a csőre töltött Boltgunt az Omnissiah is a te kezedbe teremtette!
